Péter Árpád: Beszéd-fosszíliák. Az evolúció-diskurzus rétegei (tanulmány)

Amennyiben figyelemmel kísérjük a paleontológia, esetenként az archeológia azon tudományos fórumait, melyek az újabb kutatásokról számolnak be, hetente – de jobb esetben naponta – találkozhatunk olyan cikkekkel, melyek valamilyen „forradalmi újdonságot” jelentenek be, melyek hol a teljes evolúció, hol pedig egy faj „történetét teljesen átíró” új felfedezésről adnak hírt.

Lassan szerét-számát sem tudjuk már azoknak a fosszíliáknak, melyeknek köszönhetően kisebb-nagyobb amplitúdójú, az evolúciótudományt érintő „paradigmaváltásokról” értesülhettünk. Számtalan példát sorolhatnánk, de mi most megelégszünk azzal, hogy csak a 2013 novemberében újra fellángolt „kutyaháziasítási vitát” és annak az evolúcióelméletre kiható következményeit említjük,1 emellett összehasonlítjuk Frank Springernek a XX. század elején megjelentetett, saját korukban valószínűleg lenyűgözőnek számító kiadványait2 a Hans Hess által 2002ben kiadott tengerililiom-monográfia megállapításaival.3 Ugyanakkor átlapozhatjuk Clive Finlaysonnak a Neandervölgyiek sikertelen evolúciójáról szóló kötetét is, ahol többek közt arról is ír, hogy néha nagyon nehéz egy-egy lelet besorolása, mert a műszaki fejlődéssel egyre pontosabbá és könnyebbé váló kormeghatározás mellett a legnagyobb gondot a narratívák által definiált korszakhatárok közé történő illesztés jelenti, vagyis az, hogy egy, a múltból fennmaradt leletet úgy kontextualizáljunk, hogy abból funkcionális, időkitöltő elbeszélés keletkezzék – és, mint cáfolhatatlanul kijelenthetjük, a történelemben akár évtizedes pontossággal pozicionálható őslelet felélesztése kizárólag a fabuláció eszközeivel történhet.4

Gondoljuk, ennyi elegendő ahhoz, hogy rájöjjünk: az evolúcióról szóló beszéd közel sem jutott, természetéből kifolyólag sosem juthat nyugvópontra, sosem elégedhet meg önmagával, hiszen, mint minden múltról szóló diskurzus, az evolúcióelbeszélés is tehetetlen a történelmi narratívák a priori referenciálatlanságával szemben,5 emellett – a műnemétől (genusától), műfajától függetlenül – a korábban született életfejlődés és evolúcióértelmezési paradigmákat potenciálisan felülíró, újonnan felfedezett pozitivitásokkal is kell számolnia, ugyanúgy, ahogy a régebbi leletek újjáértelmezésével is. Ez utóbbi kijelentéshez elég, ha Christopher McGowan kultúr és fosszíliatörténeti monográfiájára hivatkozunk, amely számos példát felsorolva mutatja be azt, hogy letűnt korok miként öltöztették misztikusmetafizikai köntösbe a föld gyomrából előbukkanó szörnyek inkább mesébe, mintsem – a felvilágosodás előtt megkérdőjelezetlen érvényességű – teremtéselméletbe illeszkedő csontozatait.6

Azonban ezeket a ma akár fosszíliastátuszúakként is értelmezhető megállapításokat nem Charles Darwin helyezte el először az egyre gyorsabban avuló evolúcióelméletek osszáriumába. A. S. Packard Lamarckot nevezi az evolúcióelmélet megalapítójának,7 s bár a modern szakirodalom is az evolúcióteória kiötlői és meghonosítói között tartja őt számon,8 viszont kétségtelenül Darwin munkássága honosította meg visszavonhatatlanul kultúránkban az evolúció teóriáját, amely a nagyapja, Erasmus Darwin „transzmutáció”elképzelésén9 is alapult.

