Varga Imre: Reggelnapló 6-7.

Az írói terveim közt elveszik az írás.
Jó lenne, írom megint. Jó lenne nagyon.
Szóval: jó lenne naponta legalább két dolgos órát ülni a papír előtt. Leírni aznapra rendelt mondataimat, még ha másnap fölöslegesnek látszanak is. Mi az írás akadálya? Az idő? Kinek az ideje? Nyilván az enyém. Valóban az enyém? Vagy inkább az akadályoz, hogy nem vagyok foglalkoztatott író? Hogy olykor nevesincs szerkesztők packáznak velem? Nem hiúság, önáltatás-e, hogy a megbízatásra, különleges figyelemre várok? Ki biztathatna írásra a bennem élő mesteren kívül; ahogy ez eddig is volt? De akkor is: írok-e, írhatok-e olyat, ami eddig nem volt. Másolásból pedig láthatóan van elég.

Reggel hét óra, Budapestre utazás előtt. Utána Szentendre. Ébredés után megint eszembe villan M. kérdése: nem önáltatás-e, amikor azt hiszem, azt vélem, sőt: káprázom, s velem együtt a többi névtelen művész is, hogy szükség van az alkotásainkra. Azt nyökögtem válasz helyett, hogy nem az én művészszerepemről, egyáltalán nem a nevesítésről van szó, hanem arról, amit közvetítenem kell. De kell-e egyáltalán? Kérdésével pimaszul sarokba szorított. Elnémultam. S pont őelőtte, aki a művészetből él, hiszen galériás, műkereskedő. Utólag jutott eszembe, amit akkor mondanom lehetett volna: kell a kifejezés, a megvalósítás öröme, hogy életünk mélyére érezzünk; személyes tapasztalatunkkal mások életének mélyére is rásejtsünk.  Fél életem volna, ha nem tapasztalom meg a világ bensőségességét a teremtő átadásban, ha ennek szépsége nem ad a napjaimhoz erőt.
S a meddő óráimon? Akkor mitől élek?
Na ugyan, te széplélek!

Budapesten nincs senki, akivel találkozhatnék. Igaz, nem is telefonáltam senkinek, hogy találkozást kezdeményezzek, hogy időt egyeztessünk. Kibukik belőlem a tanult minta: a magány férfias dolog, s nem kell mindig kart karba öltve sétálgatnom kedves barátaimmal.
De hát ez ridegpásztori örökség, Imre!
Apám volt ilyen.

Több mint gyanú – ebből a magányosságból, ridegségből adódnak alkotói sarkon fordulásaim. A Milton-dráma. Tervnek botrányosan nagyszerű volt. A leírt mondatokat viszont eltüzeltem. Vagy az Élet vize-színdarab. Meg a papíron vagy fejben megformált, s aztán rendre elkallódott, elfelejtett versek.
Jó, ez magánügy.
S az is, hogy ez a hét a pihenés jegyében telt. Bár megrázó megújulásról nincs tudomásom, de ettől még létezhet legbelül, a rejtekemben.
Támogatást kérni-koldulni a kézirataim megjelentetésére?! Inkább maradjanak a fiókomban!  Maradjanak-e?

A panaszos hang után mégis visszatalálok a munkához: a prózáimon dolgozom. A sikernek, vagy a fióknak, vagy egyiknek sem, majd elválik.
Majd Vörösvárra indulok, a szemorvoshoz, ma rendel ugyanis utoljára hosszú nyári szabadsága előtt. A recept készen, már csak meg kell rendelni az optikusnál, majd kifizetni a lencsét, keretet. Budán, a Bécsi úti reformboltban kenyeret veszek, majd irány Szentendre. Németóra. Esti séta a Duna-parton. S nyugtalan, felriadásos éjszaka egy műteremlakásban. Nem épp elfogadó állapot: megállapítom, hogy odakint motor nyöszörög vagy eszement madár sipog. Szóval távolítok, hárítok; védem magam. Ki ellen? Mitől félek? Félelem-e ez egyáltalán? Van-e, lehet-e más kívülem?

Jegyzeteim terjedelme összezsugorodott, mintha kifáradnék, zihálnék, s a szabad ötletek sem lennének már egészen szabadok. A szabadságot pedig nem elég akarni. Sőt: épp a meddő akarás választ el tőle. Az elhatározást, a lendületet megújítani minden ébredés után, ennyi talán még tehető.
Elolvasom az idáig írtakat. Börzsönyben ugyanis a vállalt keretnek alig harmadát tudtam szavakkal, mondatokkal betölteni.
Megfontolás, latolgatás, tétovázás, szárazság, önbizalomhiány? Van a reggeli jegyzetelés közben is. Nyugtalanság, türelmetlenség ugyancsak.
Mélyebbre merülni. Középről, zsigerekből, jonhomból fogalmazni.

Viszont: amiről szeretném, hogy bensőséges maradjon, ne tegyem kirakatba.
Hát akkor miről írjak?

