N. Tóth Anikó: „A vers élni segít” (beszélgetés Fűzfa Balázzsal)

Fűzfa Balázs, a szombathelyi székhelyű Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központja Nyelv és Irodalomtudományi Intézetének habilitált egyetemi docense 2013 októberében a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Karán a Magyar Nyelv és Irodalomtudományi Intézet vendége volt.

Előadására a Legere elnevezésű, középiskolásoknak szóló irodalmi vetélkedő szakmai kísérőprogramjaként került sor, amely középiskolai magyartanárokat és tanárjelölt egyetemi hallgatókat lelkesített fel az irodalomtanítás módszereinek újragondolására. Az alábbi beszélgetés az előadás után készült.

Miért lettél irodalomtanár?

– Nagyon sokáig, tizenhat éves koromig orvos akartam lenni, a középiskolában kémia tagozatra jártam. Aztán hirtelen úgy döntöttem, visszafordulok a gyökereimhez, az általános iskolás koromhoz, amikor édesapám volt a magyartanárom. Egyre inkább úgy érzem, hogy az élményközpontú irodalomtanítás első elemeit tőle lestem el. Ösztönösen, nagy-nagy lelkesedéssel tanított, szokatlan dolgokat próbált ki. Nála a tanár–diák kapcsolat bizalmi elvre épült, partnerként kezelte tanítványait, ami a felnőtté avatás gesztusa volt.

Engem ez annyira megragadott, hogy én is szerettem volna valami hasonlót csinálni. Volt még egy inspiráció: egy országos középiskolai tanulmányi verseny, melynek témája Berzsenyi volt; olvastam az elégiáit, melyekben a lét–nemlét kérdéseiről volt szó, s elkezdtem élvezni a szakirodalomban való elmélyedést. Rakódtak tehát ezek az élmények egymásra. Aztán magyar szakos lettem, és nagyon sok minden érdekelt a diákszínjátszástól kezdve mindenféle zsűrizéseken keresztül a kreatív írásgyakorlatokig.

Aztán született egy tankönyvsorozat, amely jócskán eltér a hagyományos tankönyvektől.

– Igen, végcélom, álmom volt, hogy egyszer írhassak egy középiskolai tankönyvsorozatot. Isteni szerencsének tartom, hogy ezt valóban megtehettem. És talán éppen jókor. Korábban még nem mertem volna, később meg már lehet, hogy nem lett volna kedvem.

Ezt nyilván megelőzte és megalapozta a tanítási gyakorlatod. Mennyi év is?
– Huszonöt év tanári munka után fogtam bele. Szándékosan vállaltam az egyetemi elfoglaltságok mellett középiskolai tanítást, hosszabb-rövidebb megszakításokkal három középiskolában is tanítottam, és több gyerekcsoportot elvittem az érettségiig. Gondoltam, enélkül nem szabad középiskolai tankönyvet írni. Aztán az egyetemen nagyon sok mindent csináltunk: végeztünk Ottlik-kutatást, tankönyvkutatást, 2005ben a kétszintű érettségihez kapcsolódóan írtam két-három szöveggyűjteményt, feladatgyűjteményt. 2006–7ben kaptam a felkérést, aztán évente jelentek meg a tankönyvek.

Ez mennyi időt vett igénybe?

– Konkrétan négyöt évet. A megírástól a megjelenésig egymásfél év telik el általában. Valójában viszont ebben a tankönyvsorozatban huszonöt év munka van. Egyébként még most is csodálom, hogy volt bátorságom, hiszen kell ehhez egyfajta vakmerőség, az egész nem más, mint borotvaélen táncolás. Ugyanakkor minden komoly szellemi erőfeszítés olyan örömmel ajándékozza meg az embert, amit nem is gondol előtte. És egy csomó inspiráció jön éppen akkor, amikor szükség van rá: pont akkor kaptam egy képet, ami hiányzott a könyvből, vagy éppen egy szöveget egy régi tanítványomtól, amit be tudtam illeszteni a könyvbe.

Ez a tankönyvcsalád radikális szemléletmódváltásával vívta ki a szakma figyelmét. Melyek azok a pontok, amelyekben eltér a hagyományos tankönyvektől?