Darwin publikációi azonban, minden óvatossága ellenére (a Beagleexpedíció után csaknem húsz esztendeig rendszerezte és értelmezte az összegyűjtött anyagokat), hamar globális léptékű népszerűségre tettek szert, amint Price kitűnő összefoglalója tanúsítja.10 Az 1859ben megjelent A fajok eredete, annak ellenére, hogy számos állítását korrigálta, árnyalta az egyre fejlettebb elemző módszerekkel dolgozó biológia, geológia, szociológia stb., a tudományos diskurzusok azóta érvényben lévő működési paradigmájának teremtett alapot. Az Elmélet úgy maradt érvényben, hogy közben számtalan eleme, „modulja” kicserélődött a fejlett kutatási eszközöknek köszönhetően, sőt, még az alapelveként tételezett „transzmutációs teóriát” is átírta a modern genetika. Ez amiatt érdekes, mert teóriánk közben nem „transzmutálódott” metafizikába, ugyanakkor annak nagyon sok attribútumát magára öltötte. Természetes, hogy az evolúcióelmélet – sem a darwini, incipiens változata, sem annak hipermodern továbbfejlesztései – nem kiálthatta ki magát prima philosophiának, de még prima theoriának sem, ugyanakkor azonban megszerezte mindazt az „aurát”, amely ezek sajátja, hiszen, akárcsak a metafizika, választ keres (egyelőre sikertelenül) az élet eredetére, választ ad az élet ilyetén módon történő fennállására, megmagyarázza az élő és élettelen entitások interakcióit, és mindezt olyan léptékben, olyan komplex módon, amire a darwini gyökerű létmagyarázatelméletek robbanása után bekövetkezett paradigmaváltásáig kizárólag a prima philosophia volt képes. Az evolúcióelmélet, mely napjainkra megkérdőjelezhetetlen érvényességű tudományos tényezővé vált, de amelynek, mint fent írtam, gyakorlatilag minden konstituense folyamatos megújulás tárgya, úgy foglalja keretbe a létbeszédeket, hogy kiszorítja belőlük a miszticizmust, a nempozitivitásokat, és azokat saját definitív vagy épp ideiglenesen végleges (tehát: aktuális használatban elfogadott) asszercióival helyettesíti.

A kulturális diskurzus integrálja az evolúcióelméleteket, de közben elmondja saját biológiai eredetét is, és – talán épp az evolúciótannak vagy annak valamely mellékágának hatására – önmagát is a saját létezése szubsztrátumának tekintett életszerűséggel jellemzi. A kultúra diskurzusa tehát analóggá vált az általa bennfoglalt evolúcióteóriával, anélkül azonban, hogy felülírta volna magát annak bizonytalan pozitivitásokra alapuló folyamatos változásaival. A kultúra beszéde szükségszerűen önreflexív, míg az evolúciótan diskurzusa szükségszerűen reflexív, és csak akkor igényli az önreflexivitást, ha saját felfedezései túlfejlődnek rajta. A kultúra – természetéből kifolyólag – nemcsak diskurzív, hanem performatív, faktuális tényező, és a priori önmagába zárt, nem tudja meghaladni önmagát, hiszen minden változás, amely végbemegy vele vagy benne (lett légyen az külső vagy belső tényező által indukált), kizárólag kulturális eszközökkel interpretálódhat a kultúra hordozói számára, valamint ezek szükségszerűen csak a kultúrában létezve élhetőek, tapasztalhatóak meg. Bármilyen kulturális tényező, amely kilép saját kereteiből, törvényszerűen bizonyos „transzmutációt” szenved el, amely, mértékétől, léptékétől függően kihathat egyéb kulturális meghatározottságú elemekre is, potenciálisan amolyan kulturális ökoszisztémamódosulássorozatot generálva, melyet, ha nem is közvetlenül az evolúcióelmélettel, de, mint fent jeleztük, azzal analóg, annak hatására artikulálódott eszközökkel fordít le a kultúra saját maga számára. Ez a belső közvetítés azonban ugyanakkor arra is sarkallja az önreflexív kultúrát, hogy bárminemű változásait létezése alapjainak viszonylatában is kezelje, amely alapok viszont közvetlenül a pszeudometafizikai módon működő evolúcióelbeszélés doméniumába tartoznak.

Az élet eredete és ilyensége, tehát közvetlenül észlelt attribútumai úgy viszonyulnak a kultúra eredetéhez, mint a metafizikában az istenség alakja a létezés sajátosságaihoz. Az élet eredetének rejtélye még hozzáférhetetlen a kultúrába ágyazott evolúcióelmélet számára, és ez az a legerősebb faktor, amely mind a szűkebb evolúcióelmélet, mind a tágabb kultúrelméletek diskurzusait a metafizikához közelíti – ha másban nem is, hát az abszolútumok kijelentésének metódusaiban.

