Varga Imre: Reggelnapló 8.

Akit a íróbarátja megkoronázott
A vendégalvó szokásos reggeli jegyzetelése.
Már indulnék a HÉV-re Szentendrén, hogy Csillaghegyre utazzak a mai szaunára, úszásra, de közben vár a (vállalt) kötelesség.

Épp kondul odakint a templomharang; háromnegyed hét. A reggeli gyakorlás, csendes ülés.
Tegnap valóban zsúfolt napom volt, kis megállókkal, pihenőkkel. Kocsis Pistával beszélgettünk, megkínált párolt káposztával, macesszel, vörösborral, s dedikálta két újabb könyvét. Jógára tanítgattam egy ideig, most tantrikus gyakorlatokkal foglalkozik. Ez, ami nagyon bevált, mondja somolyogva. Öt drámát tartalmazó könyvét úgy ajánlja, hogy a címet betoldja a dedikációba: V. I.-nek, aki már kiérdemelte, hogy megkoronázott legyen, igaz barátsággal.  
Ugyan, Pistám! A babérkoszorú csak hagyján, de mihez kezdenék az inflálódó magyar koronával. Ezen aztán jót röhigcsélünk a Dunára néző tágas dolgozószobájában.
A naplóm nem rögzít országos eseményeket, a koronázás is csak poén, hacsak az ablak alatt elhömpölygő Duna nem országos áldás.
Na de már indulok is a helyiérdekű felé, s ha estig majd érdemleges történik, feljegyzem. (Akár ide is.)
Hisz úgy hurcolom magammal a fekete műbőrkötéses naptáramat mindenhová, mint tíz-egynéhány évvel később az okostelefont a kamaszlányok.

*
Minek folytassam tovább, ha a teleírt oldalak rám avasodnak? Ha az idő, magány, nemtörődömség addig-addig tologatja-taszigálja lapjaimat félre, míg végül tűzbe, vízbe vagy csak szemétbe kerülnek. A mi korunkban az egyik élet a másiknak úgyis olvashatatlan.
Epeállapotok.
Ezért nem jut időm a prózára sem. Ezért adódik mindig valami más. Szokásosan egy kurta délutáni szundikálás, ami után megint újra kezdhető.  A mondat viszont nem, az sosem.
Tegnap korai ébredés (hat előtt), meditáció, majd úszás, szauna, németóra, aztán visszafelé Pomázon leszállva kikocsizunk Györe Balázzsal Csobánkára. Üldögélünk, eszegetünk nyaralójuk teraszán a Pilis és a Visegrádi-hegység közt. Balázs bemutatja a közeli hegyeket: azt ott szamárról nevezték el, arra a Nagy- meg Kis-Csikóvár nevűek. A völgyben gyümölcsös: szilva-, barack- meg almafák. (Évek múlva majd társnőmmel ehhez a gyümölcsöshöz autózunk, hogy a Szedd magad!-ból több ládányi Goldennel térjünk haza.) A távolban Dunakeszi, Fót. A hátunk, illetve a kis nyaraló mögött a Pilis. Cserébe hegyeiért, megismertetem Balázst kertjük két (számomra is kedves) növényével: a kis ezerjófűvel s a muskotályosan illatozó apróbojtorjánnal. Ezekből, mondom neki kedvcsinálóan, minden nyáron gyűjtök az őszi, téli teákhoz.
Estére érek Tinnyére, átszállással, némi toporgással, várakozással a csatlakozás miatt.
Mit mond másnap délelőtt (ma) a belső hangom? Fejezd be! Egyelőre ezt a jegyzetet, de a prózát is hamarost. (Remélhetően). Sorsomra bízom magam, gyermeki odaadással.
Na de hát mi a sorsom?

*

Nosza, kievickélni a partra! Mi az, ami a vízben marad? Még itt vagy le-lemerülve, fulladozol. Ez az akaratod? Hát akkor kié? Az álmaidat, az életed is te teremted. Na de ki az a te? Én vagyok? Nem szereti a Teremtő, ha a kézirataidba veszel, s az életed kétségbeesett fuldoklás, kapkodás lesz. Amit leírsz, nem tartja a kozmosz igazi teremtésnek, mert másra szánt, mást szeretne tőled? Hogy mit/mire, ezt neked kell megtalálnod. Apróhirdetés: elcserélném teremtőmet-istenemet egy emberségesebbre. Miket káprázik a vélt énem. Már az is elég, ha sikerülne az istent levetkőztetnem a fogalmaimból. Mi van bennük, mögöttük? Nézni a lepkék csapongását, a kert kerítését, hátha velük üzen éppen. Beszél ő minden fuldoklásos álommal is. Fullasztó érzelmek? Miért nem jutok levegőhöz? Miféle érzelmek csapnak össze a fejem fölött s tódulnak tüdőmbe? Fölemészt az örök kezdet? Halni szeretnék? Újjászületni?
KI adhat választ?

