Gyenes Gábor: Robert Rodriguez és a trash, avagy gitár, puskapor, Mexikó és bomba csajok

A trash mint műfaj sokáig különálló entitásként működött a nagyszabású és „komolyan gondolt” filmgyártással párhuzamosan. Külvárosi ún. grindhaus mozikban vetítették Amerikában egészen a nyolcvanas évek elejéig, amikor a videó megjelenésével a trash kategóriájába sorolható filmek mint B-moviek a videotékákba kerültek.

A trash általános jellemzője a pornográfiához hasonló hatáskeltés: az értelmet kikerülő zsigeri stimuláció. Minél tabuizáltabb, szélsőségesebb témát dolgoztak fel, annál inkább hatottak. Így alakultak ki a zombi, náci, nő a bajban kategóriák, majd ezek fúziói, ahol az erőszak, a morbiditás és gyakran a szex eszközeivel próbálták minél hatásosabban sokkolni a nézőt. Ezek az alkotások általában kevés pénzből készültek, így gyakran meglehetősen esetlenül, néhol viszont kreatívan oldották meg a vizuális effektusokat, a színészi játék ezzel szemben egyetemesen csapnivaló volt. A szóban forgó mozik ténylegesen szemét filmek: elég, ha csak leírok két trashmovie címet, bizonyára elég sokat mondanak majd a műfajról:  Cannibal holocaust (1980, rendező: Ruggero Deodato), A Nymphoid Barbarian in Dinosaur Hell (1990, rendező: Brett Piper). A kilencvenes években azonban mégiscsak betörtek valamelyest a „magas művészetbe”, bár eleinte csak egy-egy citátum erejéig, később mainstream egészestésmozi-formátumban is. A trashből kukázó rendezők legnagyobbja alighanem Robert Rodriguez.

A mexikóinak tartott, bár texasi származású rendező a kilencvenes évek elején került be a köztudatba. Sajátos stílusával nagyon hamar magára vonta a figyelmet: a legendásan kis költségvetésű filmje, a hétezer dollárból készült 1992-es El Mariacchi az 1993-as Sundance Film Festivalon megkapta a zsűri díját, majd egyre-másra jöttek a már nagyobb költségvetésű mozik: a Desperado, az Alkonyattól pirkadatig, a Kémkölykök, a Volt egyszer egy Mexikó. Rodriguez a megszállott videotékás Tarantinóval vállvetve megalkotta a neopulpnak, továbbfogalmazta a posztmodernnek és visszahozta a trashnek nevezett műfajokat.

Robert Rodriguez és Quentin Tarantino meglehetősen összenőttek pályájuk elején, így ebben az időszakban nem igazán lehet elválasztani egymástól a két személyiséget és alkotót. Nem volt világos, hogy hol kezdődik egyikük, hol végződik a másikuk. Több közös projektjük volt, ahol mindketten rendeztek, emellett Tarantino többször színészként is feltűnt (Négy szoba, Alkonyattól pirkadatig, Sin city, Grindhaus). Számos aspektusból hasonlóak: mindketten megszállott videotékások, és élvezettel nyúlnak a B- (C-… Z-) kategóriás műfa-
jokhoz, előszeretettel használnak hajdan jobb hírű, később lecsúszott színészeket (John Travolta, Pam Grier, Steven Seagal, Jeff Fahey), közös jellemzőik a stílus felfokozottsága, a karcos filmzenék, a sokszor abszurditásba hajló erőszak és a laza hangvétel. Mára viszont már megkülönböztethetővé váltak: Tarantino valamivel komolyabb és finomabb lett az elmúlt húsz év alatt, míg Rodriguez még ordenárébb, mint pályája elején. Tarantinónál a trash egy eszköz a sok közül, inkább a hihetetlenül feszes és pontosan megkomponált dialógusokra épít, a filmstílusok idézésével, a formai játékokkal csak fűszerez. Legutolsó, Django elszabadul (2012) című munkáját, tőle ez idáig nem tapasztalt módon, egy társadalmi problémáról való állásfoglalás, kissé már érzelgős moralizálás is jellemzi (meg is kapta rá az Oscart). Rodriguez ezzel szemben a trash szinte egyedüli neves képviselőjévé vált, nála a szemét nem motívum, hanem végcél. Filmjeiben a dialógusok kimondottan gyengék és bugyuták, hacsak olykor be nem segített Tarantino (az Alkonyattól pirkadatig című mozit ketten rendezték, és a dialógusokon kimondottan érződik Tarantino kézjegye). Az égvilágon semmilyen állítást nem akar megfogalmazni, csak szórakoztatni, illetve emlékműveket állítani a videotékás szennyfilmeknek. Munkásságát leginkább a mocsokból kinövő lótuszvirág vagy a fekáliából épített katedrális szimbolizálhatnák.