Arról sem érdemes panaszkodni, ha öt (hat) képeslapomnak csak a felére kapok választ. Vili barátom, a fiam, Kocsis Pista (tegnap). Már ez is kisebbfajta győzelem. A német megszeretése is az. Öröm vele foglalkozni. S a reggeli jegyzetelés folyamatossága? Hogy a verseskönyvem kéziratára biztató véleményeket kaptam? Hogy barátságok erősödnek meg?

Bár Pestre utazom, a korai felkelést elhalasztom (a borús, esős idő miatt, ugye), és most ugyancsak igyekeznem kell, hogy a félkilences járattal elindulhassak. (Piliscsabán átszállás, illetve várakozás.) A sietség, kapkodás viszont eleve csak végszavakra jó.
(S aztán a másfél óra szauna, úszás helyrehozza a délelőttömet, s bár nem szolgáltam meg, írással semmiképpen, erőt, lendületet ad a nap másik felére. Ma ez a kényeztetés. Tegnap a lepénysütés volt.)
Kertemben termett zöldségeket, nagy uborkatököt viszek a lányoméknak. Emberpróbálóan nehéz tőlük a táskám.
Ígéret, hogy megint a prózámmal foglalkozom, főzök valami ünnepit a hétvégén, zenét hallgatok, s ha az idő engedi, kiruccanok a természetbe.

Egy tövemből két ágat is hajtok paprikapalántaként. S ha szárazságban a gazda vagy az égi teremtő megöntöz, termek jó bőven.

Belenézek a világ tükrébe: milyen is vagyok. Borúmon, a bennem zúgó szélben nemcsak autók morajlanak át hangosan meg büdösen, hanem gyurgyalagok is burrognak a közelben, élesen pintyegve. Ilyen lenne a tudatom véleményeim, szavaim mögött? Ilyen átsurrogós-burrogós?
Nem jó ez a kettős játék. Hogy én meg a világ. Mi az, ami sem kívül, sem belül nincsen, de azért mégiscsak: van.
Az időben szombat vagyok. Szomszédként szapora kalapácsütések. Szélként a fák, bokrok susogása, a titokzatos honnan és hová; mozgatom a zöld diófát, a jegenyét, s lerázom a maradék nyári körtét meg kajszibarackot.
Ha a tükörben dühös az arc, vagy éppen sír, csorognak könnyei, hogy odabent változás legyen idekint, vagyis: idebent kell változtatni.
Ez nyilvánvaló. Azt kell leírnom, világként milyen vagyok. (Avagy: milyen a világ bőrömbe kötve-zárva?) Az egység maradni, benne, belőle élni. Nemcsak a személyes élet/em, hanem az út és az igazság is legyek. Tudok-e annyira figyelni, szeretni? Magyarázkodás, hogy Dávid távoli sarja nem járta a hivatalokat, hogy királyságát a farizeusokkal is elismertesse.

Az önzés természetellenes.

Elfogadni, szeretni, aki éppen vagyok. Kerül, amibe kerül. Elfogadni, amibe kerülök. Minden törvényszerű, minden igazságos. Minden jó. A szegénység, pénztelenség is? Mim van, amit tovább adhatok? A magányosság? Igaz-e hogy jó magányosnak lennem? Vagy áltatom magam? Álmodom. A kukorékoló kakas ébreszt, hogy tudatos legyek akkor is, ha káprázatba, álomba rejtőznék inkább. Ne legyen üres tér szavaim és cselekedeteim között. A megformáló tudjon csendben maradni is. A megtapasztalásban időzni, ha már nekem szól. Ha túl zajos a világ, kiüresíthetem magamat, hogy a teremtés és az eleven erő edényévé váljék.
Mennyi óhaj, mennyi ábránd. Elfedik mindazt, ami van.

És most zúg belém a sok szó:

Sebes sugár suhog susog susnya suháng sípol suhad selyem siklik sikkad suppan sajgó sápol sóhajt satnya safarina satrat sajdít sadar sejdít süpped sohár sikér suppad síkos siklik sarjú sarjad sért sír sereg serken serteperte sánta sajka sikamodik sörény sarló sibog sündör sápog sajtos suprikál sül sósan savó salapolva sajátlanul sajlódik sőt sérikál sarangozik (Sarangoznak a lebotolt fűzfák vagy: sarangoznak a lekaszált rétek.)

Sarangoznak  = kihajtanak, kirügyeznek.

Ság, ség. Kétség, egység – egyezség. Honnan s hová?

*

A reggeli ébredésre elmosódott az álom. Hajnalban, fölébredve nem jegyeztem föl, remélve, hogy az a másfél-két óra, amit ráalszom, nem lepheti el véglegesen. Lám: mégis. Talán szeretkeztem. A nedves szőrök közt becsusszanó testem. Húsbarlangban. Langyos, fehér tejföl csorgott alá a kőfalakon. Nem is kövek, a nedves hús szivárványos villanásai. Barlangtűz. Innen már tovább sodor a szagok emléke meg a légzés.
Oda-e, ahonnan ébredtem?