Szálkaként piszkálod ki húsodból a szavakat. Genny fakad a megtisztított gyulladt bőr alól.
Magadat cseréld ki, változz meg, az Istened is más lesz! Hja, de mi a biztosíték? Az Isten mindig kiveri a biztosítékot! Beleveszni, -szürkülni könnyű a köznapokba; gyöngeség elhagyni magad, alámerülni, leforogni a mélybe; de  maradj közben tudatos!
Ráfogás: anyáddal való feszültség, fullasztó kapcsolat.
Milyen érzelmeket próbálok eltitkolni magam elől?
Milyen Isten az én Istenem? Tudok-e munkálkodni boldogan kétségek nélkül az ő kertjében? Hiszen minden kert az övé. Az is, amit bekerítve a sajátomnak tartok. Vagy az a dőre, türelmetlen fajta vagyok, aki még zsenge korukban kihúzgálja egyenként a sárgarépákat, megnézve, fejlődnek-e egyáltalán.

*

Van-e hited a munkádban?
Mindennek van ideje. Most éppen a nyűglődésnek és a szavak keresésének.
Csak most?
Mióta már Uram-Teremtőm, mióta már!
Aprópénzre váltani a tehetséget? Értékesebb annál. Maradsz hát szegénynek. Nem veszel részt a teremtés bőségében. Nem vagy elégedett. Nyugtalanság. Keresés. Ábrándozol a kastélyok kerítése mellett: ó, ha belülre kerülnék. Örülj, míg idekint vagy szabadon! Na de a szabadságnak mindegy, hogy kint vagy bent. Nem korlátozzák, falak, rácsok, félelmek, nehézségek sem.
A munkádban nem gátol senki. Ha írni nincs erőd, legalább ülj le az asztalhoz! Olvasd el, amit eddig leírtál! Nem kell akarni, hogy bármi is eszedbe jusson. Honnan kapnád, ha nem lenne máris jelen? Mindig adódik szó  vagy történet. Az erő benned van és körbevesz. A gyengeség  mélyen átélt tapasztalata erőt adhat.
Az írás öröme, megpróbáltatásai, gyönyöre és keserűsége ‒ a teremtés kettősségeivel. Csak az veszik el, amit elhalasztunk. A tévedés, sőt a szenvedés is többet nyom a latban, mint a meddő okoskodás, fontolgatás, a nappali szunyókálások, gyerekes hunyók ábrándjaid bokrai mögött. Nem a pótszerekre vágysz (hiszen ismerlek jól), hanem arra, ami valódi, amiből naponta megújulsz. Ne tartsd vissza a lélegzeted, ne fulladozz! Bízd rá magad az örvényekre, hullámokra!

Kicsoda verhet ki a teremtés öröméből engem? Miért is tékozlok ilyen esztelenül? Hogy lássam nincstelenségemet, amikor már mindent elpazaroltam? Hogy megéljem a sivatagot, s ez legyen az én ágyam, szeretőm. Csontjaimat lángra lobbantja, elégeti a vágy.
Az ínség földjéről kivesztek a történetek.
Ha nem írok, elócskulok, azt hiszem. A száj is csak dadog ékes beszéd helyett, a nyugtalanul verdeső ujjak nem szerszám nyelét markolgatják, a fogak nem zamatos gyümölcsbe harapnak, hanem a húsomat tépdesik, a bőrömet rágcsálom, a teremtés derűje, boldog küzdelme helyett nyugtalanság, rossz érzések. Beborult sivatagom felett kegyetlenül.
Rézcsengőket terem az öreg terebélyes fa, a fűbe aláheveredve hallgatom.
A nap csak egyszer kelt föl ma is – így a lusta ember okossága –, de én annyiszor, ahányszor napközbeni szunyókálásomból felébredek.
Így lesz a nyomorúságomból (látszat)bőség.

*

Idegen hangok, idegen házban. Döngő léptek, tipegés, csoszogások, kulcscsörrenés, ajtócsapódás, szekrényajtók nyikorgása, fojtott emberi beszéd, krákogás. Aki ezt hallja, rögzíti, ugyancsak idegen, s határidőnaplója május 27-i oldala is, mert most augusztus második hetében járunk, ide írjuk bele magunkat. Esztergom-Kertváros; szóval: Dorog. Aki ír, mintha vendég lenne bőrömben, s még annak is félszeg – idegen testben, idegen a lelkem.
Más (valaki) vagyok, amit írok, az is csak úgy van, idegen az ablak mögött a nyár, másé, másoké a napsütés is, én csak tudatosítom; idegen pár száz méternyire a bányató egymásra torlódó apró parti kalyibáival, idegen a purdék kiáltozása az utcán; köztem s magam közt történik ez a reggel.
Egy gyönyörű álom, aminek már csak a belső simítására emlékezik a test, képek nélkül, mert az ébredés idegensége elmosott minden álomtárgyat, -színt és álmodott illatot.
A vízből felbukik pucéran. Bal keze a melléhez, jobbja a szemérembozótja elé kap. Védi, vagy inkább felkínálja magát? A hajnal fénye megcsillan vizes bőrén meg haján. S jönnek az idő szolgálólányai, felöltöztetik rögtön. Már nem tudom, milyen volt meztelensége. Milyen volt testének jószaga. S milyen voltam, amikor megpillantottam őt fölemelkedőben a tenger fölött.
Az álmok meztelenségét felöltözteti az idő. A gyönyörű bentlétből, az istennő meleg testéből kilök hevesen az első gondolatom.