A két fenegyereknek a kilencvenes évek elején elég nagy volt az arca ahhoz, hogy olyan filmes szabályokat, illetve szokásokat hágjanak át, amire addig nem, vagy csak a szennyfilmekben volt példa. Tarantinónál a kollázsszerű filmszerkezet, a zanzásított időrend, a politikai korrektség zavarba ejtő ignorálása a niggerezéssel és az interracial párokkal (Ponyvaregény: Mia és Marsellus Walace, a Tarantino által alakított Jimmie Dimmick a fekete feleségével), a véres jelenetek váratlansága mind-mind addig nem tapasztalt stíluselemeket jelentettek. Tarantino további újítása a kifelé mutató, önmagukért való dialógusok használata: filmjeiben több párbeszéd kifelé tart a cselekményből (gondoljunk csak a Ponyvaregény elején elhangzó hamburgeres okfejtésre Vincent és Jules között, vagy akár a Kutyaszorítóban hosszasan eljátszott „adjunk-e borravalót a pincérnőnek?” jelenetére).  Igazából a sztori szempontjából jelentéktelen szövegeléseket hallunk: nem viszik előre a cselekményt, mégis van funkciójuk: a természetesség, a valószínűség érzetét keltik, ráadásul a szereplők személyisége is nagyon szépen kirajzolódik általuk. A trash sokkal inkább Tarantino későbbi alkotásaiban érhető tetten: a Kill Bill alapanyagául szolgáló B-s kung-fu filmek, a nácitrash által inspirált Becstelen brigantyk vagy a spagettiwesternt idéző Django elszabadul juthatnak eszünkbe.

Rodriguez-féle újításként többek között az eredeti trashből is ismerős fetisizálást említhetnénk.  Vannak fétisszínészei: elsősorban a börtönviselt Danny Trejo, továbbá Cheech Marin, Tom Savini, Steve Buscemi, Antonio Banderas, Salma Hayek, Jessica Alba, emellett mint tárgyi fétis eszünkbe juthat a gitár és a fegyverek. Rodriguez viccesen perverz módon vegyíti a lőfegyvereket különböző protézisekkel (Alkonyattól pirkadatig: Sexmachine egy ágyékra csatolható péniszformájú dupla forgódobos revolverrel lyuggatja a vámpírokat, a Terrorbolygó sztriptíztáncosnője gyorstüzelőt erősít testéhez amputált lábát pótolandó, az idén a mozikba kerülő Machete kills című opuszban egy melltartó-gépfegyverből lö-
völdöző hölgy látható az előzetesben). Sokszor  két különböző fétist is fuzionál: a fegyvereket a gitárral (Desperado) vagy Danny Trejót a bozótvágókéssel (Machete, Machete kills).
További védjegye az a fajta videóklippszerű vizuális és auditív hatás, amely a végletekig stilizált és felfokozott. A filmzenék fülbemászóak, a képek beégnek a néző tudatába, a filmekben szereplő nők kivétel nélkül bombasztikusan szexik, és minden férfi hipermacho, a fegyverek akkorát durrannak és olyan erővel repítik szét az embereket, hogy attól Rambo is megszeppenne, és annyi vér fröcsög szét, mint tíz ízléstelen aprítós horrorban együttesen. Rodriguez odáig exponálja a hatáselemeket, amíg a celluloid szó szerint kiég, mint azt a Terrorbolygó ágyjeleneténél láthattuk.

