Weiner Sennyey Tibor: manilakígyó; füsti fecske (versek)

manilakígyó
manilakígyót láttam a parton
a déltenger partján a sziklák között

a gazebó mellett a reggeli áldozatnál
manilakígyót végtelen nagát
mi a tenger mélyébe csúszott és én
megfogtam a tőlem eső végét
mert tudni akartam hova tovább
és áthúzott óceánon föld rétegein
mind húzott egy vajdasági tanyára
ahol te a poros földből most már
örökké húzod ki a manilát
nem sejtve hogy húzod kifelé
a bolygó túlsó végéről a nagát
talán nem sejtve mégis érezve
hogy összeköt minket ez a bolygót
át- és átszövő végtelen szál

füsti fecske

gyermekkoromban füsti fecskét mentettünk
sosem tudtam addig miért füsti mígnem
apró kezeimbe fogtam azt a rémülten remegő
kicsiny madarat hevesen dobogó szívével
majdnem szent csíntevő
ferenc öcsémmel a fészerben fészket építettünk
gyerekként a gyerekmadárnak ételként
bogarakat gyűjtöttünk s a fölnőttek megértő
mosollyal legyintettek ránk: „Nem fogja
túlélni, kiesett fészkéből ez a szegény és
szerencsétlen madár!” de mi elhatároztuk
hogy márpedig élni fog túlélni sőt ő lesz
a legfüstibb füsti fecske a Földön „Hiába
etetitek!” mondták a fölnőttek „Hiszen
a fészekben anyja-apja elébb megrágták,
kissé megemésztették a bogarakat, és így
öklendezték fel neki. Nyerset ti sem esztek.”
és mi majdnem szent ferenc csíntalan
fivéremmel megrágtuk és előemésztettük
a bogarakat és így öklendeztük fel neki
csőrébe adtuk és tényleg megette már
erre a fölnőttek undorodva mondták, hogy
„Szomjan fog halni, mert a füstifecskeszülők
csőrükből itatták, belelehelték
a hajnali fűszálakon megálló kristálypárát.”
és erre mi pirkadatkor négykézláb
felnyaltuk az udvari gyepről a hajnali
pírban a párát és csőrébe leheltük
mire a fölnőttek most már aggódni kezdtek
értünk és titkon kiengedték a macskát
de mi elbarikádoztuk a fészert hangosan
és énekelve kergettük el az ősök vadját
és mikor megnőtt és megerősödött
füsti fecskénk láttuk hogy sajnos nem száll
és milyen is az a nem repülő madár
mint a nem beszélő nem olvasó nem író
ember lehet gondoltuk ezért majdnem
szent ferenc csíntalan öcsémmel
kartonból fekete szárnyakat füstifecskeformát
vágtunk és feketére kentük
majd avarból tüzet gyújtottunk
és a fekete füstbe szárnyaink belelegyeztük
mert sosem tudtam igazán
miért füsti a füsti fecske mígnem kezemben
nem tartottam és hozzá egészen közel
nem hajoltam és éreztem bizony
a füsti fecskének füstszaga van ezért
mi is füstösek lettünk szárnyainkkal
hogy aztán kismadarunk előtt imitáljuk
a repülést ott csapkodtunk szinte
teljesen szent ferenc csíntalan öcsémmel
a dunántúli udvaron verdeső madárka
előtt mígnem a fölnőttek legnagyobb
csodálkozására a füsti fecske felszállt
nagy hurkokban örömteli köröket
tett felettünk és elreppent messze
mi pedig vártunk késő esteledtig
leeresztett karton fekete füstös
szárnyainkkal két koszos kis
dunántúli utcagyerek hogy hátha
visszajön hátha visszatér barátunk
akit kilöktek a fészekből talán valami
elszánt kakukkfióka tehette
de a fölnőttek mondták hogy itt az éj
minket az ágy hív a fecskét meg az ég
és készüljünk fel soha többé nem
látjuk őt mégis a következő tavaszon
füstifecskefészek épült a fészer
eresze alá és mi tudtuk hogy ő az
és éveken át is ő volt és gyermekei
ősszel messzi dél felé repültek de
tavasszal újra megjelentek s mikor
felnőttem én is és a fészekből elkerültem
szárnyszegetten kóboroltam
egy-egy füstifecskecsalád mindig
ereszem alá fészkelt ebből tudtam
jó helyen vagyok mígnem egy késő
ősszel a messzi dél partjait elértem
otthonomtól távol szomjas voltam
és éhes voltam és repülni sem tudtam
és sírtam hogy fészket építeni fiókát
nemzeni repülni tanítani én sebzett
félszárnyú pihimadár odahaza
miért nem tudok és a déltenger nem
felelt száraz szél marta szám
mígnem megjelent egy füsti fecske
megrágta és előemésztette a
szavakat és így táplált fel engem
csőrében édes verseket hozott és
így itatott engem nem csak repülni
az a füsti fecske élni tanított

Sanur, 2013. október 17.