*

Mitől vagyok hát? Csak az éntelen figyelem tágassága, szabadsága lennék? A történeteimen, személyemen túli én helyett inkább annak görcsei, gyöngeségei, szűkössége – ezeket cipeli a tudatom, ezt érzik a golyóstollat markoló ujjak; bár a fogáson lazítok rögtön, mihelyt tudatosítom, de a vezeklő bőre, csontjai megmaradnak.
Hogy miért vezeklek már kora reggel, tudja az ördög. Miféle anyai, apai felmenői rosszkedv, bűntudat vett bennem lakást? S mennyi időre? Mosolygok; hátha meglágyul tőle az arc meg a lélek, de a mosolyom vigyorrá torzul, s lárvaként szorul az arcra. Ez a vezeklés, a lelki görnyedtség biztat, hogy fölösleges terheimet engedjem el, telepedjek le az árokpartra, s derűs Rimbaud-ként pengessem cipőfűzőmet, mintha gitárhúr lenne. Suhog a szél a tó felől, szólnak közben a tücskök, egy hal fölveti magát a víz fölé, s visszacsobban, énekelnek a madarak, zsigereimben érzem a dallamukat, jókedv áraszt el, s csendesen lepi be mozdulataimat az égi kékség. Egy kék bőrű, hahotázó, csimbókos hajú emberféle a parton.
Most ez vagyok én.
Kékbőrűségem a valóságosabb, vagy az elmúlt ébredés utáni rosszkedv, bűntudat? Netán álmodom csak – valódinak – mindkettőt.
Közben odakint a konyhában anya és fia a váratlan vízelzárásról beszélnek.
Tegnap nyitom a csapot, s hát csak hörög, s kiköp magából egy kis sáros vizet, oszt annyi. A fiú kioktató. A múltkor is letetted a pisztolyt(?), és persze nem zártad el a vizet. Folyott, mint politikusokból az ígéret. Hehe! Csöpögött, amíg észre én nem vettem.  Attól vannak olyan horribilis vízszámlák.
A szantálrudacska illata; egy autó átmorajlik csendemen. A teremtés nyitott terében keletkezik s múlik el a világ. Ebből bomlik ki az élő pillanatok sora: a levegő érintésével, tollal, bicskával, ásóval, kapával, evőkanállal.

*
Verset olvasva, versre csigázva, egy idegen világnak dallamára iramodik, lám, a tollam, már késő délután, s ami odakint most van: ég a tűz és zsong a nyár, a rózsák, a varádics sárgája világít, kertünkben a szilvák kékes hangjai, mind ízre csábít, fényt a sötéttel osztás-szorzás, s kint az ablak előtt a japánakác lombjában méhzsongás, óm, óm, ebből támad a teremtés, és máma délután a napsugárba így jut ki a szó a naplómból; makáma. Lüktet, zakatol, zokog, fűtőznek a csontok, az idő, amit fölemelt s elrontott, bennem hömpölygetik a szavak, sziklát-csontot koptató áradat. Lassan az egyik után a másik; ó, nap, a szó mindig belevásik. Hordja csobogva, lobogva nyarunkat a sors, ahová reggel már-már behatolsz, de csak állsz a barlang előtt, szűkölsz, zihálva veszed a levegőt, nem engeded, visszafordítod, -kergeted, mintha más volna, másé, a lelkedet. Színes, tarka ruhák, üres tányér, cubák, torok, lakodalmak, hullámra hullád, az emberek élnek és halnak. Ez a közhelyzet veretlen, zeng villámmal az egekben; ezt sihogja a pelyhes kicsi kácsa, s ezt jelzi, jelenti a csontok roppanása. Az Egység a vers prózás feltámadása.