Éjszaka fölriadva, egészen kialudtnak éreztem magam, és olvasni kezdtem. S ezért a reggeli hatórás ébredés után nem érződik a kipihentség. Ha a reggelben már benne van a folytatás is, a nap ebből sarjad, vajon minden ilyen elodázós, fáradt, halasztgatós, latolgatós lesz? A Szent Benedek Házban meditálnak, én pedig alszom. Álmodom ezt is, ezt a mondatot. Álmodom, hogy elvesztettem az álom fonalát. Álmodom, hogy aggodalmaskodom. Álmodom, hogy épp a reggeli teendőimet végzem. Álmodom, hogy reménytelenül szürke lett ennek a napnak a háttere. Álmodom, hogy nincs ünnepe az időmnek. Álmodom, hogy tettem valamit a pénztelenségem ellen. Álmodom a szélzúgást, a madárpityegést. Álmodom, hogy megvilágosodott vagyok. Álmodom, hogy nem vagyok megvilágosodott.
Rigóként felébredek; biztonságban vagyok. Nézem a gyötrődő írót ablaka mögött. Bűntudatosan bevallja, hogy tegnap nem nyúlt a prózáihoz. Olvasgatott, főzőcskézett.

Azt káprázta, hogy egész napja hereszombat.

7.

Önmagam utódja, őse; meg a kazárok

Valami megpattant miköztünk, valami megpattant. (Hajnali öt. Kakaskukorékolás.) Valaki megpattant, és eltűnt az álom közepe felé. Bár a kandallókosarat letakartam, a huzat át-átjár alatta, felpúposítja, mintha egy kis állatka futkározna ott benn. Be kell csukni az ablakot, hogy ne zörögjön.

Nyolc óra tájt Böné hangos utcai Helló-Helló!-zása ugraszt ki az ágyból. Bár nem nekem szól, mégis. Odakint már zajlik az ééé-hééélet.
Tegnap, a falubúcsú vasárnapján egyedül. Este felhívom Nyíregyházán jógás barátnőmet, Ágit. Megörül a hangomnak. Én okos vagyok, ő érzelmes – kitűnő a csillagállás. (A szerepeink szerint legalábbis.)

Morcosan, kritikusan nézem soraimat. A reggeli jegyzeteim gépiesnek, lustának, letudósnak látszanak. Amilyen a gazda, olyan a portája?
Hagyjatok békén!
Most a visszavonulás ideje lenne, a magányé; amit leírok, az sem szól senkinek. (Ez így persze vakítóan hamis.) Egy barátom megígérte, fölhív, mégsem telefonált. A másik barátom határidős munkán dolgozik, egészen beleveszve. Szórakozottan hümmöget. A harmadik pedig nem írt választ lapomra, a negyediket nem találom otthon.

A prózával (fejben) foglalkozom. A szerkezetéről képzelődöm. Nyilván jobb lenne, ha aggodalmak nélkül írnám. Az eddig elkészült fejezetek címei: Menedék, Napkeltenyugta, Élve és hullton, Remetém, pitymallik.
Ha pénzen mérjük a kézirataim értékét, nem termelek annyi hasznot, mint a szomszéd kocsmázó vízvezeték-szerelő. Nem kell, hogy ezt a mércét hitelesnek tartsam, elfogadjam, de azért elgondolkodtató. (Főleg, ha a fürdőszobámban elromlik valami, s a szomszédot hívom megjavítani.)
Ettől nem fogok mindjárt az eladhatóságnak, a közlésnek, sőt: a ponyvának írni, bár csupán önmagamnak sem.
Ismerőseim biztatnak, hogy írnék szakácskönyvet. Úgy szeretném, ha e könyvnek lennének „vendégei” is: barátaim, sorstársaim receptjeiből is közölnék, s persze vegetárius gyűjtemény lenne. Addig főzök, főzőcskézek, s le-leírok egy receptet.

A könyv helyett most csak egy étel-javaslat, a burgonyafasírozotté:

Hozzávalók: 1 kg burgonya, 15 dkg vöröshagyma, 5-8 gerezd fokhagyma, 30 dkg száraz kenyér, 1 ek. tört, megfőzött lenmag, só, olaj, vegyes zöldség (levesből maradt, átpasszírozva), petrezselyemzöld, pirospaprika

A kenyeret langyos vízbe beáztatom, félreteszem. A burgonyát nagy lyukú reszelővel lereszelem, és egy kicsit megsózom. Ezután zúzom apróra a fokhagymát, reszelem le a vöröshagymát, majd a kinyomkodott burgonyát a kicsavart kenyérrel, (tojás helyett) a megfőzött lenmaggal, 1-2 ek. olajjal, az áttört zöldségekkel, fűszerekkel jól összedolgozom. Pogácsa formában teszem a kiolajozott tepsibe, s a forró sütőben barnásra megsütöm.

