Grendel Lajos: Úton a semmi felé

(regényrészlet) Először azt hitte, hogy csak ő akarja, pár nap, pár hét, no jó, egy hónap, legfeljebb kettő. Őt is megrázta Bandi halála, bár másképpen; erre, ha nehezen is, de rájött. Rájött, hogy Attila és Csöpi, miközben ugyanazt a személyt gyászolják, mégis különbözőképp viselkednek. Attila el szeretne rugaszkodni a holtpontról. Csöpi ezzel szemben nem változott.

Talán tényleg másmilyen vagyok, vélte Attila. Vagy tán puhább fából faragták Csöpit? Úgy gondolta, csak a nehéz helyzetben ismeri magát meg az ember. Bandi halála ilyen volt. Nem lehetett mit kezdeni vele, megakadt a torkodon. Csupán fulladozni a halálig? (Vagy elfelejteni erőszakkal, de ki tudja, mikor tör elő újra? Öt év múlva? Tíz év múlva?) Attila tehát türelmesen várt. „Még nem engedem, hogy idefeküdj mellém.” Attila megértette, Csöpit nem kellett megalázó helyzetbe hoznia, noha a megalázóbb helyzet azért az övé volt. De mindez nem számított. Még szerette Csöpit. Eltelt egy év Bandi halála óta, s ő megkérdezte Csöpit, túltette-e magát rajta. A gyász ott van minden gondolatában, mondta, de túl kell lépni rajta. Csöpi csak hallgatott. Ő ezt nem találta tartalmatlan gesztusnak.
– Még egy kis türelmet kérek – mondta.

Na persze ez is régen volt. Csöpi szavait sem lehetett pontosan idézni, mert az idő kikezdi a szavak értelmét. Hozzátold egy jelzőt, elhagy egy fontos igét – szóval lehet, hogy más is volt, s az ember emlékezete nem olyan biztos, mint a leírt szó. De hogy is írta volna le? Az élet nem szüntelen írásból áll, meg is tébolyodna az ember, ha az élet szüntelen írásból állna! Szóval egy biztos. Az, hogy nem készült fel. Ezt megjegyezte magának, mert ez volt a lényeg. Csakhogy teltek-múltak az évek. Lehet, hogy ez nem tűnt föl Csöpi számára, de Attila számára annál inkább. Egy idő után rájött, hogy Csöpi megfeneklett Bandi halála napján, és nem lehet onnan kimozdítani. Elfelejtette volna, hogy maga is élő anyag? Már rászáradt a ruha, mint egy öreg fára a törzse. Tomit évek óta nem látta már. De nem Tomi miatt, hanem, mert úgy alkalmazkodott Csöpihez, hogy bezárt maga mögött minden ajtót. Attila ötvenéves lett. Bizonyos értelemben a férfikora deléhez érkezett el, innentől fogva lefele visz a szekér, bár még jó ideig abban az illúzióban ringathatja magát, hogy az idő ötvenéves korában megáll és hosszabb ideig vesztegel. Hogy fiatalabbnak hazudja magát, és ezt azonnal észreveszik a valóban fiatalabbak. Pedig nem őszült meg az összes hajszála, nem növesztett túlzott, az alteste körül sűrűsödő zsírpárnákat, magyarán egészséges volt, mint egy húszéves fiatalember, nem lett cukorbaja, még nem koptak el a porcai, és öt kilométert legyalogolt anélkül, hogy a fáradtság legyűrte volna. Néhány nappal ötvenedik születésnapja előtt fölhívta őt Tomi. Hirtelen nem is tudta, hogy mihez kezdjen vele. Már évek óta nem látta. „Nos, van időm a találkozókra is, ha nem is olyan gyakran. Elvégre csak egyszer ötvenéves valaki.” Attila hallgatott. Mit is lehetett szólni ehhez? „Hát persze. A barátság örök” – mondta némi gúnnyal, de arra ügyelt, hogy ne legyen sértő. „És Csöpi is eljön. Ragaszkodom hozzá” – mondta Tomi, s itt mintha kissé hamisan szólt volna a hangja. Vagy csak ő magyarázta bele? A fene tudja.

Csöpi, bár jóval fiatalabb volt, hozzáöregedett Attilához. Egyszer, például, így szólt hozzá:
– Ne hívj Csöpinek. Rosszul leszek tőle. Aztán, egy másik alkalommal, így szólt:
– Ne haragudj, de hosszan gondolkodtam róla. Nem akarok még egy gyereket, pedig de szeretném… Ha valami baja lenne, én megőrülnék.
Attila ekkor még megpróbálta rávenni Csöpit (mert továbbra is Csöpi maradt).
– Egyszer élünk – mondta halálosan komolyan. – Ha lemondunk róla, akkor mi a fenének éltünk.