*

Megbuktam-e ezen a (telefoncsörgés, fölveszem a kagylót, beszélek), tehát megbuktam-e ezen a vizsgán?
Nobel Iván telefonál, interjút szeretne velem készíteni; vállalom-e, s ha igen, mondjam, inkább szóban vagy írásban. Egy befuttatott könyvsorozat hatodik kötetét tervezik, benne az én portrémat, verseimet is. Olyan neves határon túlról hazatelepült társaim lennének itt, mint Báthori Csaba, Csiki László, Monoszlóy Dezső, Panek Zoltán, Majoros Sándor, Baránszky László, Szabó Ferenc atya, egyenesen a Vatikánból, meg a volt pozsonyi szerkesztőtársam, barátom: Tóth László. Hogy tudnék-e fontosabb köteteimből kölcsönözni neki, hadd készüljön föl a kérdésekkel. Vagyis hogy kettesben készülnének rám: Erdélyi Erzsébettel. Isten neki, fakereszt! Megbeszéljük, majd hol találkozunk, s hol hagyom nekik az olvasnivalót.
Félbemarad, nemcsak az első mondat, hanem a lepényevés is. A hívás jelzi a(z irodalmi) szinkronicitást, valahol ott vagyok az ügyeletes szereplők listáján. Igen ám, de milyen darabhoz? Majd a kérdésekből kiderül. S ha úgy érzem,  az nem az én színpadom, akár vissza is léphetek idejekorán.
Ma délután letisztázni, gépbe vinni, a prózaverseket, esetleg küldeni lapoknak is, hadd közlődjenek.
Hát akkor: lepényevés, majd olvasás, legalább másfél óra hosszat. Bepótolandó ebbéli mulasztásaimat.
*

Verseimből kettőt letisztáztam, de inkább a babfejtés vonz, mint a lírának az ő pengetése. Kora reggel kacsasihogás, és egy apró szúnyog döngicsél körbe-körbe, majd alattomosan belém mélyeszti szívókáját, hogy megcsapoljon.
Ma Budapest, meg a pereme vár: úszás, szauna, intéznivalók, családlátogatás s délután németóra Szentendrén.
Visszafülelek, hogy honnan ébredtem, álmaim felé, de csak kacsakrákogás, gépmoraj, kakaskukorékolás szerteszét az éjszaka romjain; ezerfelé törött s hever darabokban, aki voltam; szétszedve részeire az álombeli én, s nincsen emlék, ami összerántsa.
Szürke a víz felszíne, elsüllyedt recsegve, ropogva a karneváli bárka. A tegnap esti telefonok nem voltak sikeresek. E. Zs. nincs otthon, s T. Péter sem.

*

Szentendrén ébredvén, elvégzem a reggeli gyakorlatokat, meditálás, majd elnyargalok almát vásárolni, s így természetesen elmarad a reggeli jegyzetelés; nincs bűntudatom; lesz még reggel, ha megérem, lesznek gazdagon sorjázó mondataim. S lesz még németóra. Sőt: volt is. Aztán óraadómmal, Sándorral kikocsizunk a telkükre, szilvát szedünk. Majd az oktatóm megebédelt; nekem elég volt a szedés közben elfogyasztott gyümölcs. A segítségemért cserébe Sándor elvitt a HÉV-megállóba. Most délután öt óra. Nyegléskedem, hogy bár reggel nem írtam naplómba, mégis élek.

*

Ha egyszer elkezdődik a kicsapongás, egyre vadabb lesz. Megint este pótolom, fáradtan, zörögve a reggeli szavakat. Elfelejtettem, hogy ez az egyik vállalt reggeli kötelességem a tisztálkodás után, a jóga meg a meditáció előtt. De gyerünk a kertbe! Lévén ma termésnap, a laposborsót tépkedem ki szárastul, lehüvelyezem, egy keretben szilvát teszek ki aszalni a félárnyékba. A többit majd holnap. Készülök a télre, készülök a német meditációs házba.
Írás nem volt. (Csak ez itt.)

*

Keresem a Szeretet Breviáriumát, s nem találom. Kinek adtam kölcsön? Ki felejtette el visszaadni, vagy inkább eltettem valahová a könyveim mögé, második sorba?
Nem tudom. Ingerült vagyok. Egy idézetet szeretnék pontosítani, s a könyv nélkül nem tudom, sajnos.
Bánatomban raktármolyokra vadászok, elkapkodom a levegőben, kiviszem az udvarra, s ott szélnek eresztem őket. Nem pusztítom az életet, még az élősködőknek is adok esélyt, hogy átröpüljenek a szomszédba. De több mint gyanú, hogy az első adódó alkalommal megint visszaszállnak hozzám.
Hiába, a valóságaim helyett: hiábavalóságaim.

