Pethő Anita: Kényelmetlen kirakós

Lehetne akár játéknak is tekinteni, ahogyan Grendel Lajos Az utolsó reggelen című kisregényében az olvasó a jól ismert motívumokat csak mint egy kirakós játék néhány darabját kapja kézhez, amelyek helyét az összképben a hiányzó részeket hozzáképzelve kell megtalálnia.

Mondhatnánk, az olvasás amúgy is egy kirakós játékhoz hasonlatos tevékenység, a szépirodalmi alkotások esetében pedig mindig nagy súlya volt annak, hogyan tölti ki az olvasó saját tapasztalataira támaszkodva az üres területeket.  El lehet azzal is játszani, hogy a könyv olvasása során tulajdonképpen ugyanazt tapasztaljuk meg, mint a történet távolból érkező kulcsszereplője, Szmirnov, aki unokatestvére történetét szeretné megismerni, de aki számára valószínűleg csak kusza, széttöredezetett, összekeveredett történetelemek sora mindaz, amit a központi karakter, Noszlopy elmesél.

Bárhonnan futunk is neki a problémának, végül mindig a lehetséges értelmezések körüli bizonytalanságba botlunk, ami a korábbi Grendel-elbeszélésekhez képest szokatlan mértékű, s már csak ezért is hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy ez esetben nem az olvasóval való posztmodern játszadozásról van szó, hanem sokkal inkább egy nem megfelelő mértékben átgondolt, kiforratlan koncepcióról.

Úgy gondolom, alapvetően a kiindulási pont miatt áll bizonytalan lábakon az elbeszélés, erőltetettnek tűnik a motívum, ahogy egy távoli idegen, egy addig sosem látott, most is csak átutazóban lévő férfi magához hívatja a szállodába a főszereplőt, meséljen közös  unokatestvérükről. Nem állnak biztos alapokon ennek az idegennek a motivációi, többszöri újraolvasás után is úgy tűnik, Grendel számára inkább csak alibiként szolgál ez a figura, hogy Noszlopy konfrontálódhasson az idegenségével. Utóbbi karaktere ellenben rengeteg ismerős motívumot hordoz magában. Egy középkorú agglegényről van szó, aki több Grendel-(anti)hőshöz hasonlóan a távolban élő egykori szerelmével levelezés útján tart kapcsolatot, aki bár korábban kiadót vezetett, most alkalmi bevételei vannak csupán, és albérletben lakik egy asszonynál. Megkeseredett, életunt figura, az öngyilkosság gondolata foglalkoztatja. (Itt érdemes megjegyezni, hogy az értelmezést olyan szerkesztésbeli figyelmetlenségre utaló mondatok is nehezítik, mint például: „Mert ezen a reggelen, és főként kora délután, elhatározta, hogy öngyilkos lesz ötvenhárom és ötvenhat éves korában, mint a hajdaniak”, 8.) Unokatestvére, a vele egyidős Pityu, akiről Szmirnov hallani szeretne, nemrég agyvérzést kapott, amiből már soha nem fog felépülni. Ismerős lehet az olvasó számára az is, ahogyan Grendel a legközvetlenebb emberi kapcsolatokra helyezi a hangsúlyt, családra, rokonságra és legfőképp a szerelmi viszonyokra. A két unokatestvér élete, habitusa teljesen eltér egymástól, olyannyira, hogy paradox módon ezért lehetnek mégis egymás tükörképei.

Míg Noszlopy végül rá nem szánja magát  az  elköteleződésre  (mert,  ahogy Szmirnov is megjegyzi, akár el is utazhatott volna az őt elhagyó Gabi után, de valamiért nem tette), Pityu kétszer is naiv módon veti bele magát a házasságba, aminek mindkét esetben kudarc lesz a vége. Mivel az öngyilkossági szándék, illetve a másik karakter csupán vegetáló léte egy majdnem a végpontból történő visszatekintést jelent, akár egy olyan következtetés is levonható volna ebből a történetből, hogy bárhogy is élsz, a végeredmény szempontjából teljesen mindegy.