Jó étvágyat!
*

Barátság- s kapcsolatéhség. Tegnap telefonáltam két barátomnak. Ma Györe Balázzsal találkozom Szentendrén.
Öt – tervezett – változás a következő fél évben. 1. Száz jó nap egy (német) meditációs közösségben. 2. A leginkább esedékes könyv megírása; afféle „meditációs” napló. Kül- meg belvilágom a csendből. (Ebből lett majd évek múlva a Zen Benedek. Hogy agrammatikusan illessem az időt.) 3. Alaposan megtanulok németül. Szépirodalmat olvasni, fordítani. 4. Afféle gazdanapló, kertészkedési tapasztalatok a biodinamikus gazdálkodáshoz. 5. Jó kiadót találni a böjti naplóimnak (Sziklák arca a tűzben.)
Ez végül is nem sikerült. Mármint, hogy a kiadó jó legyen. A könyv árusi forgalomba szinte nem is került. Ráadásul a borítóról lemaradt az alcím, a böjti naplók, s a hátsó borítóról pedig egy könyvből kiollózott, kedvcsináló bekezdés. S a könyvet az látta, akinek küldtem a szerzői példányokból.

A belső művész megkapja a táplálékát: a főzés, majd az evés öröméből, a német nyelvleckék baráti ízeiből, a szaunázásból meg úszásból.
Még egy fogadalom: ezen a héten akár csak egy-két sort is, de naponta hozzáadok a prózámhoz. (Most épp a Világosságnak nevezett fejezettel bíbelődöm.)

Most egy kis jóga, csendes ülés, majd Pestre, Szentendrére.

*

És lőn: délelőtt a csillaghegyi strand (némi nosztalgiával elhagyott tömbház-életemhez, Békásmegyerhez): szauna, úszás. Délután németóra. Majd séta Györe Balázsékkal. Este német misztikusokat forgatok, szeretném már olvasni, érteni őket. Egyedül a mediterrán jellegű műteremházban. Időnként meg-megcsörrenő telefon, s odakint a templom negyedeket, feleket s az egész órákat jelző harangszava. Ez a kölcsönház érezteti: ilyen lenne egyedül élnem egy nagy házban, hatalmas pince meg padlástér között.
Mivel zaklatott vagyok, éjfél előtt jó félórás csendes ülés. Ráhangolódom a pihenésre.

Az írásról vagy az írást – szóval a prózát majd otthon. Az akadályok számbavételét, fölszámolását (akár mennyiségiek, akár minőségiek ezek a számok) s az úton járást persze folytatom, ha az utazások miatt egyáltalán lesz rá időm.
Megcsörren megint, fölveszem és belehallózok. Halló, Vízmű? Nem, téves. Jaj, elnézést kérek. Ezer örömmel.

Éjszaka van, s a lányom fölkel és bálba készül. Egy kopár, sötét réten alszunk sarjúrendek közt. Luca könnyű nyári ruhában. De tizenegyre hazaérj mindenképpen! Nem szeretnék holnap éjfél előtt. El se engedlek, ha ilyen nyakas vagy. De a tánc, apu, sokáig jó. Tudod te is. S el is tűnik az üres térben; lépked a távoli zene felé. (Luca magával viszi az álom végét is, ha volt egyáltalán.)

*

Idő az sosem. El kell lopnunk az örökkévalóságból, ahogy Prométheusznak a tüzet. Le kell hoznunk ide a földre az időtlenségből, s ez nem mindig könnyű. Sok a kockázat, a veszély. Vigyázni a gyáva észre, mert lebeszélne az égi kalandról, s jobban szeretné, ha inkább üzleti vállalkozásba fognék, a határsértést, az ismeretlen megrohamozását nem szenvedheti. Innen a félelmeink. A tudatosság korlátai.
Megint nyugtalan éjszaka, jó órányit olvasgatok a szellemek idején, németül tanulgatok, s a misztikusaimmal foglalkozom. Ezért a felkelés is későbbre halasztódik, s úgy érzem, el is szivárogtatom az éjszaka kapott energiákat.
A képzelet kalandokba hajszol, a vágy túl erős, én meg gyenge, felszínes, hogy egészen átéljem. A belső tűz a képzelgésekben lohad el hiábavalóan.
Ma leülök a géphez, és játszom pár órát a prózával, játszunk egymással, hadd menjen, ami nem megy.

*

Majd a reggeli gyakorlatok után! Magam elé húzom a naplót, s írok bele. (A kép már megvan.) Ej, a déli harangszó is kondul, amikor ráébredek mai mulasztásomra. S hajna! Mivel nem utazom anyámhoz, jó lenne dolgozgatni (a tegnapit bepótolandó is). Van egy rövid hangfelvételem; írásban visszaadni valamit az élőbeszéd természetességéből.
Ahogy az ember a világban nem ismeri föl önmaga tükörképét, lát egy vicsorgó dühös ábrázatot, s az, úgy véli, nem ő, mégiscsak neki kell elmosolyodnia, hogy kövesse a tükörképe is.