*

Három hónapi többé-kevésbé rendszeres jegyzetelés után úgy gondolom, hogy ez nem az én utam. Mert szertelen vagyok. Ráhagyatkozom a sugallatokra. Ki-kitörök, akár a vulkán; az egyenletes kályhameleg nem az én természetem.
Bár bízni a sikerben, a lehetségesben jó dolog, de mintha az én akadályaim a kozmosz sötét közepében rejlenének; s ez egyszerre jelenvaló és ugyanakkor fényévnyi távolságokra van tőlem, a tudottakon, ismerteken is túl. Hol?
A jegyzetelős módszer mintha túl felszínes volna, túl fogalmi, mert a valóság túl van a fogalmakon. Na de merre? A böjt már közelebb visz oda, ahol a szavak, az ismeretek, az önképeim elnyelődnek, s tisztázódik sok minden, ami a napi tevékenységekben, kötelességeimben, szórakozottságomban elveszik. A szavak leírása közben visszahúz a tehetetlenségi erő. Ezek nem az én szavaim. Vagy: ezek csak az én szavai/m. Leírható, hogy több rugalmasság kéne, hajlékonyabb test és lélek. De többet érnek ebben a reggeli jógagyakorlatok a fogadkozásnál. A jógázgatás első éveiben (amikor jóval merevebb, kötöttebb volt a testem, mint most) erősebben éreztem a fel-feloldódó görcsöket, az elsimuló feszültségeket, mint mostanában (amikor minden árnyalatosabb, de durvább is).
Tékozlom az időmet, erőmet; rálátok erre a tékozlásra, tudom, hogy nem jó, s mégis csinálom tovább. Tudom-e igazán? Cserébe az időmért, tapasztalatokat szerzek. Javamra válnak-e? A nyugtalanságom szerint nemigen. Alszom napközben is. Azt álmodom, hogy írok. A gyomromat körbeírom a mondataimmal, s érzem, milyen szorosak, feszítősek.
Ami fontos, vélem most, a tudatos, a mélységig megtapasztalt tapintás. S ez nem mindig tűri maga körül a szavakat. Mert közvetlenebb. Inkább kiteljesedik, megnövekszik a csendben, kiegyensúlyozásban, odaadásban. A megszólalásom, az írás kiválás az egységből. Szomjat támaszt bennem, hogy megint, megint visszatérjek abba az erőbe, ahonnan a szavak is fakadnak.
Nem az a kérdés, hogy írok-e naponta mondatokat. Hanem hogy honnan írom őket. A forrásból merítek-e? Igen? Akkor mindegy: ha papírra kerül a tapasztalat, ha nem, úgy is jó.

9.
A képzelt éneken túl

Hosszan készülődöm iskolába. Felkeléskor fáj a lába. Ez egy gyermekkori mondat. Elindulok üres táskával, könyvek nélkül. Joghurtos poharamban csak a tegnapi maradék, vennem kell mára frisset valahol. Matikából még nincs jegyem, kihívhatnak.
Inkább ellógom az első órát.
Uszodában vagyok; egy hatalmas géptermet, munkacsarnokot árasztottak el vízzel. A sávok vasrácsokkal vannak elválasztva; úszófolyosók. De át lehet jutni a szomszédos sávba a víz alatt. Vagy megállhatsz egy-egy harántfolyosónál, s beszélgethetsz barátaiddal vagy egy lány vizes tarkójára pihegsz.
Ebben lebegtem, szereztem tapasztalatot, sokszor oda-vissza úszkálva, halogatva a felkelést.
Odakint napsütés, gágognak a libák. Odabentről a fölösleg kikívánkozik.
Lányom a szomszéd szobában alszik délbe nyúlóan, ahogy a kamaszok szoktak, én meg párnámon ülve gyakorlom a jelenlétet. Az agy afféle rágcsálóként terveket őröl, darabol kényszeresen; a tervek, képzetek használnak engem (pedig használhatatlan vagyok). Mi lesz majd, ha így lesz. Mi lesz, ha amúgy lesz. A lenne, meg a ha vonnak el a vantól. Vissza légzésemhez, ami mindig van, a test tudatosításához, ez is jelen, s aztán öröm szakad föl; no, ezt kerestem, ezt akartam!, ám ettől a mohó felé-kapástól kisvártatva a jóérzés el is illan.
A kinyílott rózsáknak, az alvó lányomnak s az égből alámorajló repülőgépeknek írom. A rózsa csendjével,  lányom a szuszogásával marad itt. A gépmoraj egy idő múlva elhalkul, beleveszik az utca hangjaiba. A vörös és neve-szín rózsák viszont nem halkulnak el, mert csendben mondják ki magukat. S ez az évről évre megújuló szépség, erő, biztonság tör fel most bennem a mélyből éjszakai, álom-magam sötétségén, derengő víz-alattiságán is túlról.
Szelíd lettem. Nem akarok már harcolni szokott halogatásaim ellen, mert a harc föltételezi az ellenfelet. (Aki rejtezhet is, s így még veszélyesebb.)  Valamiért lenni, nem pedig valami ellen. Szabadnak lenni. Még a szabadság akarásától is szabadnak. Minden elképzelést, óhajt elengedve. Égjen a szabadság tüze, huj-huj!, minden esendőt, benső limlomot emésszen el!
Van-e a szabadságnál fontosabb, esztelenebb, elképzelhetetlenebb? Ha kimondom, hogy kötnek a szokásaim, a tudattalanom, ez csak fogalom. Ha kimondom, hogy szabad vagyok, ez is csak szó. Plakátra, alkotmányba írható.
Mi van túl rajtuk? Mi van a csendben?
Ki vagyok a csendben?
Mi van a képzelt, ismert énen túl?
Ki kötözhet meg, ha önmagamból élek?
Ki ígérhet felszabadulást, miféle mester?

