Varga Imre: Reggelnapló 10.

Egy zen mester szerint a vallásos élet, az igaz hit jelei: a megfigyelés, összpontosítás és torzítatlan tükrözés. Megfigyelni a külsőre és belsőre szakadtnak káprázott világot, megfigyelni a kettő közti kapcsolatot, megfigyelni, hogy a külsőkben mi vagyunk, s hogy a külsőnek vélt dolgok is bennünk vannak: egyszerre kint és bent, illetve sem kint, sem bent.

Összeszedni naponta szétszórt tagjainkat a sokféleség, a sok munka csatateréről! Megtapasztalni, mi van a sok önkéntelen gondolaton túl. Észrevenni, ha a gondolataink használnak bennünket, és nem mi vagyunk a gondolatok urai. Minősítve, elemezve az áramló világot, máris az elvontság, leszakadtság sötétjébe kerülünk. Ha nehéz is, megpróbálok hálás lenni azért, hogy keresztben rásodródtam a lét zsilipjeire, és most gyűlik, örvénylik mögöttem a víz. Ha kilép medréből az erő, s konganak majd a vészharangok az áradás miatt, a víz akkor is a világban marad. Az ár visszahúzódása után az elárasztott réteken dúsabban nő a fű. Az áradás viszont a táj fölöslegeit egyszerre sodorja el. A szalmaboglyán vadnyúl gubbaszt, őzike áll remegve egy farönkön.

Ahol a nap kerete a megfigyelés, a tudatosság s a torzítatlan tükröződés, nem kell külön vallási, erkölcsi, hitbeli dolgokkal foglalkoznunk. A légzésemmel imádkozom. A test, a tartásom emlékképek nélkül is számon tart, tervezgetés, aggodalmak nélkül is minden lépéssel közelebb visz a jövőmhöz. Ami számomra lehetséges, hogy tudatosítsam a lépteimet, ügyeljek rájuk s jelen legyek az utamon. Így a cél mindig ajándék.

(Milyen idős lehet most vajon az az óvónő, aki ott állt udvarlójával az osztályterem nyitott ablaka előtt, miközben az ötéves Imike medencéjét fájdalmasan feszítette belülről a vágy. Vajon újra beleszeretnék-e, vagy véglegesen kiábrándulnék belőle? Talán már nincs is az élők között. Marad emléknek. A vasalt kiskosztümjében, fehér blúzában és kabátkájában.)

Az ajtó egyszerre ki és bejárat. Attól függően, hol állok. Mi marad utánunk? Gyanút keltő, ha azt írom: semmi. Ha viszont azt mondom: minden, mert az energia megmarad, ha átalakulva is, az ajtót személyként a személytelenség felől nézem. Ezzel elárulom magam. Az életével vallásos ember válasza talán ez lesz: az marad meg utánam, amit az örökségemből elosztottam. Aki csak hitből él, azt mondogatja, hogy ez a földi élet siralomvölgy, sőt: pokol, ahonnan ő majd istene keblébe kerül. Ha önmagában nem találja meg az istent, hol keresi majd, ha már nem lesz, aki keressen, ha már nem lesz senki jelen, még ennek tudata sem? Az anyaghitű viszont azt gondolja: visszaolvad egészen a természetbe. De a belső természetbe is, lelkünk képei közt marad az arca, szavai; és nem veszik el. Az ősöket a halandók tartják meg az időtlenségnek.

A győzelem és a veszteség is taníthat.

Az elalvás: öntudatlan felébredés az egybe.

Belátom, hogy az én sorsom az alkotás, építés. Amit eddig romboltam, pusztítottam, legyen immár építőkövem. A magamdúló nyugtalanság, elégedetlenség is feladatom. Nemcsak az érettebb ember visszapillantása mulasztásaira, hanem megélése a nyugtalanságomnak. Ki az, aki nyugtalan? Nyilván, mikor a fogalmi válaszaimon túljutok, akkor kezdődhet valami valósabb. Megfigyelni, megérteni, de túljutni az értésen is. Ha megköt, amit tudok, ismerek, innen maradok a szabadsághatáromon. Ha ülni sem tudok nyugodtan, hanem izgek-mozgok, akkor megélem magam ilyenként, s nem valami eszményire vágyok. Nem kellemes a nyugtalanság mélyére merülni; egyre sötétebb, idegesítőbb, ellenszenvesebb; máskor viszont megtorpanok félúton, s inkább aludni, megszűnni, meghalni szeretnék. Jöjjön a kábulat, a fájdalom vagy a mámor köde! Nehogy kiderüljön! Micsoda? Milyen félelem korlátoz? Hisz a nyugtalanság belülről gyötör; ha nem azonosulok vele, akkor leszeke gazdája? De lehet-e pusztán akarattal lecsendesülni? S erre megint csak az ülés a válasz. Hát persze, meg akarok nyugodni, s ettől még nyugtalanabb leszek, mert valami (a nyugtalanság) ellen küzdök. Itt fáj, amott viszket, s egy régi sérelem felújul, gyötör, zsibog a testem, a térdem húzódik, a hátam alsó része fáj. Évek óta ülök, s még nem tanultam meg, hogyan kell. Szerencsére! Amit megtanulhatok, gyakorolhatok: az elfogadás, a jelenlét, a figyelem, az összeszedettség. A többi adódik. Hol kellemes, áldásos, hol meg fájdalmas, gyötrelmes.