A visszajátszott beszéd is idegen. Ki az, aki ilyen pipiskedve, édesen kérdezget?

Az isten meghalt, akárcsak más halandók, és most mi teremtjük önmagunkat. Egyszerre önmagam elődje és örököse is vagyok. S mennyi minden voltam már, ha nem is keresztnevezhetően személyesen.
Nyűglődöm: a tehetetlen ember hogyan teremtse meg magát?  Én hogyan? Régen ilyenkor ittam, s aludtam rá mámorosan. Megint ittam s aludtam utána. Most nincs menekvés önmagam elől. Végül is meg kell tapasztalnom, át kell élnem a tehetetlenséget, ha ez adódik, hogy tovább tudjak menni. A harc az érzéseimmel, állapotaimmal megakaszt. Egyetlen átélt pillanat a világ. Nincs más, csak a jelen. A most.
Vajon hová tér, hová olvad vissza a jelen?

A befizetendő számlák, illetékek majd sorra kerülnek, miért is foglalkoznék naphosszat velük. Ne arra gondoljak folyton, hogy mit ne, hanem, hogy mit igen. Akkor hát mire is? Érezzem, hogy van-e (valóságosan) a keletkező mondat. Érezni: ahonnan épp kibuzog. Elvégre a világ rendjének forrása nem a fogalmainkban van.

Tegnap itt járt J. Feri, indiai útitársam. Mézes zöld ringlót szedtünk a kertben, megkínáltam főtt kukoricával, s ahogy belemerültünk a társalgásba, bekapcsoltam a diktafont; majd meglátom, tudok-e alakulgató kéziratomba beépíteni belőle valamit. Kérdés, melyik különcöm legyen Feri?

Anyám telefonál: nem én voltam-e, aki nemrég kereste őt, mert a csörgő telefon, mikorra ő az udvarról bebotorkált hangjára a házba, elhallgatott. Nem én voltam, bár gondoltam arra, hogy odaszólok.
Este leírtam négyoldalnyit a Jelenésekből, a diktafonra fölvett beszéd alapján. Alapanyag, még dolgoznom kell vele, rajta.

*

Időbe telnek a reggeli elfoglaltságaim, s ezért a jegyzeteket igyekszem célirányosan rövidítésekkel papírra vetni. (Pedig másképp célirányosak. Kell a tér nekünk.)
S most leírom a beszélgetésünk alapján készült krónika egy részét:

– Minden kisiklik most. Letérnek a helyes útról. Cuppognak a sárban, disznók közé keveredve.
– És eszi őket a korpa.
– Szomorú ez, siralmas, hiába viccelsz. 1788-tól kazár zsidók szivárogtak a szabadkőművesek közé. Lassan, módszeresen föllazították, elzüllesztették őket. Mára az egész világ fölött átvették a hatalmat. Igaz, erről semmi hivatalos följegyzés nincsen.
– Ez így a téboly. Ördögi lenne.
– Az is. Velük támad a sátán. A cári rendet is az ő közreműködésükkel tették tönkre. A szovjet forradalom ugyancsak az ő művük. Azt akarják nyilván, pusztuljon el minden jóravaló rendszer. Nekünk is ezt hozták nyakunkra. Gorbacsov is őket szolgálta. Ott a jel rajta. Amerikában huszonkét tagú vezérkaruk van. A kazárok mit gondolnak, tudod-e? Hogy a rápillantásoktól öregszünk. Ha bámulgatjuk arcunkat a tükörben, ez is vénít. Az idegen pillantásokat pedig, az ellenségeinkét, a sóvárgókét felhasználják önző céljaikra – szenvedélyesek, gyűlölködők.
– Azért nem nézel a szemembe, amikor beszélsz?
– Ne kötözködjél most!
– Miért lenne érdeke bárkinek, hogy társuk rosszul, szegényen éljen, betegség, romlás törje meg s vele a hasonszőrűeket?
– Miért, miért?! Ilyen az ember. Felebarátjának farkasa. Nos, a zsidó kazárok, ugye. Nekik mindenük a só. Állítólag még ábécéjük is azokra az ételekre utal, amiket sóznak. Fohászuk a sírás. Zokogva imádkoznak. A könnyet egyenesen égi, isteni eredetűnek tartják, mert mindig tartalmaz egy kevés sót. A vérünk is. Ez az igazság. Az a hiedelem terjedt el körükben, hogy aki sót veszített, nem tud aludni.
– A sózás eszméjéből sarjadt ki a konzervipar.
– Nee! Gondolj a túlzott sófogyasztásra! Mindenbe sót tesznek. Kenyérbe, húsba, konzervekbe, még a süteményekbe is. A só pedig méreg. Ők is pontosan tudják, hogy a beteg ember elszegényíti az országot. Ettől vannak, a mérhetetlen sózástól, az érszűkületek. Aztán meg a reuma is, a köszvény, meg a szenilitás. Tudod-e, hogy a bőrkeményedéseknek is ez az oka? A konyhasó, kérlek. A vakságnak, sőt a zöld- és szürkehályognak is oka. Egy-két dolgot kikapdosok belőle, a bonyolult egészből. Biztos hallottál már a lézertetoválásról.
– A tetoválóműhelyekben?
– Á, dehogy! Az embereket lézerrel tetoválják. Amerikában a szülők tudta nélkül jelölték meg a gyerekeket.
– Hogyan?
– Meg tudták csinálni. Megjelölték őket a testükön. Benne van a Bibliában, hogy az emberek meg lesznek jelölve. Megjelölték a gyermekeket, a csecsemőket beö-kóddal.
– Micsodával?
– Bear-kód, vagyis medve-jel. A Nagygöncölnek a jele. Lézerrel odatetoválták.
– És kicsodák?
– A kazár zsidók.
– Nehogy a kerub végítéletkor összekeverje a zsidókat az arabokkal meg az antiszemitákkal.
– Ez sajnos nem tréfa, mert romlik a helyzet. A sok vegyszer. Színezőanyagok. Az egész élelmiszeripar, vagyis a táplálék tönkretétele, elértéktelenítése az ő kezükben van. A beri-beri, a rák mind tőlük ered.
– Ne hülyéskedj!
– Úgy csinálják, hogy ahol döntést kell hozni, érvényesítik befolyásukat. Tőkét kovácsolnak az élelmiszer-kiegészítőkből. Mindenbe beleszólnak.
– Pénzzel?
– Naná, hogy pénzzel. Arannyal! A bankok mindenbe beleszólnak. Azt kényszerítik a lakosságra, ami a pénzembereknek jó. Az elszegényedő tömeg, az önzés meg hitetlenség terjedése is erre figyelmeztet. De van azért kiút. Önellátónak lenni! Nem törődni az anyagiakkal, hanem a szellemieknek élni.
– Te is azért bérled nyilván azt a zöldségboltot a városban.
– Ezért is. Segítek vele.
– Az orvosoknak. Árulod a vegyszerezett, műtrágyázott gyümölcsöt meg zöldséget. A kereskedelmi hasznot viszont lefölözöd. Így válsz kazár zsidóvá te is.
– Hiába sértegetsz. Az első dolog mindig az étkezés.
– Mármint neked, ugye.
– Azt egyél, amitől erőd lesz, ami nem betegít meg. Ne ölj! Állatokat sem.
– Ennyi elég is?
– Van, aki azt állítja, híres táplálkozástudós az illető, hogy az étel az ember jellemére, arcformájára is hatással van. Étrendünket megváltoztatva, sorsunkon is alakítunk.
– Ez a sorsdiéta. Hitler is kipróbálta. Vegetárius volt.
– Nem tudni, most hülyéskedsz-e.
– A te sorsod vajon, a zöldséges bolt már ezt példázná?
– Készülök a jövőmre. A visszavonulásra. Olyan kiscsoportokat kell szervezni, ahol a nem-ártást megvalósítanánk.
– Igen ám, de milyen áron?
– Ítélni és hátrálni könnyű.
– S ha ide is befurakodnak a kazárok? Majd jól elsózzák a sárgarépa-főzeléked.
– Én csak azért hoztam szóba a kazár zsidókat, mert nem igazi hívők. Nem az Izrael-ágból valók. A krónika szerint a kazár kagán vezírével a tengerparti hegyekbe utazott. Az egyik éjszaka egy barlanghoz értek, ahol a zsidók éppen a pászka ünnepét tartották. A kagán meg a vezír itt vették fel a hitüket, körül is metélték őket. Hazatérve jó ideig titkolták áttérésüket, míg aztán alkalom adódott rá, hogy bizalmasaik előtt fölfedjék mégis. Ekkortól szaporodott el a követőik száma. Ők viszont minden körülmetélkedés ellenére materialisták maradtak. Ha így tetszőbb, csak színleg váltak vallásossá. Megfontoltan, tervszerűen ártanak. Az őskeresztények pedig a mai napig bujdosni kényszerültek. Nem ismerik el őket sehol.
– Ilyen hosszú életűek volnának? Az első századok óta bujdosnak?
– A pénzvilágnak meg a szabadkőműves kazároknak más érdekei vannak.
– Nem lehet őket nyakon csípni?
– Nagy üzlet lett a hitelrontás. És ravaszak, akár a kígyó. Jelképük a red síld. A vörös pajzs. Ebből származik a világ leggazdagabb családjának a neve, a Rothschild. Pajzs az égi erők előtt. Az anyagias szemlélet mögéje bújik. Megosztani az emberiséget, szembeállítva az anyagi és szellemi érdekeket. Vagyis minden szellemit, lelkit hárítva, lejáratva, üzletté alakítva. Angliában, Londonban a királynő háza közelében vettek telket. Ők irányítják a világot pénzükkel. A politika nekik csak bikkmakk.