És nem, és nem, és nem…

Attila nem válaszolt, de dühös volt és tehetetlen is. Igen, a benzin csöpög, csöpög, de nem a végtelenségig. Végül is üresen marad a tartály. Szeretetébe sajnálat is vegyült, vagy részvét, ugyanakkor önmagát is sajnálta, ami helyenként a legundorítobb érzés ezen a világon. Hogy túl kellett lépni ezen az érzésen, mielőtt beszárad, mint valami cement? Igen! Túl kellett lépnie Bandin, bármilyen keserves is ez a dolog. Ők tovább élnek, Bandi meghalt, nem tehetnek úgy, mint Csöpi, hogy ezzel vége az életének. De Csöpinek ezt lehetetlen volt megmagyarázni. Ha csak pedzegette a témát, Csöpi olyan ideges lett, mintha az apját szidta volna meg. Attila belenyugodott. Aztán volt, amikor úgy érezte, mégsem nyugodott bele. Később ismét belenyugodott, mert különben föl kellett volna bontania a házasságot, és ez nem ment. Mert még egy icipicit mégiscsak szerette őt. Közben telt az idő. Észrevétlenül, de telt. Egyszer csak ötvenéves lett, és semmi, de semmi nem történt vele e vonatkozásban. És észrevette, hogy Csöpi „utolérte” őt, pedig ő aztán jócskán fiatalabb volt. Egyre hosszabb időt töltött a fürdőszobában, és a hálószobában az öltözője mellett. „Hát persze! Észrevette, hogy öregszik.

Hogy túl hamar öregszik. Mert a szeme, mint a sasnak.”

És a szeretetébe észrevétlen gyűlölet is lopakodott, és most már árnyékként kísérte végig az úton. Nem ő akart elválni, sőt, késleltette is a dolgot. Csöpi volt talán az, aki elidegenedett tőle. Lassan, de biztosan. Elég különös, de nem érdekelték többé a férfiak.
Még Attila sem, pedig hát ővele kivételezett, mert hát mégiscsak a férje volt. Egyszer, talán szórakozottságból, vagy mert nem figyelt a szavaira, azt találta mondani:

– Veled legalább boldog voltam… Időnként – tette hozzá.

„Boldog voltam”, meg „időnként” ‒ szóval jól fölcseszte Attilát. Egyre kevésbé bízott abban, hogy egy napon, ha nem is áll vissza a régi rend, de annak a maradványaiból is meg lehetne élni. Igaz, a maradvány az csak maradvány, szóval nem látványosan, csupán szolidan. Volt, hogy Csöpi kifejezetten úgy tett, mintha mégis szeretné őt. Legalábbis Attila belemagyarázta, de olyan szenvedéllyel, aminek a valósághoz alig volt köze. Csöpi hirtelen öregedett meg. Órák hosszat ült a támla nélküli széken, és „festegette magát”, mint egy cirkuszi műlovarnő, hogy minél jobban tetsszen a közönségnek. Ezúttal Tominak, hiszen, bár az unokatestvére volt, régen nem találkozott vele.

– Ötvenéves leszel? Azelőtt az ötvenéves embert aggastyánnak gondoltam – mondta Csöpi. ‒ Én jóval idősebbnek érzem magam.

Hát ezt nem kellett volna mondania. Attila arra gondolt, hogy ez már az önsajnálattal rokon picsaság. Tomi két nappal a születésnapja után meghívta egy argentin vendéglőbe. Az argentin vendéglő a Hviezdoslav téren volt, és sokkal szerényebben nézett ki az egyébként meglehetősen borsos árainál. Éppen elvonulóban volt egy vihar, még esett az eső, de a teraszra nem, csak a szélére. „Jó félórát késtünk” – mondta Attila, de Tomi nagyvonalú volt, legalábbis annak látszott. Csöpi mentegette magát, az utóbbi időben mindig elkésem, mondta, öregszem, tette hozzá egy kis sértődöttséggel, már sehová sem sietek. Attila másképp gondolta, de jobbnak látta csöndben maradni. Tomi balján egy ismeretlen nő ült, aki nem tudott magyarul. Tomi hol szlovákul beszélt, hol magyarul, összekeverte a két nyelvet, mint sztrapacskát a marhapörkölttel.

– Válok – mondta a világ legtermészetesebb módján, mintha nagy gyakorlata lenne a válásban.
Csöpi megrezzent, Attila meg úgy fogta fel a dolgot, mint aki keresi a kornak megfelelő viselkedést. Ha válik, akkor válik. Ma sokkal többen válnak, mint húsz vagy negyven évvel ezelőtt. Igyekezett nem feszélyezni magát.
– Elég nagy cirkusz volt. De most már egy hónapja külön élünk.