Ha választok: ellenkezem vagy ragaszkodom, ettől lesz az én pokla. De hogyan juthatok túl azon az ösztönös késztetésen, hogy a jóhoz ragaszkodom, a rossz ellen viszont küzdök, harcolok? A harc hozzáköt ahhoz, amivel küzdök.

Bugyrot váltani mozdulatlanul! Följebb kapaszkodni (vagyis: lejjebb ereszkedni), hogy helyben maradhassak. Amit keresek, attól épp a kétségbeesett keresés választ el.

Ha olvasol, valami ottbent rezgését átveszi a versnek, és sebez, megremegtet, s a ritmusára ki-kiszáll a kék Sziromtollmadár, most a szín mögül szikrázva szó repül; egy tárgy helyébe név kerül. A dallam itt körbejár, kitár, kimond; egy szót se már; nyelvemmel látom, hallgatom. Hol motoz éber kezem, sima a rejtelem, ujjbegyemmel ízlelem. Egy levél lehull, peregve száll, s az időben elmerül. (Székemen Elmer ül. S ilyen prózai tényekbe ütközik minden ritmusunk. Vendéged van. Beszéltet. Mint halk zenét játszó autórádió, amikor a vezető épp egy fának rohan.)

Néha azzal riogatom magam, hogy a nyugtalanságot megélni csak nyugalommal, türelemmel lehet. Máskor viszont az sejlik, hogy épp a nyugtalanság vezet el a nyugalomhoz. Érzéseink a lélek színei. Érzések, érzelmek nélkül öncsalás, szóval, képtelenség lelki életet élni, meditálni, elmerülni.
Este lett, égen és földön sötétség az úr.

(Így jár mind, aki reggeli naplósorait estére halasztja.)

*

Vasárnap kora reggel. A szomszédból átbrummog, pattog, visít a rádió. Hogy ne hallják a háziak a megölt kacsák, ludak hörgését, a tyúkokét, a nyulakét és a lelkiismeretükét sem, hogy elfelejtődjön a belső tartomány, ahonnan halkan, de határozottan áthangzik: Ne ölj!

Kis tanulószótáramba beírtam németül a nyugalom szót.

Keserves egyedül, feszülten, a mester biztató tekintete, hasonló törekvésű társak nélkül üldögélni, meditálni. Negyedórányi párnán töltött idő után viszketések, nyomás a test különféle részeiben, fájdalmak. Tudom: nagyon az én akaratom a mérce. Az ego nyavalyái. Rögtön megkeresem a nyavalya német megfelelőjét (Übel vagy Krankheit).

Jelzősítem a szomszédból áttörő kopácsolást, s ezek a jelzők most inkább rám vallanak. A kurva anyjukat! Bumburnyákok!

Hogyan legyen a szükségből, feladatból erény? A feladat: átolvasni reggeli följegyzéseimet, ez a fekete fedelű naplóban is száz sűrűn telerótt oldal, s ami belőle használható, beleolvasztani, szerkeszteni irodalmi krónikámba. Már többször nekilendültem az olvasásomnak, de ahogy az írás is akadozva indult (meg a folytatása is szakadozott volt), az olvasást is megtöri folyton valami. Úgy látszik, ehhez is legalább olyan elszántság, összeszedettség kell, mint a csendes üléshez, hogy nyugodtan benne maradjak.