Éjszaka fölébreszt a testem. Villanyt gyújtok, olvasgatok jó másfél órát. (Bezzeg, ha párommal aludnék, leülnék meditálni, míg ki nem üresedik, le nem nyugszik a test és a tudat.) Majd hajnali három tájban párnára – nem fekszek – ülök. Zazen. Majd a megérdemelt alvás, álmok ismét. De az álmokból reggelre semmi sem maradt meg. Legközelebb úgy alszom el, hogy felébresztem (!) magamban az álom-megjegyzés szándékát. Ébredvén német szavakat-beszédfordulatokat mormolgatok.
Képzeletem Würzburgba sodort, de mintha nem az ismerős lelkiségi ház falai közt lennék, hanem egy kuplerájban. Összefekszem, hogy reggeli szeméremmel, szűzpírral mondjam, a játékossal, a nehezen megközelíthetővel, a perverzzel, a boldoggal és boldogtalannal.
Kényszerböjt. A képzelet eleszi a valóság vacsoráját. Most visszalapoztam a naplóírás kezdetétől számítható negyedik hétre, keresvén a valódi változásokat, de nem találom. Bár érdekes olvasgatni a két hónappal ezelőtti bejegyzéseket; boldogult úrfikoromhoz, bugyuta szerelmeimhez fűzött kommentárokat. Lányok, nők, asszonyok. Róluk is írni kéne egyszer. Szívből, sőt: alhasból. Ők most a leghűségesebb látogatóim, naponta többször is beköszönnek remetelakomba.

VIGYÁZZ: KÉPZELET!

Szombat, borús reggel. Az istentelen égen átmorajló repülőgép.

Vágy? Pokolra visz, véli a sivatag magányosa, de azért leírja mind az öt időszerű vágyát. Mi kéne, ha vóna. (Sárarany, Mükéne?)
1. felújítani a házat napelemesre, passzívra. 2. szövegszerkesztőt venni (1997 júliusában!), a beomlott pincét 3. újjáépíteni 4. a déli tengernél, egy szigeten tölteni a (jövő) nyarat 5. s legalább egy hónapot Indiában, a Himalája alatt.
De nem ezek leghiányzóbbak. Közös megakadályozójuk: a pénztelenség. Mi az, amit most pénz nélkül is tehetnék?
Na jó, körmölöm a naplóm.
Igent mondani a bőségre, gazdagságra. S megtalálni a hárító mintákat, akadályokat, a nemek okát.
Talált cetli:

S gyakorlás, mielőtt útra kelnék.

*

Anyám ajtónyitására még egyet perdülök a sós víz alatt, és nekiütközöm az ellenség felállította vasgyalomnak. Már ébredezve habognak vissza az álomképek: a hajamra agyvelőként ráfolyó trutymóról, iszkolásomról fém-alagutakon, vaslépcsőkön föl s le, és a meleg tengerről, mint a menekülés egyetlen útjáról. Nyugtalan éjszakám volt, ráalszom még egy verset. Aztán a tollascigány hangjára ébredek, s azt káprázva, hogy az öcsém ért haza. De kiderült, hogy nyúlbérek meg libatollú érdeklik a vasárnapi zajkeltőt. Két koronát ígér a bérek darabjáért, anyám végül háromra alkudja fel.
Játszom egy kicsit a kölyökkutyánkkal, majd tisztálkodás, meditáció. Késő délután megérkezik S., régóta húzódó tartozását most adja meg. Ahelyett, hogy megköszönné a kölcsönt, civakodik, vádol. Állítólag kocsmákból poharakat-korsókat lopkodtam régen, és összegyűlt belőlük egy kisebb készletre való. Na, ez mintha megint rémálom lenne. Persze fáj, amivel vádol az öcsém, dühös is leszek, és este ezt a rossz érzést tudatosítva, megbocsátok neki. Mindjárt könnyebb leszek, de azért érzem hátamon a hideg árnyékot is.