Ha nem lett volna mellette Csöpi, sokkal lazábban vette volna az ilyesmit. Elvégre nem inge, ne vegye magára. De Csöpi vele volt, és ezúttal, ha tetszik, ha nem, a Tomi bejelentése gellert kapott, mert Csöpi is hallotta, és rá másképpen hatott. Szinte megmerevedett a székben. Ezt nem kellett volna Tominak bejelentenie… Az izmai kifeszültek, az ajkára pedig egy jól ismert mosoly telepedett, de csak Attila tudta, hogy ilyenkor a rosszullét kerülgeti.

– Nincs igazam? – hergelte fel magát Tomi még jobban. – Az élet megy tovább. Hát, jó katolikus nem vagyok – tette hozzá félig cinikusan. Csöpit dühítette, de nem szólt semmit. Attila pedig már megszokta Tomi cinikus megjegyzéseit, sőt, már-már hiányzott neki, ha elmaradtak Tomi megállapításainak végéről.

Az ismeretlen hölgyet Jarmilkának hívták. Eleinte nagyokat hallgatott, majd fokozatosan átvette a beszélgetés irányítását. Intelligens volt, egy csepp humorral, ami az intelligenciájából nem vont le semmit, inkább kedvessé tette. Attila mégis gyanakvóan hallgatta, hogy októbertől Tomi mellett lesz tanácsadó. Így kell csinálni, gondolta rosszmájúan. Tanácsadónak Tomi nevezi ki, abba senkinek nem lesz semmilyen beleszólása. Sült marhahúst rendeltek, kissé véresen, nem egészen átsütve. Pont úgy, ahogy a marhahúst Argentínában enni kell. Hozzá argentin vörösbort, mely finom volt és tüzes, de egy kissé kevésbé finom és tüzes, mint a chilei vörösborok. Legalábbis Tomi ezt mondta, mert Attilának mindegy volt, argentin-e vagy chilei. Azonkívül nem is volt sznob. Csöpi engedett a feszültségből, de Jarmilka pillantását kerülte. Ahogy elmúlt a vihar, fölelevenedett a korzó. A Hviezdoslav tér ismét benépesült, még fiatal volt az este, ismét kigyúltak a fények, most már teli ragyogással a túlsó oldalon is, bár a színházat eltakarták a sötét, ébenfekete fák. Attila egy imbolygó hajó fedélzetén érezte magát, kicsit berúgott, de ez szokatlanul jókedvre derítette. Viszont Csöpi komor volt, és ahogy Attila jókedve fokozódott, ő egyre idegesebb lett. Tomi most anekdotázni kezdett. A képviselőtársak lettek a szenvedő alanyai a mókázásnak. Mindegyikről valami pikáns dolgot mondott, leginkább a szeretőikkel foglalkozott. Jarmilka csöndben nevetett, mondhatni diszkréten. Attila rájött, hogy Jarmilka sokat hallotta már ezeket a történeteket, a kávéból maradt zaccra emlékeztették. Viszont kötelességből végig kellett hallgatnia őket, hiszen még új pár voltak. Tomi nem vett észre semmit sem, legalábbis úgy tett. Bugyogtak belőle a történetek, de Attila másnap tízből ha egyre emlékezett. Meglehetősen sokat ittak, már a hideg miatt is, mert a kora esti zivatar után lehűlt a levegő. Csöpi keze lúdbőrzött, mert nyári öltözékben jött. Ő is sokat ivott, de legalább hallgatott. Attila viszont egy kissé szégyellte magát, bár eleinte nem mondott semmi rosszat. Bezzeg később! Talán túlságosan is eljárt a szája. Másnap felhívta Tomit, aki megnyugtatta őt, hogy barátok közt ez így szokás. Nem tesznek lakatot a szájukra.

Az előző nap, úgy kilenc óra után, amikor a felhők is elvonultak, és egy-két különösen vakító csillag is felbukkant az égen, a bor végre átmelegítette őket, és ez a hangulat egyébként is különös volt, mert az ifjúságot idézte, egy pillanatra elhitette velük, hogy tombolni van kedvük, mint húsz-huszonöt éves korukban, amikor még jegyben jártak, és az egész hangulat optimista volt, mint egy giccses filmben. Egy-két percig tartott ez a hangulat. Aztán egyik percről a másikra véget ért. Leszálltak a földre. Talán túl sok bort ittak? Attila elszólta magát. Jobban mondva kicsúszott a száján, amire különben nagyon vigyázott, hogy ne csússzon ki a száján. De már késő volt. Nem lehetett viszszaszívni.