Ugyanakkor a rendező a maga módján konzervatív filmes. Történetei ismerősek, gyakran szinte folklorisztikusnak hatnak. A nép semmiből jövő, sehová sem tartó titokzatos hőse, aki leszámol a helyi drogkartellekkel vagy a korrupt politikusokkal (lásd például: Mexikó trilógia: El mariacchi, Desperado, Volt egyszer egy Mexikó, de a Machete is), valamelyest a mexikói század eleji polgárháborús harcost idézi. Mexikót az ötvenes-hatvanas évek westernjeiben kialakított image szerint ábrázolja: ez a végső leszámolások helye, ahová a helyi rendészet szervezetlensége okán majd minden ország bűnözője igyekszik letelepedni. A filmes Mexikóban a jó és a rossz meseszerűen vegytisztán jelenik meg, majd feszül egymásnak. Kötelező elem továbbá az – előbb a helyi konfliktusokat kerülő, majd végül a jó oldalra (a szegények, a szabadságharcosok, az igazságosztó mellé) besorakozó – amerikai gringo (Steve Buscemi a Desperadóban, Johnny Depp a Volt egyszer egy Mexikóban, Jessica Alba a Machetében). Csak minden kicsit coolabb, ropogósabb és komolytalanabb. A nappali Mexikót a sárga szín, a tikkasztó hőség, a por és a langyos sör jellemzi, az éjjelit pedig a tequilától áporodott csehók a rosszarcúakkal és a táncosnőkkel, mintha csak más filmekből is ismert sztereotípiákat látnánk. Rodriguez több ízben filmre vitte Mexikó sajátos katolicizmusát, amely a helyi bűnözőknek is kimondottan fontos. A rengeteg kereszt, az otthonokban található mécsesektől rogyadozó imahely világát gyakran paródia célpontjává teszi: a Machetében látott Cheech Marin által játszott tiszteletes a kereszt alakban tartott két sörétes puskával aprította a gengsztereket, hasonlóan, mint Harvey Kietel az Alkonyattól pirkadatigban. Banderas a Desperadóban szintén a gyertyák sokaságánál imádkozik, mielőtt harcba szállna a maffiával.
Rodriguez vizualitása is sajátos, érződik rajta a videotékás képi világ: inkább kreativitást, mintsem pénzből készült profizmust látunk. A Sin City kivételével, amely szinte egy az egyben zöld hátteres technikával, majd hozzáadott digitális terekkel készült, a többi Rodriguez-film nem igazán alkalmazza a számítógépes technikákat, inkább a klasszikus vérpatronos, maszkos megoldásokat részesíti előnyben. Ehhez egyik, már fentebb említett fétisszínésze, aki szakmáját tekintve maszkmester: Tom Savini nyújt segítséget. Például az Alkonyattól pirkadatigban látott vámpírok is az ő munkái. Rodriguez a filmjeit saját maga vágja. A grindhaus moziknak emléket állító Terrorbolygó képkockáit szándékosan meg is rongálta, többször alkalmazta a jelenetkiesés effektusát, amely a szennymozikban a filmtekercsek gyakori elkallódását idézte meg.

Rodriguez a hajdani rossz hírű mozik és olcsó videotékák filmjeit új, professzionális köntösbe öltöztette, s bejuttatta a műfajt a mainstream vonalba. Legújabb szennyfilmjeibe pedig olyan koszorús színészeket tudott szerződtetni, mint Robert de Niro vagy Mel Gibson. Úgy tűnik, Rodrigueznek sikerült a műfajt annak tudatosan vállalt üressége és maximumra csavart hatásvadászata ellenére mégiscsak kirángatnia a lefolyóból, és el kell ismernünk: ha mindezt ő rendezi, akkor még szórakoztató is.