*

Ártatlan vagyok. Ha megélem tisztán, elégedetten, ki sem kell mondanom. Mihelyt kimondom, mintha védekeznék, vádakra, gyanúsítgatásra felelnék. Ébredve átélem azt, hogy két világ között. Nem vádol senki, mégis meg kell erősítenem, győznöm magam, mert mintha épp az ártatlanságból lépnék ki. Nincs bennem büszkeség, se a védekezés elszántsága s még mennyi minden nincs bennem, ez a végtelenségig sorolható, az az érdekesebb, ami most van: a szemlélődés. Mi ez az ajándék, ha nyugodt és erős vagyok; kérdés, miért kaptam és mire használhatom?
Itthon anyáméknál. Mellettem a lányom aludt, jóízűen, mert keménynek, deréktörőnek találta a tegnapi díványt, éjszakára bejött a tisztaszobába. Én meg most egy összehajtogatott takarón ülve szemlélődöm a csukott szekrényajtók barnájába tekintve, tükröződő arcom ürességébe nézve. Luca alszik édesdeden. Kifárasztották a tennivalók. Most bolygatta fel az első szerelemszerű fiúbarátság. A legényke anyjához készül Lengyelországba. Holnap viszi őt vissza édesapja; mivel a szülei külön élnek. Luca augusztus 20-án, a folyékony kenyér ünnepén sört csapolt. Sok ez a testi-lelki teher. Most meg a rokon fiú, Zoli, az unokaöcs halála. Huszonkét éves volt. Pár hete még Lucát furikázta motorkerékpárján, száguldoztak a faluban fel s alá, most meg egyszerre mindennek vége.
A halotti szertartás, majd felkészülés a temetésre, ez sincs belső megrázkódtatások nélkül. Fiatalság s halál – összeférhetetlenek. Most mégis! A belső gyermek mindegyikünkben ugyanolyan riadt, tétova, kiszolgáltatott, hiába a felnőttség álarca előtte. Gagyogunk örömünkben és a következő pillanatban fuldoklunk a nemértem-ben.
Hajnalban fölébredek, majd lazítok, szundítok egy verset fél hétig. Anyám a boltba botozott, elébe megyek, hogy hazasegítsem a reggelihez vásároltakat.
A gyerek sok fájdalom és a gyász gyötrelmében is játszik. Ha nekem fiam lesz, mondja a rokon fiús alkatú kislány, Zoltánnak fogják hívni. Szegény kis Barbara. Ötéves múlt. Ez az első temetése.

*

Magányos, sivár, sötét, feszült. Ilyen vagyok a temetés utáni napon. Mintha nemcsak a kedves rokonfiút, hanem az élet minden szépségét, örömét is a föld alá kaparták volna. Még gondolatban sem akarok másokkal találkozni. Ez a jegyzet is (csak) nekem szól, emlékeztető, hogy vannak ilyen mélyre vivő napjaim is. Sajnos, nem tudom hasznomra fordítani ezt a szűkösséget, képtelen vagyok sötét közepébe kerülni. A gyászoló családnál az ostravai rokonok szálltak meg. Tegnap este nálunk is jártak, az öcsém traktálta őket házvásárlási ügyességeivel. Szokása szerint dicsekedett. Számomra émelyítő, szégyellnivaló az efféle dicsekvés, mert gyöngeségeket, önértékelés-zavarokat mutat. Feszélyező egy ilyen együttlét annak is, akit nem hagy szóhoz jutni, akitől nem kérdeznek, akire nem kíváncsiak.
Túl a gyakorláson: megmaradt a nyugtalanság. Viszketés a kézen, arcomon – rég jelentkeztek ennyire testi módon belső feszültségeim.
A sógornőm allergiás fia kutyájára, nosza, megkísérlem megfejteni, mit jelent ez a túlérzékenység, de olyan hévvel hárít, hogy nem is akarja hallani, megsértődik, szalad árulkodni a férjéhez, hogy milyen erőszakos vagyok vele. Hát itt van a kutya elásva!

A temetés vége felé szemerkélni kezd az eső, mire hazaérek, csuromvizes leszek; siratja az ég is földbe térő kedves fiát.
A nyár kibújik bőréből. Hűvösebb napok következnek?

*

A szándék, hogy a forrás felé fordulva túljussak a terveken, belső beszéden, meddő szándék marad. Az eszmény kisiklatja a(z örök) pillanatot. De érik fölöttem édes csöndjében a lugas szőlő, az augusztus végi égen még sárgásan lobog az oroszlán sörénye.

