Cséfalvay András: A nemzetállam egy dinoszaurusz szemével

(dialógusok*) Azon gondolkodtam, hogy akkor merre is tart ez az egész? Érdekelt a következő pár lépés, és nem csak a közeljövő. Az volt az érzésem, hogy oly gyakran hagyjuk figyelmen kívül az evolúciós összképet, hogy bármikor egy pocsolyába léphetünk. Gyakran vágytam arra, hogy kapjak némi elméleti útbaigazítást. Bár jönne egy üzenet…

És lám, jött. Épp Budapesten voltam, amikor jelentkezett, hogy szeretne velem találkozni, és hogy szívesen tenne velem egy sétát.

Tudtam, hogy nagyon más szemszögből látja a dolgokat, mint én. És először szkeptikus is voltam őt hallgatva, de most valahogy egyet kell értenem. A világ nem csak az elmúlt ötszáz évről szól.

És emlékeztetett: milyen keveset tudunk a rovarkultúrákról, a múlt nagy sáska- és szitakötőkolóniáiról…

De hogy az elejétől kezdjem. Érdekes szavakkal köszöntött: Mily jó látni téged e csodás történetben. Milyen erős e kor szelleme. Ez a város.

Köszönöm, tényleg nagyon szép – mondtam hangosan, egyben tudatosítva a tényt, hogy nem is vagyok teljesen biztos benne, hogyan érthettem meg, és hogy valóban az ő hangját hallottam.
Ő viszont folytatta.
Remek történeteitek vannak, hatalmas mítoszok, de azon már gondolkoztál, hogy egyszerűen túl sok körülöttük a szó?

Próbáltam értelmezni: a történelmünkre gondolsz, és ahogyan magyarázzuk?
Nem csak arra. A történelem az a mítosz, ami érthető. Amit szavakba lehet foglalni. És akkor mintha csak olvasnád a világot.
Remélem, érted.

Nem a nyelv alkotta a mítoszt, hanem sokkal inkább fordítva. A történetek maguk generálták a módszereket és az eszközöket, hogy terjedhessenek.
A Zivatar és a Szörnyeteg először istenek voltak, és csak később egyszerűsödtek szavakká.
Az emberek pedig az alapján rendeződtek csoportokba, hogy értették-e egymást. A nyelv nem volt sokkal több eszköznél.
Amikor viszont az eszköz maga jelölte meg a cselekvést, és a tudás egyetlen eszközévé nőtt, egy rosszindulatú burjánzás vette kezdetét.
Arról is beszélt, hogy az egész valójában ismerettani kérdés, azaz, hogy meghozzuk-e a döntést, ahol a tudást a nyelvnek hozzáférhető tárgyakra redukáljuk. Ekkor viszont elszakítjuk az istent a villámlástól, és a fától a tudatát.

Ha tehát a mítoszt szavakká egyszerűsítjük, az isteneket fizikai jelenségekké, a gondolatokat neuronkisülésekké, s a tárgyak nem lesznek mások, mint érzékszervi észlelésünk emberi értelmezései, akkor mi sem természetesebb annál, mint hogy az emberiség legfontosabb szervezeti egysége a jog és a tiszta nyelv ékköve legyen – a nemzetállam. (Tereljük az érzelmeket is a tiszta és a helyes irányba!) Érted – mondta –, a nemzetállamhoz való ragaszkodás így olyan, mintha a nyelv rákos metasztázisát melengetnétek.

Na igen – próbáltam relativizálni. – De ez az egész nem teljesen véletlenszerű. Hiszen tekints a kultúránkra, az irodalomra, van egyfajta jövőképünk. Ha nem is a technika vívmányait nézed, de lásd be, létezik haladás.

Állandóan finomítjuk szemcsés világképünket, nem természetes az, hogy a haladás folytán érdekcsoportok alakulnak?

Erre ezzel felelt: Ne legyek oly naiv, ne higgyem, hogy a kultúránk olyan egyedi. Tízezer éves kultúránk többszörösen elfér az ő kétszázmillió éves létezésükben. És bevallotta, hogy a milliárd éve letező rovarimperialistákról ő sem tud részleteket. De, tette hozzá, ami az egészben a legfárasztóbb, az ez a kanti-kopernikuszi forradalom, amely az embert teszi a világmozgás központjává.

Hogyan gondolod – kérdeztem –, hiszen elég, ha csak az agystruktúránk komplexitását nézzük, van valami bizonyítékod arra, amit állítasz?
Fosszilis bizonyítékra gondolsz? – értetlenkedett. Milyen fosszilis bizonyíték marad egy vagy több organikus kultúra nyomában? Tudsz-e valamit a múlt kitin-űrprogramjairól, illetve bármiről egyáltalán? Azt tudod, hogy a szerves anyagok milyen aránya fosszilizálódik valójában?
***
Aztán ezt a történetet mondta nekem.
Volt egyszer egy nagyon büszke kultúra a mai karibi térség közelében. Főleg Tyrannosaurus- és Utahraptor-törzsek. Az utolsó években igencsak sokat foglalkoztak ezekkel a nemzetségi ügyekkel. Olyanokkal, mint a ti törzsi közösségeitek. És persze ezek a törzsek általában csak párszáz évig maradtak fenn. Sőt, gyakran addig sem. Hogyan maradhatna fenn a kulturális metasztázis a gazda elpusztítása nélkül? Anélkül, hogy kiirtaná a fajt?
Először a nyelv csak egyszerű történetek hajója, később viszont már felügyelet alatt tart és adminisztrál. (Nemzet vagy amit akartok.)
És ez bekúszik az érzelmi rétegekbe is – mert már csak azt kezded érezni, ami leírható, szavakba foglalható, elmondható.
*
Volt egyszer egy kísérlet. Hatvanöt millió évvel ezelőtt. A Tyrannosaurus-nemzetállam csúcspontján. De ti ugye nem találtatok fosszilis zászlókat?
Így tehát majdnem minden élőlény elpusztult az Albertosaurus- és a Utahraptorállamok utolsó nagy csatájában. Egy rettenetes fegyver pusztította el őket. És ti meteornak hittétek?

* A szöveg a Compsognation című videomunkához készült. – A szerk.