Szárnyaszegett téblábolás. Zágrábi Sirály a Divadelná Nitra fesztiválon (2013. szeptember 28.)
Nem tudni, elkezdődött-e. A nézőtéren nem huny ki a fény, sokáig nem történik semmi, csak a figyelem feszül az üres, lecsupaszított, függönytelenített színpadnak.
A színpad előterében egy szebb napokat látott heverő, két fotel. Emberek tűnnek fel hátul, behoznak egy létrát, kimennek. Fúrást hallani a portál mögül. Bejön egy melegítőalsós, zsíros hajú, már nem épp fiatal ember, szemlélődik, keresi a hibát, hogy minden a helyén van-e. Egy órás késés után már sokkal tovább tart felismerni, hogy nem technikusokkal van dolgunk, hanem a színház színházában vagyunk. Betolnak hátra egy létrát, berohan egy egzaltált, barihajú lány, hisztérikusan dobálja magát a heverőn. Mása – ahogy az meg van írva – Medvegyenko (Pjer Meničanin) elől menekül, aki itt leginkább egy kiöregedett középiskolai fizikatanárhoz hasonlít. A melegítőalsós Trepljov visszatér, megint lecsekkolja, minden rendben megy-e.
Lassan ismerünk csak a szereplőkre, fokozatosan telítik meg az ásító teret, amely fölött a dominanciát a gurulós bőröndökkel, sztár-napszemüvegben érkező Arkagyina veszi át. A sok előkészület után Nyina szexis feketében, magas sarkúban, nyuszifüles sapkájában kezdené az előadást, amelyet írója/rendezője, Trepljov (Krešimir Mikić) figyel a háttérből. Ám a megszólalásig sem jut, az eredeti szöveggel ellentétben ugyanis sokkal hamarabb megzavarja Arkagyina és saját szerencsétlenkedése. Vagy tíz percig vártunk egy eseményre, mely végül be sem következik.
Legalább annyira lepukkant minden, mint egy isten háta mögötti kultúrházban. A szereplők, a lehető leghétköznapibb, melegítőalsós, kinyúlt pulcsis megjelenésük, a szituációk hiperrealista valószerűségük ellenére is karikatúrák. Arkagyina (Ksenija Marinković) szocikék szemfestékkel, a kínaiból beszerzett zöld, hurkavillantó ruhában játssza a vulgáris, kisvárosi dívát. Dorn pedig (akit a sármos Goran Bogdan alakít) fehér, mintás pulcsijában leginkább egy jóllakott óvodásra hasonlít, miközben Arkagyina nyakába liheg.
Az uradalom lakosai Bobo Jelčić interpretációjában színházi dolgozókká válnak. Polina Andrejevna (Nataša Dorčić) mániákusan törölget, takarít, Mása (Katarina Bistrović-Darvaš) pedig biztos kézzel szereli szét a portálra rögzített hangfalat, hogy rejtett alkoholtartalékához juthasson. A szőke loknis Nyina (Jadranka Đokić) minden vágya, hogy glumica (színésznő) lehessen, ám nyüglődése már most is allűrök gazdag tárházát rejti – ennél többel azonban nem kecsegtet.
Jelčić ebbe a színházi közegbe/térbe/miliőbe helyezi a történetet. Folyamatosan mossa el a határokat fikció és metafikció között. De minden meta-játék ellenére folyamatosan a realitást igyekszik ábrázolni: a sűrű ki-be járás, a színpadon való téblábolás, az álajtókkal való játékok megakadályozzák a dialógusok klasszikus építkezését. A verbalitás így leginkább – híven a későbbi Csehov drámákra jellemző szerkesztésmódhoz – töredékes, lebegő marad. A megszólalások sokszor a semmibe vesznek, el sem jutnak a címzetthez. Valami mindig bezavar – fúrnak a háttérben, átvisznek egy létrát a másik oldalra, leesik valami a portál mögött. Maga a beszéd is monoton, párhuzamos monológok váltják egymást a hisztérikus és teljesen felesleges, magányos kitöréssekkel.
Tulajdonképpen egymásba úsztatott állapotok füzérét nézzük – jövő-menő figurák saját problémáikba vesznek, egymást váltva mondják a magukét –, a kommunikáció minimális, vagy látszólagos. Jelčić a posztdramatikus színház eszközeivel, Beckettből visszanézve teremti meg azt a sokat emlegetett csehovi atmoszférát, amelyet ma már leginkább csak ironikusan tudunk értelmezi. Az előadás autenticitása éppen ebben az álomszerű atmoszférateremtésben rejlik.
Az előadás csak a Sirály első és harmadik felvonásának szövegét használja. Az első rész végén csak Trepljov marad a színen, egy kellék-pisztollyal szórakozik. A lövés után a zsinórpadlásról leesik egy kopott műsirály – ebben az ironikus gesztusban tulajdonképpen ki is merül a sirálytematika –, semmi esélye arra, hogy szimbólummá váljon. Trepljov a portál mögött szórakozik tovább a pisztollyal, hogy bekötött fejjel érkezzen az előadás második részébe, és hogy végképp elbizonytalanodjunk a pisztoly kellék és a baleset véletlen voltát illetően. A két részt az egyedül most használt teljes sötét választja el egymástól – ezzel érzékeltetve az időbeli ugrást.
A kisrealista játékstílushoz szoktatott közönség számára problémás lehet a második rész, amely az első szellemében folytatódik. Mivel hiányoznak a klasszikusan felépített szituációk, a szereplők kapcsolatai sem fejlődhetnek. A második rész inkább állapotrajzként értelmezhető, ahol az első részben felvetett motívumok és problémák fejleményét láthatjuk. A harmadik felvonás Arkagyina és Trigorin (Sreten Mokrović ) utazásával és Nyina szökésével végződik – az előadás cselekménye tehát lezárul, ám a szereplők történetének nincs megnyugtató zárlata. A töredékességgel, a reáltér telítődésével és kiürülésével operáló poszdramatikus stratégiának azonban nem is lehet célja egy kerek történet ábrázolása. Az élettörténetek kompaktságának hiánya eleve megakadályozza a szereplőkkel való – hagyományos értelemben vett – nézői együttérzést. Leginkább az összbenyomás a fontos, amit a – rejtett precizitással megkoreografált – tébláboló figurák hagynak bennünk. Talán az ember semmisségének és magányának rajza, a szavak jelentésnélkülisége, az embertől megürült, poros színpad képe az, ami szelíd brutalitással hagy nyomot bennünk.
Száz Pál
(Anton Pavlovics Csehov: Sirály. Zagrebačko Kazalište Mladih. Rendezte: Bobo Jelčić. Szereplők: Irina Nyikolajevna Arkagyina: Ksenija Marinković, Boris Alekszejevics Trigorin: Sreten Mokrović, Konsztantyin Gavrilovics Trepljov: Krešimir Mikić, Nyina Mihajlovna Zarecsnaja: Jadranka Đokić, Jevgenyij Aleksejevics Dorn: Goran Bogdan, Polina Andrejevna: Nataša Dorčić, Mása: Katarina Bistrović-Darvaš, Szemjon Szemjonovics Medvegyenko: Pjer Meničanin. További szereplők: Hrvoje Svečnjak, Igor Mandić. Bemutató: 26.01.2013.)