Ugyanakkor feltételezhetjük, hogy az élet indulásának szigorúan tudományos megfejtése behozhatatlan presztízselőnyt biztosítana az evolúcióteória számára a többi eredetmagyarázó diskurzussal szemben, viszont nem küszöbölné ki a metafizikát, ugyanúgy, ahogy Darwin 1859ben kiadott volumenének sem sikerült megbontani ezt az önmagának elégséges episztémikus szisztémát. Anélkül, hogy egyházak elveinek, vallási ideológiáknak a boncolgatásába bocsátkoznánk, felvillantjuk azt a vonulatot, amely saját, pozitivista eszközeivel próbálja érvényteleníteni az evolúciótant. Illusztrációképpen csak HansJoachim Zillmer 1998ban megjelent Darwins Irrtum című kötetére hivatkozunk, amely archeológiai „bizonyítékok” sajátos értelmezésével próbálja érvényteleníteni a fajfejlődés keretelméleteit. Mi egy francia fordítást konzultáltunk, amely, többek között, egymás mellé helyez – vagy vél helyezni – dinoszaurusz és emberi lábnyomokat,11 vagy pedig egy kalapácsot „illeszt” több millió éves kövületekbe12 stb., ám az ilyen próbálkozásaival nem tudja megbontani az amúgy is folyamatosan rostálódó bizonyítékbázisra alapozó evolúcióelméletet, hisz, mint bevezetőnkben leírtuk: annak épp az a sajátossága, hogy szervesen együtt tud fejlődni bizonyítékaival, esetenként azok érvénytelenedésével, anélkül, hogy valaha arra legyen kényszerítve, hogy megkérdőjelezze önmaga érvényességét.

Ezzel szemben a kultúra keretbeszéde folyton önmaga és komponensei érvényességére reflektál, amiatt, mert integrálja az etikai dimenziót is, míg az evolúcióelmélet kizárólag az etika közvetlen, organikus vonatkozásaira figyel, emellett a morális jellemzőknek kizárólag a humán eredetű „kulturális szuprasztrátumban” van értelme, míg az evolúció elmélete arra is választ keres, hogy az etikus magatartásnak milyen biológiai kondicionáltságai lehetnek. James M. Scott friss traktátusában kifejti, hogy a biológiai késztetések tudatos ellenőrzése, valamint a közvetlen (érdek)környezetben lévő emberekkel szemben érzett empátia generalizálása, érdekfüggetlen érvényesítése haladhatja csak meg az evolúció kondicionáltságait. 13 Úgy tűnik, hogy ez az egyetlen dimenzió, amelyben a kultúra transzcendálhatja az evolúciós megalapozottságát, ahol olyan paradigmatikus ugrást hajthat végre, amely nem tépi el a még megfejtetlen életeredetbe kapcsolt, diskurzív és tényszerű gyökereit.
A kultúra diskurzív és performatív viselkedése viszont analóg az evolúció változáselvű működésével. A kultúra, annak ellenére, hogy tudatában van: egyelőre nem áll rendelkezésére megfelelő eszköztár saját alapproblémáinak felderítéséhez (tehát az élet eredetének felkutatásához), mégis (az egyéb jellegű alkotóelemek létezési módjának magyarázatához hasonlóan) ebben az esetben, tehát a Kezdet vonatkozásában is, folyton mozgásban tartja a logika által determinált eszköztárát. Ezekkel a diskurzív és performatív instrumentumokkal pedig arra törekszik, hogy áttekinthetővé, láthatóvá tegye ezt az alapvető tisztázatlanságot, logikai szempontból nyitott problematikát, beismervén ugyanakkor, hogy képtelen kivitelezni annak értelmezését, és emiatt korlátozódik kizárólag a felmutató gesztusra.