Ugyancsak ismerős lehet, sőt, tulajdonképpen elhagyhatatlannak tűnik a kisebbségi lét, a magyar–szlovák viszony ábrázolása, bár ez esetben a szokásosnál sokkal keserűbben jelenik meg mindez, ahogyan a szereplők minden emberi kapcsolatát megmérgezi a helyzet. Ugyanakkor a már említett kirakósjáték-szerűség, a  sokszor értelmetlenül, összevissza egymásra hányt történetelemek problémája is a szöveg e síkján jelentkezik a leginkább. A narráció folyton csúszkál a harmadik személyű kívülálló elbeszélő és Noszlopy mint narrátor szintjei között. Ebben a bizonytalanságban kell(ene) helyére rakni az olyan motívumokat, mint például amikor Gabi úgy jellemzi saját szüleit, hogy „csak egy kicsit soviniszták”, Pityu és Jana esküvőjének botrányos jeleneteit, vagy éppen a második feleség, a magyarországi magyar Noémi megjegyzését („Nem olyan nagy tragédia szlováknak lenni”, 130.). De ide sorolható az a jelenet is, amikor Noszlopy két (egy időbeni) barátnője, két magyar lány, akik mit sem tudnak egymásról, a boltban szlovákul beszélnek egymással.
A legtöbb problémát e tekintetben azonban Pityu apjának, a Takács néven szereplő karakternek a története okozza. Pontosabban annak a módja, ahogyan Grendel ezt a regénybe beleilleszti. Például, amikor a Gabi külföldre távozásáról szóló fejezet végén Noszlopy felidézi, mit mondott a börtönből frissen szabadult férfi. Önmagában súlyos motívum, ahogy felemlegeti egy szlovák barátja háború utáni szavait („Éhen fogtok dögleni. Én nem tudok rajtatok segíteni. És már megbocsásson a jó isten, nem is akarok”, 121.), de értelmetlennek tűnik, hogy éppen ennek a fejezetnek a függelékeként kerül ez a téma szóba. Vagy miként az is csak lóg a levegőben, ahogyan a halála után derül ki Takácsról, hogy irataiban a szlovák volt nemzetiségként megjelölve.

Alapvetően nagyon egyszerű lenne Noszlopyra hárítani az egészet. Ez a megkeseredett ember látja mindent zsigerileg áthatónak magyar és szlovák együtt élni nem tudását, és a kuszaság, amellyel ez a probléma a regényben ábrázolva van, szintén csak a főszereplő miatt jön létre. Erre rá is játszik a kívülálló narrátor néhány megjegyzése arról, hogy Noszlopy válogat és mérlegel, miközben saját és rokonai életét meséli az idegennek, hol kihagy jeleneteket, hol lefordítja, vagyis módosítja azokat, hogy fontosságukat Szmirnov is megérthesse. Mindez egyébként nagyszerű elgondolás lenne (ha az orosz karaktere nem lenne ennyire erőltetett), egyfajta szembenézés annak traumájával, hogy a közép-európai államok sorsa felett döntő nagy birodalmak döntéshozói egyszerűen nem értik, nem érthetik, mi a bajunk a döntéseikkel.

Mindvégig megmarad azonban a kellemetlen érzés, hogy a szétszórt motívumok összerakása nem csupán a szokásosnál is nagyobb aktivitást kíván az olvasótól, de egyfajta szorongást is szül, hogy helyesen kell összeraknia ezt a képet. A Grendel regényeiből jól ismert, a fikción belül, a szereplők közt megképződő etikai dilemma most átalakul szöveg és olvasója közti problémává, hiszen nehezen vesszük magunkra a helyzetet nem értő Szmirnov szerepét, de még inkább tartunk attól, hogy a nem meg felelően összeállt kép miatt mi se bizonyulunk érzékenyebbnek a történet iránt, mint az ostobaságokkal vagdalkozó Noémi. Az értelmezésben túlságosan magára hagyott olvasóban, miközben mégis minden azt sugallja, vigyázni kell, hogy az egyetlen helyes értelmezésre találjon rá, a történetmesélésnek ez a módja végül nagyon könnyen kudarcélményt okoz.

(Grendel Lajos: Az utolsó reggelen. Kalligram, Pozsony, 2013, 160 oldal, 8,30 €/2500 Ft)