*

A New Age prófétái sajátosan nézik a világot; úgy akarnak szabadságot, könnyebbséget, megvilágosodást, hogy hizlalják az egót. Úgy vélem, nem a hiány a mi gondunk-bajunk, hanem épp a fölöslegeink. A vágy, a pénz: vannak. S ez se nem jó, se nem rossz. Akkor válik valami rosszá, ha kötődünk, ragaszkodunk hozzá, és a tárgyaink, érzelmeink rabjai, foglyai leszünk. Ha mi szolgáljuk a pénzt, bútorainkat, lakásunkat, indulatainkat. Rabszolgaként urat játszunk. A lánc hozzáköt az aranyborjúhoz, s körötte keringünk. Van, aki azt hiszi, hogy a kozmosz is e körül forog.

A szabadság mércéjét nem az önzés vagy a hiúság teremti meg. S annyiban személyes, hogy a kereső nyitott, bátor, őszinte és nyugodt-e. A mi nyugtalan, izgága, tévécsatornák váltásaiban élő korunk, halálfélelmünk, neurotikus zárkózottságunk, állandó szerepeink szabadságellenesek.

Ha a világot korlátozónak látom, valószínűleg: az én korlátozottságom.

Jól megpihenni. De ehhez alaposan ki kell fáradnom. Munkában, természetjárásban. A pihenés mércéje önmaga-e, vagy a munka?

Isis.

Van, amikor épp a pihenés, a meditáció mindenhatóságában bízom, máskor viszont a tetteket látom egyedül üdvözítőnek.

De ha a munka nem nyugalomból fakad, s ha a pihenés nem jár mélyünkig át, mindkettő értelmetlen. Ha valamit elmulasztok, annál csak a hanyagul, figyelmetlenül, lélektelenül végzett munka a rosszabb.

*

Elég egy kiáltás, ajtócsapódás, hogy visszaérezzünk. Előtte képek vagyok, mintha én lennék Maya fátyla; loboncom rálóg a világra. A tudatom innen vagy túl van? Én gondolom, vagy inkább engem gondolnak? Ha nincs rítus az életemben, sóhajtás, hálás mosoly rögtön az ébredés után, hogy újabb jó nap vár rám, marad a testi működés, szokásaim, rögeszméim; az ürítés, töltekezés.

Hála a teremtő erőért, hogy emberként módom van a létezés birodalmaira; elviselhetem a pokoli, állati, démoni időket, emberként kiállom a próbát, s félistenként, gyönyörűségben sem vesztem el magam.
Az állatok tehetetlensége meg az isteni mindenhatóság közti térben élünk. Az állatok képtelenek megváltani magukat. Az isteneknek meg nincs rá szüksége. Másrészt viszont az állat tükrözi legközvetlenebbül a természet erőit. Ezért is jelennek meg világszerte az állatistenek. Az indián tollas kígyó, a hindu majomisten: Hanumán vagy Ganésa, az elefántfejű, az egyiptomi macska, a galacsinhajtó, a kutya, a sámánhitű népek madáristenei.

A mi életünk, bármilyen sokan vagyunk is, egyéni és egyetemes. Ha nincs középpontja napjainknak, vagy ha bizonytalan ez a centrum, mert az anyagiak, a kellemesség mindennek mércéje, akkor lehetünk bármilyen híresek, mindig a peremen maradunk. Életünk örvény ‒ öröm meg fájdalom zuhog egymásba, teremtés meg pusztulás; fény és sötét egybeforgása. Örvény szólítja az örvényt – ám a mélyük közös. A mélyük egy.

Az ókori görögöknél az Egy nem szám, hanem a számok eleme. (Az első szám valójában a második, vagyis a kettővel kezdődik a számsor. A páratlan szám úgy jön létre, hogy a pároshoz hozzáadódik az egység.)

Az én életem – bárhogyan is – mindig páratlan lesz.

*

Telünk és múlunk. Már délután van, s mielőtt arrébb tolnám asztalomon a naplót, kinyitom, máris kiderül: ma még nem írtam bele.

Nem is csoda. Koplalási följegyzéseimet olvasom újra; a magammal való foglalkozásnak ez éppen elég. Épeszű író mért olvasná havonta újra magát? Majd a dilettánsok!

De azért ezt a reggeli rögtönzéssort is átfutom, látom, hol voltam érdektelen, hol hajmeresztően közhelyes; hol vannak ritka, izgalmasabb részletek. A magánjellegű fölfirkantásokon túl mi az, ami másoknak is olvasnivaló lehet? Egy-egy álomföljegyzés? Talán. Ahol a reggeli mondatok egyik partját még az álmodás vize csobolja. Egy-egy intuitív-filozofikus futam, lírai betét, utcai kép, eseménymag fölmenthető a hegyre, a falu fölé, az íródó regényembe.