*

Ébredés hat, fél hét körül, s kint az udvar is ébred, éhes macskák, a kutya, a fű harmatosan, az ól felől egy baknyúl dobogását hallani.
Tegnap elment az öcsém is a lányával, s vitte az ostravai rokonokat is a párkányi vasútállomásra.
Most a reggeli boltba menés után a verőfényes, betonozott falalja, ahol írom a mai napi jegyzetemet. A kicsépelt babszáron kölyökkutyánk hempereg miregve-morogva, anyám főzni való kukoricát keresgél a kertben. Lányom odabent a házban útrakészül; valahol az utca közepe táján meg vasat kalapálnak, a hátsó elkerített baromfiudvarban kárálnak a tyúkok.
Az alkotóerő forrása vajon nem szárad-e ki ebben a hőségben?
Milyen lesz ez az udvar tizenöt év múlva?
Él-e még az anyám? Terem-e a kertben kukorica, sárgarépa, paradicsom?
Lesz-e unokám?
Marad-e valami írásaimból?
Lesz-e, aki olvassa?
Nem, nem, nem, igen, igen.

*

Ko–un Ken. Üres felhő. Német zen mesterem neve. A keleti, de a nyugati hagyományban is a felhők a gondolatokat jelképezik, s azt, aki gondolkodik, vagyis az én-t. Ha nincs gondolatom, nem vagyok én sem. Vagyok, de gondolt énem nélkül. A tiszta, felhőtlen égbolt a határtalan tudatosság jelképe, s az üres felhők pedig: miután éltető áldásukat a tikkadt földre ontották, eloszlanak. A szerzetesnevek, bár megmagyarázhatók, de lefordíthatatlanok: nem pusztán nevek, hanem egy szép küzdelmes életre szóló feladatot jelentenek.
A név tartalmához, erejéhez magával a névvel, vagyis az életem megtisztításával juthatok el.
Számomra megélhetetlen ez az állapot. A gondolatok még használnak, gyötörnek engem, a gyöngeségeimmel is könnyen azonosulok, magyarázom igazamat; az én felhőim bizony elég sötétek.
(S most hív egy káeftés hölgy, víztisztítót próbál rámtukmálni, illetve egy ingyenes vízkóstolóra rábírni. Nem, nem. Köszönöm.)
Attól, hogy folyton más gyöngéibe ütközöm, nem leszek erősebb.
Mert ki az a másik?
A világ engem tükröz (én meg a világot), s ami benne bizonytalan, gyönge, talányos vagy éppen ostoba, az mind én vagyok. A felhőnek földre kell ontani az áldást. A tápláló cseppek így jutnak az égből a földre, a magasból a mindennapokba, a sugaras kékségből a palánták, füvek s gizgazok tövéhez. Az esővíz, ha nem áradóan bőséges, maga az áldás, a többi rajtunk múlik; gyomlálgassuk rendszeresen kertjeinket. Ez a kerti séta, a gyomlálgatás az én reggeli szemlélődésem. (Hadd herregjen odakint a láncfűrész! Bár tépdesi zsigereim közt a csendet, talán ennek a kellemetlenségnek is értelme lesz, ha megtapasztalom.)
Egyik napom a másiknak ad, mintha népes rokonságba csöppennék; egyik családtól a másikig, harmadikig és tovább-tovább tartó vendégeskedés, szíveslátás, tor, lakoma.
A biztonság belső, lelki erő: a türelem, megértés és elfogadás forrása. Én vagyok-e a forrás? Vagy csak okoskodok (ikes ige! int rám a lektor), hogy nem tanácsos külső dolgokkal, tárgyakkal, pénzzel pótolni. Mert ez dicsekvéshez, hiúsághoz, lelki rendezetlenséghez sodor, elvisz az osztatlan öröm megtapasztalásától, a jelenlétből.
Inkább a természetes bőség, mint a magyarázgatás, okoskodás!
Körbeírom a szenvedést, akár egy tojást.
Messze még a húsvét, a feltámadás.

*

Korainak és túl zajosnak és nyugtalannak vélem a fél ötös fölkelést. Szakaszosan rá-rá alszom. Negyed hat, fél hat. Negyed hét, és már hét óra. Végül mégiscsak kikászálódok az ágyból. Még melengetném magamban az alvásközeli állapotot. De mintha minden a kipihent ébredés ellen volna. A dübörgő s a házam előtti fekvőrendőrön hangosan átzökkenő kamionok, a szomszéd hosszan herregő motorkerékpárja, majd egy látogató, aki persze nem hozzám jön, hosszan visító autódudával, mert lusta kikászálódni kocsijából, hogy megnyomja a szomszéd ház kapucsengőjét. Majd föltépi az autóajtót, és harsog belső teréből a tuc-tuc zene. Az égből repülőgép-morajlás (a szokottnál is hangosabban), két lövés (kitől s kire, mire?), gerendaácsolás, fejszecsattogások, hosszú panaszos kapunyikorgás és -dörrenés, motorzokogás messzebbről. Nyugtalan és dühös vagyok, mert nem tudok visszaaludni, pedig este későn kerültem ágyba. Ennek köszönhetően ma elmarad a délelőtti szauna meg úszás. S marad feladatként a könyvtár, a kiadó. Meglátogatom lányomékat. Író barátom, Vili, tegnapi hívásomra nem válaszolt, talán nincs is otthon, vagy még nem hallgatta meg az üzeneteket.
Átszállással jutok el Pestre, a csatlakozás hosszú perceit forgalmas útszélen álldogálva töltöm.
A halogatásban elhal a mű, a vers is; hiába dörömbölt ajtómon a világ, nem értettem üzenetét.
(S most is: helikopter kerepel a falu felett s vissza-visszatér; a régi szövetkezeti borzalmak e maradványa csendháborítóan műtrágyázza vagy gyomirtózza falunk körül egész nap a határt.)
Elmenéseimből eddig én is mindig visszatértem.