*

Korán van még. A tegnapi esőnk után remény a napsütésre. Otthonról haza. Miután megérkezem, jó lenne néhány életrajzi jelenetet-fejezetet tisztázni, készebbre alakítani. Főként az önéletrajzi jellegű szakaszokat. Azt kifejezni történetekkel, eseményekkel, hogy a hősöm mennyire nem tudja, milyen világban él, mert képtelen meglátni az énjétől, dühétől, irigységétől; iszik, szorongatja az egyik lány kezét, vagy bontogatja a ruhájából, és már a másik után sóvárog.
Nehogy már prédikáló, moralizáló legyek!
Úgy benne élünk hitványságainkban, mintha a ruhánk, sőt: a bőrünk lenne. Korunk hőse nem lát rá magára, a környezetére sem, mert a mintái, készletei, stílusa, önképe nem engedi.
Ezt a sodródást, tehetetlenséget, kábaságot, álomszerű ébrenlétet megírni. Ha kívülről próbálom, csak krónika vagy vélemény lesz belőle. Ha túlságosan azonosulok vele, ha én válok egészen a link Sámánkóvá, belepistulok.
Feltételezések. Magyarázkodás. Akárcsak az életemben. Nem az érzésekkel van most sem bajom, hiszen azok a „lélek színei”, hanem hogy az energiáik nem tudatosak. S ami rossz érzés, arra biztat, hogy túlmenjek rajta.
Nem zavaróan, de figyelem magamat, na persze az öcsémet is.

*

S hol az én verseim?
Nem találtak hazát.
Akárcsak írójuk?

Megint olvasgatom az ismerős szlovmagy költőket. A legjobbjaikban is: irodalmi félmúlt, másodlagosság, vidéki firhang, publicisztika vagy lételméleti erőlködés. Nem a tájszavaik ellen vagyok, sőt jólesően ízlelgetem a csenderes-, viheder- vagy a kojtol-féle nyelvi ritkaságokat. Akkor mi ellen? Miért fáj az elhagyott szűkösség, akolhideg? Bármikor visszamehetnék. De hová és minek?
Milyen lesz ott a folytatás, mit ígérnek a fiatalok? Ha nem majmolják tovább a középszerű magyarországi poétákat, hanem túllépnek rajtuk, kiderülhet az ég.

Van spirituális halál is – írja Szvámi Ráma. Amikor bizonyos gondolatok, személyek, helyek vagy idő köré korlátozódsz. Ezt nevezik fanatizmusnak. Tehát minden fanatizmus életellenes. Ha vallási, ha politikai, ha nyelvi. Könnyen átveszem az ellenfél harcmodorát. (Szidom a szerbeket, s vajdasági magyarként ugyanolyan életellenes szokásokat veszek fel, mint az utált többség. Kérdés, hogy milyen múltbeli egyéni, közösségi tettek következményeként?) A nacionalizmus kicsinyessége tesz kisebbségivé.  Az ügyeskedők pedig ebből is politikai tőkét kovácsolnak. Észre se veszem, máris hátrálok: félmúlt esztétikai eszményekbe, irodalmi minták meddő utánzatába, operett-magyarkodásba, vagy minden ügyeletes zsenit feldicsérő, majmoló sznobizmusba.

Bármilyen vén is, condraként kelleti magát.

*

Te kis hamisss. Álmodtam-e, vagy mondja valaki (bennem? odakint?) – erre ébredek végül. Hajnalban fölneszelve, ködös borús időt vélek; nem alkalmas a szabadtéri úszásra, inkább alszom még fél órát, vagy inkább egyet. Hétkor pattanok ki az ágyból.
Ma tehát a medencei vigasságok elmaradnak, de el kell járnom illetékügyben, bevinni a zöldbabot, csemegekukoricát a fotóműterembe, mert a lányomékhoz nincs időm elmenni a Feneketlen-tó közelébe, nekik meg lesz errefelé dolguk. Kiváltom a szemüvegemet, meglátogatom K. Pistát, majd kiutazom Szentendrére, Sándor, a nyugdíjas bőrgyógyász németórájára. Ez így előzetesen, tervként is elég zsúfoltnak látszik.

Megint a világ felületén élek. Az öcsémmel való rosszemlékű találkozás anyámnál még zaklatottabbá tett. Nehéz elfogadni, hogy erre van szükségem, hogy ez az én tanulóhelyzetem. Nem örülnék még egy ilyen találkozásnak, de ez a tartózkodás belső tartásomon aligha javít. Nehéz viselni a lelki fájdalmakat, és ugyanolyan szabadnak lenni a lélek gyötrelmeiben, mint örömeimben.
A hét minden napján kényeztetni magamat legföljebb úgy lehetne, hogy másokat kényeztetek. Örülve az örömeiknek. De a magányosságom falát csak képzeletben lépi át valaki, s ők se kedvességgel, szeretettel, hanem perverz ösztönökkel. Persze én teremtem, vonzom őket magamhoz.
Szebben, tartalmasabban élni rendszeres munka nélkül, másoknak tolakodás nélkül segítve, aligha lehetséges. Ennek kell megtalálni naponta az idejét, módját. Vonzóvá tenni magamnak másokat. Észrevenni a védműveket, amelyeket sérüléseim után építettem életem köré. Ha én kész leszek rá, tudom, nem kell hívni az igazi nőt, rámtalál úgyis. (Most 47 éves vagyok.) Na ugyan – 63. (A közreadó javítása.)