Ez a láttatás azonban rendelkezik egy olyan irányzattal, amely mind az etika, mind a logika, mind pedig az evolúcióteóriák szempontjából lehangoló eredményekkel „büszkélkedhet”. Gondolom, itt is elegendő, ha az Erich von Dänikenvonulatra gondolunk és az ő sajátos szakrálitásújjáértelmezését említjük – mely újjáértelmezés, nota bene , az evolúcióteória alapjait is megteremti, annak saját eszközeivel, hiszen létrehoz egy olyan létteremtőt, pontosabban „létgenerátort”, amely illeszkedik a kulturálisan elfogadott logikai és biológiai keretekbe, viszont egyetlen hiányossága az, hogy (feltételezett) egzisztenciájára kizárólag a Däniken által újraértelmezett kultúraalapító kulturális tényezők szolgáltatnak „bizonyítékot”. Sajnos azonban ezek a konstrukciók ugyanazokkal az eszközökkel elbonthatóak, amelyekkel szerzőjük felépítette őket, éspedig logikával és különböző kulturális sztrátumok egymásra vetítésével. Így például Däniken bizonyítottnak tekinti az óriások létezését, csak mert azok számos különböző kultúra mítoszaiban felbukkannak,14 ugyanakkor nem gondol arra, hogy ezek lehetnek akár az emberi psziché sajátos narratív kivetítései is, amelyek viszont tökéletesen egyeztethetőek az érvényben lévő kulturális tájékozódási elvekkel. Joseph Campbell, Dänikennél jóval meggyőzőbb érvarzenált felvonultatva, kifejti, hogy a mítoszok tulajdonképpen nem szó szerint értendőek (mint ahogyan azt svájci szerzőnk erőlteti), hanem olyan trópusokként interpretálandóak, melyek az észlelés számára nem közvetlenül hozzáférhető doméniumok kérdéses területein történő orientációt segítik elő.15

Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat sem, akik az evolúció origóját, akárcsak vitatott németajkú szerzőnk, szintén planétánkon kívül keresik.

Mi itt a Joseph Seckbach által szerkesztett, kimerítő volument említjük,16 amelynek számos szerzője kifejti, hogy elképzelhető a bolygónkon lévő életformák földönkívüli eredete. A tanulmányok, annak tudatában, hogy határterületen mozognak, kerülik a metafizikát, a metaforák ad litteram interpretációját, valamint legitimálja őket az a fórum is, amelyen felléptek (a Springer kiadó).

Ironikus módon a két vonulat közös pontja az, hogy sem Däniken, sem pedig a Seckbach-munkacsoport nem rendelkezik közvetlen, pozitív bizonyítékokkal, ám azáltal, hogy a Springerkötet elzárkózik a földönkívüli élet ideájának miszticizálásától, úgy logikai, mind kultúrevolúciós szempontból validálja saját magát. Ugyanebbe a pánspermiavonulatba tartozik Janaki Wickramasinghe, Chandra Wickramasinghe és William Napier szintén komoly hangvételű kötete, amelyben szintén beismerik a kutatók, hogy nem pozitivitásokat elemeznek, hanem potencialitásokat lajstromoznak,17 és, állapíthatjuk meg mi, ezt a metodikát az evolúcióteória is integrálni tudja.

Ugyanakkor érdekes, hogy mind a Dänikenféle „Alien–Isten”elmélet, mind pedig a feltételességétől megfosztott, mitologizált, metafizikával keresztezett pánspermiaelképzelés kultúrmémekké váltak, vagyis olyan diskurzív entitásokká minősültek, amelyek, amolyan interdiszciplináris pánspermiát implementálva, a posztmodern korra „belakták” szinte az összes eredetmitológiát. Price azonban józanul figyelmeztet egyegy ilyen „epidémia” veszélyeire, mikor összefoglalójában arra hivatkozik, hogy maga a mémelmélet is egy miszticizáló, mitizáló teória, önkényes metaforikus konstrukció18 amely – tehetjük hozzá mi – gyenge érvekkel próbálja a metafizika Igéjét önjáró kultúrkomponensekkel behelyettesíteni.

Egyelőre úgy tűnik tehát, hogy az evolúcióelmélet, valamilyen végső, megdönthetetlen bizonyíték nélkül ugyanarra kárhoztatott, mint tárgya, az élő létezők változásai: magának a teóriának is folyton alkalmazkodnia kell a körülötte-benne megjelenő újdonságokhoz, („életteréhez”, az új felfedezésekhez), cserélnie kell al kotóelemeit, változtatnia kell referenciáin, működésén („metabolizmusán”), ám mindezt úgy, hogy ne veszítse el teóriajellegét – ugyanúgy, ahogy az élet is ugyanaz az élet marad, bármilyen körülmények között, melyek megengedik azt, hogy alkalmazkodva bár, de ott, ahol van, fennmaradjon.

Egyértelmű, hogy az evolúció teóriája determináló szerepet tölt be a kultúra folyton változó, diskurzív és performatív természetű „ökoszisztémáiban”. Végső válasz adására nem képes, és ezt alázatosan be is ismeri, ám még nem hagyott fel a kereséssel, emiatt pedig még nem hanyatlott az episztémikus feledés mélyére. Emellett nem „fosszilizálódott”, akárcsak a metafizika, mely tulajdonképpen olyan mélyre temette önmagát az idő kútjába, hogy, szükségszerűen, folyton visszatér annak „féregjáratain”,19 így mindig ott kísért a mindenkori diskurzusok jelen idejében.