– Az egyik eltérés az, hogy vékonyabb, mint egy régi értelemben vett tankönyv és szöveggyűjtemény együtt. Már 1997ben, amikor az első tankönyvszerű könyvet írtam, régi mániámnak vagy koncepciómnak eleget téve magukat a szépirodalmi szövegeket is elhelyeztem benne. Az új sorozatban ezt tovább vittük azzal (a vittüket azért mondom, mert ezt grafikailag is meg kellett oldani), hogy egymás mellé került a tankönyvszerző szövege, a mű, amelyről beszél és a szakirodalom. Emellett rengeteg a feladat, kérdés, projekt. Ötféle szövegtípust, illetve kultúrajeltípust kellett tehát megoldani, ezért is találtuk ki ezt a négyzetes alakú könyvet. Ráadásul forrásmegjelölések, linkek is vannak, ami szintén kevésbé szokványos dolog, s különösen az volt 2007–8ban. A másik eltérés, hogy mivel a vizuális jelolvasást szintén nagyon fontosnak gondoltam, arányában a képanyag sokkal több, mint az egy szövegekről szóló könyvben lenni szokott. Ebben óriási érdeme van a grafikusnak, Szabó Lászlónak és a szerkesztőnek, Fábián Teréznek, akik egyszerűen elfogadták az ötleteimet. Szellemileg emelkedett évek voltak, hihetetlen nagy élményt jelentett a közös munka. Az együttműködés minőségileg mást hozott, láttuk, hogy nagyszerű dolog jöhet létre abból, hogy az emberek, egy kicsit lemondva a saját érdekeikről, magukat egy közös célnak rendelik alá.

A megcsontosodott irodalomtörténet helyett egy kortárs, friss, játékra csábító könyvet adsz a diákok kezébe. Amióta tanítok, az a vesszőparipám, hogy a kortárs irodalommal kéne kezdeni, majd korban visszafelé – vagy legalábbis a kortárssal párhuzamosan – tanítani az egyes korszakokat.

– Ezt én nem mertem megcsinálni, és egyelőre más sem meri. Erről a négy könyvről kb. 400 oldalnyi lektori vélemény született. Mindegyiket elfogadták elsőre, hiszen minden kritériumnak megfeleltek. Magyarországon feltétel az, hogy a mondatok 35 százalékánál több nem lehet hosszabb 150 karakternél. Az idegen szavak együtthatója 0,8, tehát minden 1,2 mondatban lehet egy idegen szó. Ezt gép vizsgálja, átfuttatják az egész szöveget. Az én könyveim többszörösen megfeleltek ezeknek az elvárásoknak, s a pedagógiai, az irodalomtörténész meg a dizájn lektor egyaránt elfogadta őket, szép véleményeket kaptam, nyilván nagyon örültem. Ettől függetlenül szembesülnöm kellett egy csomó felismeréssel. Ragaszkodtam ahhoz, hogy ne legyenek életrajzok. Ezt is elfogadták, tehát tévhit az, hogy irodalomtörténetet kell tanítani az iskolákban, csak nem merünk kilépni ezekből a klisékből. A könyveimben ezt szántam egy másik nagyon fontos újításnak. És nagyon sok kreativitásra módot adó feladat meg együttes, közös munkára serkentő feladat került a könyvekbe. Az általam elképzelt élményközpontú irodalomtanításnak megfelelve próbáltam meg a tankönyvsorozatot létrehozni. Miközben sose gondoltam, hogy átütő erejű paradigmaváltást hoz.

Pedig azt hozott.

– Igen, remélem, csakhogy Magyarországon egyelőre nem fog a gyerekek 70‒80‒90 százaléka az én könyveimből tanulni. Azt hiszem, ez mindig inkább csak egy alternatíva marad. Ugyanis sok munkát igényel a gyerektől is, meg a tanártól is, és ehhez nem vagyunk hozzászokva. Az ember mindig a könnyebb megoldás irányába megy. Ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy megmondják, hogy ez a tananyag, ezt kell megtanulni, elmondod ötösre, és kész. Tankönyveim öthat éve léteznek, és úgy látom, mostanra ért el Magyarországra a kulturális paradigmaváltás szükségességének felismerése. Most kezdik szerintem látni politikai és miniszteriális szinten, hogy így tovább tényleg nem lehet menni, mert akkor elveszik az irodalomtanításból az is, ami elveszhetetlennek látszott eddig. Jelenleg Petőfitől kezdődik az irodalomtörténet, és Radnótival zárul. Ha nem tudunk kilépni ebből, és nem tudjuk a posztmodern felé fordítani az érdeklődő tekinteteket, majd a posztmodern felől térni vissza Arany Jánoshoz meg Adyhoz, akkor lesz baj, mert teljesen marginalizálódik a tantárgy. Én mindent – a tankönyvsorozatot, az irodalomtanítás innovációját, a közösségi versmondást – azért teszek, hogy megpróbáljam lassítani a romlást. A könyveim összességükben nem egy elmúlt kultúrának próbálnak emléket állítani, hanem egy átmenetet próbálnak teremteni a régen fontosnak tartott és ma is fontos, valamint a jövő eszközrendszerét kezelni képes kultúrafelfogás között. Azt szeretném, ha a diákok és a tanárok tudnák, hogy miről beszél a másik. Mert az irodalom segíthet abban a legtöbbet, hogy értsük egymás szavát.