Ezzel a valószerű beépül a másodszor teremtettbe, a megálmodott, elképzelt helyszín a mindennapoktól lesz valóságosabb. A személyes hang, a közvetlenség a krónikában világosságot, emberi melegséget adhat.

A szembe szomszédban pöfögő fűnyíró kistraktor undok ritmusára Pilinszky hiúságról írt gondolatai jutnak eszembe. Hisz a traktora ülésén gubbasztó festett hajú nő több figyelmet szán a kert füvére, mint a gyermekeire.

A hiúság kedveli a luxust, a mesterséges kertek geometrikus „örökkévalóságát”. A hiúság nem adja alább: önnön létének kívánna eleven szobra lenni. A hiú ember üres, akár egy szobor. Fetisizálja magát, s valóban tárgy lesz belőle, önmaga céltalan és lélektelen bálványa.

A luxus a nihilnek legmagasabb árfolyamon jegyzett valutája.

– Anya! Anya! – kiáltja torkaszakadtából a kislány.

– Nem hallok semmit, hiába mondod.

S nem állítja le a motort, nem száll le a nyeregből. Fireg-forog tovább eszelősen, zörögve, brummogva, mint egy hatalmas műbogár.
Az ember, az ember a legnagyobb kártevő.

„Számomra – írja Pilinszky –, épp a személyesen túli lett a legszemélyesebb. Annak megtapasztalása, hogy épp a személyes határok átszakadásával tapasztalhatom meg egyedül önmagamat.”

*

Minden kis részletben az egész tágassága. Jó megélni magamat nyitott térben, a végtelen álomban, a lehetőségek teljében. Ettől az énem már nem az az én; s nincs mitől félnem, elzárkóznom. Hallgatni figyelemmel a lánc végén csaholó kutyát, a kakasok kukorékolását a szomszédban és messzebbről is; s észrevenni a csendet a hangok közt, majd bennük is. Jó látni, hogy a csend adja a hangok terét, tágasságát. A hallgatás, a beleoldó figyelem, ami az ént egyként tapasztalja meg; a tudatba minden beolvad, az önátadás is része a teremtésnek, ahogy a tárgyak, mozdulatok jelei, beszéde is. Az ürességtől válik láthatóvá a körvonal, s a neméntől lesz hiteles személyiséggé az ember.

A teremtés beszéde a csend.

Az ész, az okosság, a részletek megszállottja; jégtábláról jégtáblára ugrálva szerez tapasztalatot. S állandóan a lecsúszás, elmerülés veszélyétől fenyegetve.

Mi, akiket nem a kopár ésszerűség vezet, nem a világban, nem a sokféleségben veszünk lakást, hanem az egyben; mindent erre vonatkoztatunk. Minden részlet az egy morzsája, annak ízét, anyagát hordozza. Minden az egyhez fordít vissza. De hová fordít engem az Egy?

A világunk részleteiben való időzés nem tesz szétszórttá, darabossá. Az igen csúcsára s a nem völgyébe ugyanaz az erő mozdít. Ha pusztán csak akarod, elveszted rögtön. Keress, hogy megismerd, s ha megismered, megszereted. Ne is keress, ha szereted a mostot, máris jelen van. A vélemény, a minősítés, a civakodás viszont kettéosztja, kettévágja, ami élő.

*

Képekkel zsúfolt álom. Túlcsordul, leszivárog a félálmok, a képzelgés, az ábrándok rétegébe. Nyitott ház ablakában leng, csapkod a függöny a huzatban.
Pislogok a fényben.

Napközben is megmegállni, hiszen a köznapi tudatállapotom is csak álom. Mert nem látom tisztán, ami van. Most éppen tudattalanul sodor egy érzés. Történnek bennem a képek, és ellepnek egészen.

Győzelem, mondhatome, kishitűségemen. Amikor tegnap új verseim legépelése után olyan ellenszenvvel gondoltam a megjelentetésükre, hogy kis híján összetéptem őket. Hol van belőlem a régi hiúság, becsvágy? Talán épp ebben! Ha tökéletesnek tartanám, amit írok, amit közvetítek, mért is lenne gond, hogy közlik vagy sem őket.

ALázat!

*

A napló akkor nyitott a világ felé, ha elengedem magamat. Fontos-e, hogy számon tartsak mindent, tartozik vagy követel alapon? Az érzelmek, gondolatok sokszor csak bogáncsként rámtapadnak. Mért viseljem hát rendjelként őket? Sokszor a káprázott önmagammal bajlódva nem lesz szavam arra, ami nálam mélyebb, erősebb, állandóbb. Túl, túl, mi van a történeteimen túl? A gondolat, érzés mindig idejében bukkan fel, de ezek csupán a várkapura vésett díszek, indák; az erősség nem ettől lesz biztos, bevehetetlen.

