Veress Zsuzsa: Átok, balsors és varázslat

“Most megtagadlak benneteket és azt akarom, hogy ne legyen a cigányoknak királyuk soha többé… azóta a cigányok egyik helyről a másikra vándorolnak, mert sehol sem tűrik meg őket az idegen népek… A Szent Isten átka beteljesedett szóról szóra.”
Az idézet egy Bari Károly gyűjtötte magyar cigány eredetmondából való. Mint minden eredetmonda, ez is elfogadható magyarázatot akar adni a kialakult helyzetre.

A cigányok Egyiptomban, a fáraó népeként sanyargatták Isten Választott Népét, ők nem akarták engedni, hogy Mózes kivezesse az üldözötteket a szolgaságból az Ígéret Földjére. Ezért tehát a bosszú.
(Annak részletezésébe most nem mennék bele, hogy milyen tragikus is ez: egy mindenhol idegenként kezelt, előítéletek által sújtott nép a maga nyomorúságát a másik olyan nép üldözésével magyarázza, mely hasonló vonatkozásban hasonló helyzetben van.)
Ennél az eredetmondánál jóval ismertebb a roma himnusz, mely szintén vallásos okból vezeti le a mindenkori többségi társadalmak cigánysághoz való viszonyulását. „Egész világ ellenségünk, / Űzött tolvajokként élünk. / Nem loptunk mi, csak egy szeget / Jézus vérző tenyeréből.”

Közös elem az Isten átka.

A Szent Haragvóhoz lehet könyörögni: „Isten, könyörülj meg nékünk, / Ne szenvedjen tovább népünk” – abban a reményben, hogy a Balsorsot talán a jövőben eltörli. (Milyen érdekes, ez meg egy másik sokat szenvedett nép himnuszára emlékeztet…)
Az átok mindenesetre világszerte belengi a cigány irodalmat. A magyarországit is.
Az általam ismert, cigány származású szerzők tollából való, magyarul írt szépirodalmat két nagy halmazba sorolnám. Az egyik a szociografikus, többé-kevésbé dokumentarista jellegű – a másik a mitologikus, folklór jellegű. A két halmaz között bőven vannak átfedések. És mindkét esetben nagyon erős a roma szerzők részéről az önéletrajziság.