Egyetlen arc világít a kanna vizéből: egyben a nap meg a holdja.

*

Az osztatlan lét bizonyosságához képest minden gondolatom kétséges, bizonytalan. Még ez is. A feltétlen önátadás tisztaságához képest, minden vélemény zavaros. Ha igen, akkor ez is. A keletkezés csendjében morajlás, hatalmas, süketítő robaj.
Amit hárítok, amire nemet mondok, annak foglya vagyok.
Duzzadnak, édesednek a szőlőszemek, mert a teremtés minden kívánság előtt teszi, ami szükséges.
Pénzbeli gondok; leteszem ezt is, meztelenül kell bemennem a házba. Na, ez így túl irodalmi, túl elvont! Amit leteszek, az megvár, s újra fel kell vennem. Inkább át kéne alakítanom a szegény költő történetét egy testi-lelki bőségben élő emberévé, aki megosztja másokkal, amit létrehoz és megteremt. Ha már belátom, hogy az életem alakítója vagyok, ebből következik: minden panasz, elégedetlenség csak sötétebb mintát teremt.
Na de a házba belépő ábrándozik tovább nyitott szemmel. Nem kell vágynom utána, illetnem nyílását, hogy valóban nő-e. Lába elé teszem kétségeimet. A jobb melle az igen, a bal pedig a nem. A bal mellét nézem, s nem akarok tőle semmit, rábízom magamat egészen.
Hiszen csak képzelet.
Hiszen csak ábránd.

*

Elfogadom a mindennapi sivatagot: hogy nem vonz az alkotás kalandja, játékossága, s az ismeretlen felé vivő csodája. Inkább szuszogok rosszkedvűen a paradicsom kerítése mellett, megdézsmálom az úr kukoricáját, és nyársra húzva sütögetem. Nem jó, semmi sem jó, aki én(em)ből van. De hát az vagyok-e, akit ismerek magamból? Amit leírtam, érzem, tévedés, mert elválaszt a jóságtól. Jónak lenni? Valójában csak ez a jó van. S erre vet árnyékot, akit magamnak vélek.
De hát honnan a fény?

Volt olyan idő, amikor örömmel, ártatlanul laktam a mindenség kertjét. De azóta az akaratosságtól kemény lett a nyakam, az aggodalmaktól, a félelmektől, önbizalomhiánytól megromlott a szemem, a zsarnokoktól, a sok fölöslegtől, a vállalt rabságtól görcsös, fájdalmas lett a vállam, az erőszakoskodástól kihullottak a fogaim, benne ragadtak a világ csíramálé testében; s ahogy gyarapodott a könyvtáram, ismereteim, egyre elégedetlenebb lettem.
A teremtésben nincs veszteség. Sem rossz tapasztalat. A szenvedés fájdalmas, testet-lelket gyötrő tudatlanság, elválasztottság; a boldog kertet is műemléknek látjuk, azért botladozunk a napvilágban, mert a belső sötétségünk kiárad.
A kert a belső s külső természet találkozása. Bekerített végtelen. Haszonra fogott szépség. Az összeszedettség nem csupán a kert műveléséhez szükséges, hanem a szemléléséhez is, részvételemhez a teremtésben. Csak annyira kerítsük be a kertet, hogy kapcsolatban maradjon a természettel. A ház felől se zárja lánc és lakat! A túlgépiesített kerti munkában csak a haszonelv marad. Hogy hány óra alatt ásom vagy kapálom föl géppel a termőtalajt. Hogy megterem-e a disznóknak való kukorica. Az agyongondozott pihenőkertekben a neurotikus ember cselekvéskényszere, rendmániája, mesterkéltsége. A zen kert: a nagy természet, a kozmosz kicsiben, szemlélhetően. A kertben lenni: a teremtés személyességében tenni s pihenni. A kert törvényei azonosak az emberével és teremtőjével. A kert gyomtalanítása, rendezése önmagunk megtisztítása, rendezése is. A művelt ember műveli kertjét. A szívvel művelt kert műveltséget ad. Ha a munkánk nem a teremtésé, hanem a haszonlesésé, a magántulajdonnal való dicsekvés bűnébe eshetünk. Bár a bűn itt nem találó szó, de jobb híján meghagyom.
Ártatlanság és termékenység a sárgarépaágyban.