A várkapu, amelyik nincsen. Belépni oda, ahol már vagyunk, de álmaink, ábrándjaink, szerepeink elterelték róla figyelmünket.
Amíg a naplómnak csak én vagyok a hőse, kezdeni újra és újra, s feltörni mindazt, amit enyémnek, sajátomnak, burkomnak vélek, hadd szivárogjon be a világ. De hát a világ bennem van. Nincs honnan hová szivárognia. Ahol éppen van, megelevenedhet. A szavak is világosak, világítanak, ha hagyom őket. Ha ismerem őket. Az jelzi a küszöbállapotot, hogy köztem és mások között ajtó, átjáró van; ámde ez az átjáró csupán látszat. Nagyon erős káprázat. Ettől a napi jajgatásom, a végeláthatatlan szenvedés.

Hadd lássam az ürügyeimet, de azért vigyázó szememet az egészre vetve. S ezt túl feszesen, csak akarattal lehetetlen, mert kifáradhatok vagy belealhatok az állandó ajzottságba. De léhán se megy, mert akkor átszundikálnám a nap minden fényes pillanatát.

Nem hallanám, mikor a körte megszólal a fán, s hiába mondaná, nem találna hozzám a rózsa illata.

Az emlék a zsigereink s a csillagok között mégis hazaér.

*

Nagyon igaz Grillparzer észrevétele, hogy mennyivel könnyedebben mozgunk a nagy dolgok között, otthonosabbak vagyunk a messzi világokban, mint önmagunkban, s mennyire nehezen megragadható számunkra, ami közeli, ami egyedi, ami jelenlevő.

Ennek a naplónak is a távolságtartás az egyik veszélye. A másik elbukási lehetőség viszont, ha folyton aprócseprő dolgaimmal foglalkozom. Egyszer-kétszer talán még érdekes, hogy mennyit és hol böjtöltem, vagy éppen, hogy mit főztem estebédre, de naponta ismétlődve már inkább tolakvó. Kivéve talán, ha egy-egy receptet is mellékelek főzős napjaimhoz. Szavamon fogom magam. Íme, a gyors zöldségcurry 4 személyre, amelynek elkészítési ideje úgy háromnegyed óra. A hozzávalók pedig: 2 evőkanál olaj, 5 gerezd áttört fokhagyma, 2 közepes vöröshagyma finomra vágva, 1 kávéskanál currys ízesítő, zúzott római kömény, 45 dkg meghámozott krumpli kockára vágva, 25 dkg meghámozott, szeletelt sárgarépa, 1 közepes karfiol, megtisztítva, rózsáira szedve, 56 dl víz, vagy zöldséglé (levesmaradék), 1 kanálnyi barna cukor (vagy méz), 2 kiskanál garam masala (nálunk is kapható indiai fűszerkeverék).

Fölteszem az olajat nagy lábasban közepes lángra. Ha éppen nem fatüzelésűn főzök. Megpirítom benne a hagymákat, úgy 5 perc alatt, hozzáadom a currys ízesítőt, a köményt és kevergetve pirítom tovább. Amikor a fűszerek összeértek, beleteszem az előkészített zöldségeket, és addig kevergetem, amíg be nem fedi őket a fűszeres alap. Ezután hozzáöntöm a zöldséglevet, lefedem és időnként megkeverve, közepes lángon főzöm kb. 15 percig. Majd hozzáadom a barna cukrot meg a garam masalát, megkeverem és lassú tűzön főzöm még 5–10 percig – míg a zöldségek meg nem puhulnak. Magában is finom, de tálalhatjuk forró rizzsel is.

*

Lássam a rossz mintáimat, az ürügyeket, de azért ügyeljek vissza a kozmikus, teremtő rezgésekre. Ne ragadjak bele a múltba! Íme, az iskolamester! Megint ő beszél! Hogy aszongya: ami eddig nem sikerült, egy mozdulattal a hátam mögé dobható. Ettől a pillanattól már más történetet írhatok. A boldog emberét. A boldog ember pedig laza; lazítok hát. A boldog ember bőségben él. Megnyílok a teremtő bőségnek. Minden nap keríteni rá néhány percet, hogy jóérzéssel megnyíljak az áramlásnak.

Varga Imre Reggelnaplójának előző részeit 2013. szeptemberi számunkban közöltük. ‒ A szerk.