Az úttörőnek számító Lakatos Menyhért Füstös képek című 1975-ös regénye is ilyen. Felfogható nemzedékeken átívelő családregénynek is; de mindenekelőtt irodalmi szociográfia. Az talán túlzás lenne, ha Illyés Gyula Puszták népe című halhatatlan könyvéhez hasonlítanám, de hogy a szerző ugyanazt célozta meg, az biztos. És azért akadnak egyéb hasonlóságok is. (Például – hogy csak a legcsiklandósabbat emeljem ki – a mélyszegénységben élőknek, a nemzetből kiszorítottaknak a magántulajdonhoz való viszonyát Illyés Gyula, az emblematikus nemzeti író hasonlóképpen látja. Csak – mint tudjuk – az ő szereplői nem cigányok, hanem magyar mezőgazdasági cselédek.) Meg van ebben a könyvben mesélőkedv is.
Holdosi József Kányákja nem sokkal később jelent meg (1979-ben), de már egy másik nemzedék hangját képviseli. És a másik, mitologikusnak nevezhető halmazba tartozik. Pedig ez is önéletrajzi ihletettségű családregény. Gabriel García Márquez kapcsán, még a nyolcvanas években, elgondolkodtam azon, hogy a mágikus realizmus nevű, elhíresült stílus akkor keletkezik, ha a modern civilizáció hirtelen rátelepül egy archaikus kultúrára, mely elsősorban orális, írott szövegei nemigen voltak. És a különleges lávaömléshez kell még az is, hogy többféle etnikum világa-világlátása ütközzön. Szerintem ez a hiteles mágikus realizmus receptje. S miután Dél-Amerika ontotta magából az ilyen szemléletű könyveket, én arra tippeltem, hogy nálunk erre a cigány íróknak lenne a legnagyobb esélyük. Mikor ezt gondoltam, még nem olvastam Holdositól a Kányákat.
A babonák, a mágikus hiedelmek, az álomszerűség jellemző a cigány lírikusok műveire is. És ehhez jönnek még a differenciálatlan, felfokozott érzelmek, a giccshatárig elmenő szenvedélyesség; a nyelvhasználatban a mosdatlanszájúság; a ritmusban a flamencót idéző vad, kötött formákat feszegető szabadosság; és az élményekben…– nos, az élményekben a sorstragédia, az átok.
Ilyen a magyar Rimbaud-ként is emlegetett Bari Károly, akinek első kötete tizenkilenc éves korában jelent meg, a Holtak arca fölé címmel. Milyen jellemző cím!
De ilyen a régiek közül Balázs János is, meg Choli Daróczi József, meg Rostás-Farkas György, meg később Balogh Attila. És a fiatalabbak közül Jónás Tamás.
Mindannyiójuk műve hasonlít valamelyest a cigány népköltészetre. De ez nem programszerű népiesség. Inkább ösztönös: a cigány folklórban is gyakori, hogy nincs és nincs happy end, még a mesék is képesek rosszul végződni – a végződések egyébként is végzetesek.
További közös elem, hogy a cigány írók-költők többnyire valami másban is aktivisták romaügyileg. (Ez is differenciálatlan, mint a felfokozott érzelmek, avagy a kezdetleges, azaz primer kultúracsinálások.) Az szinte természetes, hogy, mondjuk, Jónás Tamás prózaíró is, éspedig az önéletrajzosság vonalán. De azért nem csak. Ő urbanizált, budapesti értelmiségi is. Például Apáimnak, fiaimnak című 2005-ös novelláskötete bizonyos darabjai nagyvárosi életképek. Internetes és egyéb tevékenységéről már nem is beszélve!
De a korábbi nemzedékből, Balázs János például kitűnő festő is, Bari Károly cigány folklorista, legtöbbjük műfordító (magyar nyelvű szövegeket fordítanak cigányra, és fordítva), Choli Daróczi az Újszövetséget fordította lovári nyelvre, Vesho-Farkas Zoltán költő pedig az egész Bibliát (cigány Károli Gáspár…).

És persze, akad köztük polgárjogi aktivista is.
Érthető ez. Mint ahogy Holdosi József Cigánymózes, valamint Glóriás című regényei is jelzik – már a címükkel is –, hogy a cigány ember, aki írástudóvá lesz, valami küldetésfélét, felelősséget érez és visel, ha tetszik neki, ha nem.
Muszáj közbevetőleg megjegyeznem, hogy Balázs János festményei olyanok, hogy ha a világ nagy könyvkiadói maguknál lennének, akkor csak vele illusztrálnák García Márquezt! (És akkor még nem is beszéltem Péli Tamásról vagy Szentandrássy Istvánról, akik bármely spanyolnál hitelesebb képét adják García Lorca Cigányrománcokjának.)

„A bibliából manapság is
megélnek sokan
gazdagon
és boldogan
Ez a szabad akarat
amelyet az isten
bölcsen fogalmazott
majd az embereknek adott
Csak kis hiba keletkezett
mert az átadás
fényes ünnepségén
az isten az emberrel
kezet nem fogott.” (Balázs János)

„Aki verset ír, ölhetne is akár. / Ki tudja, melyikkel nagyobb a kár.” (Jónás Tamás)

Az apám, aki már régóta halott, és aki cigány volt, azt mondta nekem gyerekkoromban, hogy az a helyes erkölcsi álláspont, ha az ember azoknak a pártján van, akiket a többség leköp, bebörtönöz és felakaszt. Már hatévesen is úgy éreztem, hogy bölcsességét egy életre megjegyeztem. Jóval később, bölcsészként jöttem rá, hogy ezt a bölcs mondást nem ő találta ki: egy bizonyos Kosztolányinál olvasta. De lehet, hogy ez már nem is tartozik ide.