—

1    Miklósi Ádám 2007ben kiadott kutyatörténeti monográfiája, szintén genetikai és morfológiai elemzésekre hivatkozva, Ázsiába, a KözelKeletre helyezi a faj eredetét, de ő sem zárja ki az európai eredetet (Miklósi, 2007. 100– 101.) – ezt a területet a Pennisi (2013) által idézett kutatások Európára szűkítik.
2    L. például Springer, 1911.
3    Hess et al., 2002. 230. Az idézett oldalon a szerzők tucatnyi különböző forrásra hivatkozva próbálják meghatározni az Uintacrinus hajdani élőhelyét, míg Springer kiadványa közel sem relativizál ennyire.
4    L. pl. Finlayson, 2009. 68–69. A szerző itt a Kármelhegyi Skhulbarlang leleteinek nehezen besorolhatóságáról ír.
5    White, 1987. 27–28.
6    McGowan, 2001.
7    Packard, 1901.
8    Burkhardt, 2011. 36–37.
9    Egyik faj másikba történő alakulása. L. például Krause E. Darwinéletrajzát (Krause, Ernst: Erasmus Darwin. London, 1879, John Murray).
10    Price, 2008. 114. A szerző kiemeli, hogy Darwin eszméinek gyors népszerűvé válásához hozzájárultak NagyBritannia globális kereskedelmi kapcsolatai is.
11    Zillmer, 2009. 8–9.
12    Uo. 23.
13    James, 2011. 198.
14    Däniken, 1989. 52.

15    Campbell, 1986. xxiii16    Seckbach, 2009.
17    Lásd például Wickramasinghe
– Wickramasinghe – Napier, 2010. 82–83. A szerzők itt, a „lithopánspermia” elméletének leírásakor roppant óvatosan fogalmaznak: „probably”, „if we assume”, „may have become” stb., tehát nem használják azt az egzaltált, szentenciózus hangnemet, amely a metafizikába hajló „tudománynépszerűsítő” írások sajátja.
18    Price, 2008. 124.
19 Az angol „wormhole” terminus kifejezőbb.

IRODALOM

Burkhardt, Richard W.: Lamarck, Cuvier, and Darwin on Animal Behavior and Acquired. 2011 Campbell, Joseph: The Inner Reaches of Outer Space. Metaphor as Myth and as Religion. Novato, 1986,
New World Library.

Characters. In Gissis, Snait B. – Jablonka, Eva: Transformations of Lamarckism. Cambridge–London, The MIT Press.
Däniken, Erich von: In search of the Gods. New York, 1989, Avenel Books.

Finlayson, Clive: The Humans who went extinct. Why Neanderthals died out and we survived. Oxford– New York, 2009, Oxford University Press.
Hess, Hans et al.: Fossil Crinoids. Cambridge, 2002, Cambridge University Press.

James, Scott M.: An Introduction to Evolutionary Ethics. Oxford–Malden 2011, Wiley–Blackwell. McGowan, Christopher: Dragon Seekers. How an Extraordinary Circle of Fossilists Discovered the
Dinosaurs and Paved the Way for Darwin. Cambridge, 2001, Perseus Publishing.
Origin of Life. Singapore, World Scientific Publishing.

Packard, Alpahaeus Spring: Lamarck, the Founder of Evolution: His Life and Work. London–Bombay, 1901, Longmans, Green and Co.

Pennisi, Elizabeth: Old Dogs Teach a New Lesson About Canine Origins. In http://www.sciencemag. org/content/342/6160/785.full. (Letöltés dátuma: 2013. nov. 18.)
Price, Bill: Charles Darwin: Origins and Arguments. Harpenden, 2008, Pocket Essentials.

Seckbach, Joseph: From Fossils to Astrobiology. Records of Life on Earth and Search for Extraterrestrial Biosignatures. 2009, Springer.
Springer, Frank: Some New American Fossil Crinoids. Cambridge, USA, 1911.

Wickramasinghe, Janaki – Wickramasinghe, Chandra – Napier, William: Comets and the Origin of Life. 2010.

Zillmer, HansJoachim: L’Erreur de Darwin. Paris, 2009, Le Jardin des Livres.