Úgy tudom, tankönyveid okostelefonos fejlesztés alatt vannak. Teljesen korszerű eszközt vetsz be tehát.

– Igen, eleve úgy írtam meg a tankönyveket, hogy egy interneten nevelkedett nemzedék számára ne legyenek idegenek, tehát a világhálóhoz hasonló képi világot, kódrendszert, eszköz és nyelvhasználatot, dinamizmust mutatnak. Hat éve nem voltak még okostelefonok. 2010 körül megjelentek, és azóta a gyerekek számára az okostelefon maga a kultúra: ami okostelefonon megy, az létezik, ami nem megy, az nem létezik. Ezért örültem annak, amikor a kiadó elkezdett foglalkozni azzal a gondolattal, hogy esetleg a tankönyveimet okos-telefonos programmá fejlesztik. A tankönyvek tehát nemcsak egyszerű tapintható felületként jelennek meg, hanem mélységükben szét tudják választani azokat a rétegeket, amelyeket a tankönyvekben én eleve próbáltam felkínálni. Lesz egy főszöveg, és linkekkel kapcsolódnak hozzá azok a boxok, amelyek a könyvben is benne vannak. Hanganyag is tartozik majd hozzá. Ennek a struktúráját, arányait, színrendszerét, kódrendszerét kell a közeljövőben kitalálni.

Legutóbbi komoly vállalkozásod egy keret-tantervváltozat kidolgozása, mely a tankönyveidhez hasonló szellemben született.

– Nagy öröm volt számomra, hogy felkérést kaptam erre a munkára. A kerettantervet egy munkacsoport készítette, de nem titok, hogy a B változatot lényegében én csináltam. Tavaly ősszel egyébként az volt a felvetés Magyarországon, hogy csak egy kerettanterv legyen. Mivel azonban már 2002 óta kettő volt, egy irodalomtörténetelvű és egy problémacentrikus, tematikus szerkesztésmódú, ezért még az oktatásirányítók is látták, hogy az nagyon durva visszalépés lenne, ha csak egy lenne. A végén az történt, hogy eleve kettő készült, de a bevezetés pillanatában az enyémet visszavonták. Nem is került nyilvánosságra. Ez szíven ütött, botrányhelyzet volt, hogy felkérik az embert egy munkára, megcsinálja, aztán hivatalos értesítés nélkül egyszerűen nem vezetik be. Mikor rákérdeztem, mondták, hogy egy kicsit dolgozzam át, mert az a baj, hogy nagyon hasonlít a tankönyveimre. Ezt dicséretnek kellett volna fölfognom. Mondtam is, hogy van egy kerettanterv, amelyhez kész a taneszközrendszer, van négy segédkönyv is, meg van az Irodalomtanítás a harmadik évezredben című elméleti összefoglalás. Van tehát 1012 könyv, amit megelőz egy hatkötetes tankönyvkutatás is. Azt hittem, ez előny, de akkor megvádoltak azzal, hogy csak azért csináltam, hogy ügyesebben eladjam a saját könyveimet. Akkor abban egyeztünk meg, hogy a kerettantervből kihúzom azokat a részeket, amelyek nagyon az én könyveimre emlékeztetnek. Ezt elfogadtam kompromisszumnak, s lett egy általam vállalható kerettanterv. Úgy kellett megcsinálnom, hogy ne csak az én tankönyveim, de más könyv is illeszkedhessen hozzá. Végül aztán mégis elfogadták a B kerettantervet is.

Mennyire tudott áttörni ez a radikális szemléletmód?