– Kövér vagy – mondta. – Megfigyeltem a tévében, hogy a politikusok, talán, mert örökké csak ülnek, nagyon meghíznak.
Attila látta, hogy Csöpi alig bírja visszatartani a nevetést. Valamit mondani is akart, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Tomi azonban nem feszélyezte magát, és Jarmilka sem.
– Ez természetes dolog. Hisz öregszem.
– Azonkívül ronda vagy… No, én is.

Sohasem beszéltek ilyesmiről, és Tomi meg is lepődött. De, úgy látszik, nem sértődött meg. Legalábbis fegyelmezte magát. Attila a meleg villámból hideg villámot csinált, hogy saját magát is besorolta a „csúnyák” közé. Tomi kíváncsian várta, hogy mi fog kisülni mindebből. Attila folytatta:

– Lerakódnak a zsírpárnáink. Neked sok van, de nálam is a megengedettnél több…

Megkezdődik a rothadás! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Tomi megvonta a vállát.

– Már régen tudom, hogy csak vegetálok. Mit gondolsz, a te életednek van értelme?

De Attila a megjegyzést egyáltalán nem találta viccesnek.
– Nincs – mondta, és ezúttal nem tréfált. Most az egyszer közbeszólt Csöpi:
– Ha nem hagyjátok abba, rögtön elmegyek.
– Ugyan – felelte Jarmilka. – Olyan édesek. Még csak nem is vitatkoznak.

Lehet, hogy azon a hat évvel ezelőtti fényes napon, amikor valami Abuso – vagy hogy az istenbe hívják – de Robotot ettek sült krumplival. Csupán egy pillanatra elevenedett fel Zoli alakja Attila előtt. Jobban mondva azé a Zolié, aki az emlékezetében megmaradt. Egy arc, ami már meglehetősen homályos volt, hogy akár Filomena de Morcosnak is lehetett volna nevezni. Szóval ez a Filomena de Morcos fölelevenedett, majd eltűnt az éji homályban. (Hát nem lehet elvonatkoztatni Tomitól? Hát Tomi és Zoli egy ellentétpár?) Megy az idő, és megváltoztatja a jelent, de a múlt ugyanaz marad? Elég ijesztő dolog. Zoliról azért sem lehetett szó, mert Csöpi határozottan föllépett ellene. Jobban mondva az „azonnal elmegyek” lépett működésbe, mint afféle stopperóra. A beszélgetés észrevehetően kicsúszott Attila kezei közül, és Tomi előbb-utóbb megsértődött volna, ha tovább folytatják. Így viszont egy kellemesen kellemetlen két órát töltöttek az argentin étteremben.

– Szívesen látnálak gyakrabban – mondta Tomi, és nem udvariasságból.
– Hát gyere el hozzánk.
– Hamarosan nyár lesz, és szabadság. Megkereslek.

Persze nem keresi meg, ezt Attila az első pillanattól fogva tudta. Ahhoz túlságosan távol kerültek egymástól, de ígéretnek szép volt és hatásos. Csöpi hirtelen azt mondta, sétálni van kedve. Rettenetesen unta az unokafivére, Tomi fontoskodását, jó volt, hogy megszabadultak tőle. Attila is menni akart. Csöpi pedig azt mondta: „Tomival az a helyzet, hogy ötvenéves korára egészen meghülyült. Úgy látszik, ez a politikusokra duplán érvényes. Persze, így kell élni. Autóval jönnek érted, autóval visznek haza. Csakis autóüvegen át látod az egész világot, és azt hiszed, hogy ez így van rendjén, ez így tökéletes.” Csöpi egészen belelendült. Lesétáltak a Duna-partra, kissé hűvös szél fújt Attila nyakkendője alá. Az egyetem felé mentek, majd az egyetemnél balra, mert az Eurovea nevű városrészről ekkor még csak álmodtak a kivitelezők. A Šafárik tér mögött, Csöpi kérésére, beültek egy presszóba.

– És hát te is nyaltad a seggét. Mármint Tominak. Mármint eleinte.
– Nem akartam elrontani a jókedvét.
– Hová lett az egykori barátság?
Attilát sértette ez a durva hang, de egyben önkritikusabbá is tette.
– Egyszer csak arra ébredsz, hogy nincs, és egy pillanatra megszédülsz.
Ezt várta Csöpi?

– A szerelemmel is így van ez. Egyszer csak nincs, és megszédülsz – mondta Attila szarkasztikusan.

* Grendel Lajos készülő regényéből az előző részletet 2013/11-es számunkban közöltük. – A szerk.