– Nem igazán. A könyveimet ötszázas példányban veszik. Van, aki szívesen és örömmel használja, de a zöme nem szereti a többletmunkát. Az a baj, hogy a magyar oktatásügy nem lát előre, csak a következő választásig. Hogy 152030 év múlva milyen kultúra és milyen irodalomoktatás lesz, ez a jelenben nagyon keveseket érdekel. Az a mentés másként típusú gondolkodás, hogy tudják, ki az a Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila még húsz év múlva is, merthogy tőlük tanulhatnak legtöbbet az élet lényegéről, ma nem társadalmi igény. Az oktatásügy a politika játszótereként mindig úgy működik, hogy ami mögött társadalmi igényt lát, azt próbálja kiteljesíteni, vagy ő maga próbálja direkt módon szabályozni. Nálunk még nincs skandináv modellre épített oktatásszabályozási rendszer, mert a hatalom, a politika azt hiszi, hogy az oktatáson keresztül befolyásolni, egyformásítani tudja az emberek gondolkodását. Az irodalom viszont arról szól, hogyan legyünk különbözőek.

Végül beszélnél egy kicsit A 12 legszebb magyar vers című projektedről?

– Szerveztünk egy irodalmi kultuszkirándulást a szatmárnémeti meg a szombathelyi tanítóképző diákjaival 2007 májusában Koltóra. Aztán ott álltunk, ahol nyílnak a kerti virágok, ott a nyárfa az ablak előtt, meg a bérci tetők, s akkor a homlokunkra ütöttünk Végh Balázzsal, hogy százhatvan éves a Szeptember végén. Na, erre szerveztünk egy konferenciát, ami nagyon jól sikerült. Kerényi Ferenc is részt vett felkért előadóként ezen a konferencián, s bogarat ültetett a fülembe, hogy kell valami koncepció, Balázskám, hogy legyen ez egy sorozat. Akkor leültem, és leírtam a – szerintem – tizenkét legszebb vers címét. Feltétel volt, hogy középiskolában tanított, kanonizált versek legyenek, amelyek a tudomány érdeklődését is felkeltik. Következett tehát tizenegy konferencia. A konferenciák idején közösségi versmondást szerveztünk; hihetetlen volt, hogy az akadémikusoktól az óvodásokig tizenkétezren mondtak verset. Az eseményekről tizenkét film született, az előadásokból tizenkét több száz oldalas kötet. Valamit talán sikerült hozzátenni a tizenkét vers recepciójához. De a legnagyobb élmény az, hogy korosztályok, szakmák találkoztak egymással, hogy barátságok épültek, hogy az emberek elkezdtek érdeklődni a verseken keresztül a másik ember iránt, és hogy bekapcsolódtak az egyetemek is: Pozsony, Kolozsvár, Újvidék, Pécs, Szeged, Debrecen is képviseltette magát, vagyis a legtöbb magyar nyelvű tanszékről voltak előadások. Sikerült a szakmát megmozgatni, és tudományban, módszertanban az eddigiekhez egy kicsit hozzátenni. És nem voltak veszekedések, ezt az őrült ötletet mindenki elfogadta, pedig több száz tanárról, professzorról, egyetemi emberről, középiskolai tanárról van szó. Eddigi életem során talán nem is éltem meg ilyen elemi erővel azt, hogy az emberek mire képesek együtt. Ebben az esetben tömegek mozdultak együtt, és mindig az irodalomé volt a kulcsszerep. Az én törekvésem az, hogy minél több ember érezhesse meg, hogy az irodalom mennyire nélkülözhetetlen. Feledhetetlen az az élmény, amikor Szabadka főterén mondják a gyerekek a Hajnali részegséget, közösségben, ott, ahol a magyarságuk szó szerint is veszélyeztetve van. Micsoda önerősítő példázat lehetett ez számukra! Vagy amikor kiderült, hogy a Szeptember végénnek tizenhárom román fordítása van. Végül is tudjuk, hogy a politika a gyűlöletkeltésről, az utálatról, a kisemmizésről, a másik semmibe vételéről szól, de emögött ott van a kultúra és ott van az irodalom, ami elemi erővel szól az egymáskeresésről, a békéről, a derűről. Ha a románok tízévenként lefordítják a Szeptember végént, akkor ezt a gesztust nekünk minimum azzal kellene viszonozni, hogy mi is tízévenként lefordítjuk Eminescu verseit. De ilyen mikor lesz? Na hát ilyen lehetséges magatartásmodelleket tanultam A 12 legszebb magyar vers kapcsán. Kiderült, hogy a versek borzasztó fontosak, de minden vers igazából csak ürügye a találkozásnak, emberek, szavak, idők találkozásának, és valamilyen módon valóban igaz a szabály, hogy a megértés legmagasabb rendű absztrakciója, eszköze, lehetősége a nyelv, és a nyelvnek a legattraktívabb terméke a vers, a költészet. Ez mégiscsak élni segíthet.

Nyitra, 2013. október 18.