Bencsik Orsolya: Irodalom és akcióművészet 2.

A tyúkólba kerültek a ketrecek, amiket Ferike, apám gyerekkori haverja hozott a szállásról a kis furgonjával. A fiai segítettek lepakolni, pedig tíz ketrec nem sok, „Ketten is elbírnak vele, apád és Ferike”, ezt anyám mondta. A tyúkok helyét a mama kimeszelte, de előtte betapasztotta a lukakat, mert mi tiszta udvarban, rendes házban lakunk. Ferikének egyik fia sem tetszik, noha mindkettő szerény, jóravaló gyerek, anyám egy ilyent szeretne látni mellettem, meg dolgosat, ez is eléggé fontos, ha nem a legfontosabb. Mintha ikrek lennének, nem tudom megkülönböztetni őket, és ezen az egyforma, vállig érő szőke haj sem segít. Nemcsak én, de a kutyám se kedveli őket, noha mindkettő főiskolát, ha nem egyetemet végzett. A kutyám, már amikor megérkeztek, baromira ideges lett, és bevonult a mogyoróbokor alá, onnan vicsorított. Mondtam is neki, „Sunyi, én jó modorra neveltelek!”

Egyedül a nővérem ellenezte a nyúltartást, de csak azért, mert a nővérem fél a nyulaktól. Korábban a tyúkoktól is félt, de idővel csak megszokta őket, meg nem ment a közelükbe, és a vasárnapi ebédnél, anyám legnagyobb bosszúságára, undorral lökte arrébb a főtt fejeket, pedig a tyúkész (ezt mindenki tudja) a legfinomabb bensőség. Anna barátnőm, mióta az albánoknak dolgozik, állandóan a nyúlhúsról beszél, bár nem igazán értem a kettő közötti összefüggést. „A nyúlhús magas fehérje- és alacsony zsírtartalmú, jól emészthető zsírféleséget tartalmazó, értékes táplálék”, „Vitaminokban gazdag, 100 g nyúlhús elfogyasztása a napi szükséglet 8 százalékát fedezi B2-vitaminból, 10 százalékát B5-vitaminból, 17 százalékát B6-vitaminból, 55 százalékát B3-vitaminból és kielégíti a teljes B12-vitamin szükségletünket”, ilyeneket mond, mert Anna barátnőm, ha érdekli valami, jól felkészül a témából.

Joseph Beuys: Hogyan magyarázzunk egy halott nyúlnak képeket (Düsseldorf, 1965)

Ferike, akit én csak Feri bácsinak szólíthatok, a ketrecek előtt a trágyát is a szállásról hozta, hogy legyen a mamának mit a sárba keverni, hogy legyen mivel betapasztani a tyúkól lukas, potyogó falát. Anyám a malterra voksolt, de döntő helyzetekben a mama mindig lekiskorúsítja. Apám ilyenekkel nem törődik, nem áll ki anyám mellett, ezt is lehetne mondani, bár inkább arról van szó, hogy meglapul, akárcsak a kutyám, és a háttérből morog. Egyébként az ő ötlete volt, hogy a családnak nyulakkal kellene foglalkoznia, és rögtön be is szerezte az Állattenyésztők kiskönyvét, meg egy másik könyvet, aminek a magyar zászló színeiben pompázó borítóján az állat latin neve szerepel.

2006-ban fuccsolt be a tenyésztés, szép tavaszi nap volt, a tulajdonaink, a nyulak (egyszerű házi) mindössze két és fél hónapot töltöttek nálunk, pedig virágzott a nyúlpiac, és lucernához, szénához is (a család szerteágazó kapcsolatainak köszönhetően) kedvező áron jutottunk. Amikor apám levágta őket, sikítottak. A nővérem egy-két könnyet ejtett, mert a nővérem nem bírja a magas hangokat. A kutyám, akit csak én hívok Sunyinak, a mogyoróbokor alól figyelte, udvarunk (tiszta) közepén hogyan nő a kiterített tetemek száma. Apám gyorsan végzett velük, pedig anyám ott sertepertélt mellette. Úgy volt, hogy a lenyúzás, felbontás és kibelezés után egy harmada rögtön bekerül a hűtőnkbe, a másik két harmadot pedig Ferike a kis furgonjával kiviszi a szállásra, de apám ennyi nyúllal egyedül képtelen volt megbirkózni. A három kilós testek ott feküdtek szép sorban az udvar közepén, egy részük még bundában, mások bunda nélkül, pőrén, vagy tíz darabnak a bele (hossza az állat testének kilencszerese) már a vödörben, állaga, akárcsak az emberé.

Anna szerint az albánok csak bárányt esznek, ott sütik a pékség konyhájában, ő meg fuldoklik a szagtól. Ha nyulakról beszélgetünk, mindig el kell neki mesélnem, 2006 szép tavaszi napján a tyúkólban, a ketrecek mellett hogyan matatott a mama. Nem tudom, miért érdekli, vannak jobb történeteim is, és amúgy is, nehezemre esik ugyanazt a sztorit ismételgetni.

A mama a trágyát, amit még Ferike hozott a szállásról, sárral keverte, majd a kész masszát az arcára kente. Mintha falat tapasztana, egy rendetlen házat csinosítana. Az eltakart, évek okozta repedésekből kilógtak a szalmaszálak, színük, mint az aranyé. Apám a nyulak mellett állt, a ketrecekben üresség, anyám az udvaron sertepertélt, a nővérem pedig a szobájában ücsörgött. Amikor a mama felemelte az egyik szőrös testet (éppen három kiló), arcán megcsillant a fény. Szájába vette a két fület, a tappancsokkal megérintette a kiterített tetemeket, végigsimította a bundás és pőre húsokat, benyúlt az üreges testekbe, oda, ahol korábban még a szív (a legnemesebb bensőség) dobogott. Amikor a vödörhöz ért (benne tíz darab bél, hosszuk egy állat testének kilencszerese), a halott nyúl már elengedett fülébe sugdosott. Ferike a furgonjával beállt a ház elé, magával hozta a fiait is, pedig, ez már akkor is nyilvánvaló volt, egyikük sem nekem való. Mi tagadás, rajtam látszik, hogy nem vagyok szolid, és nem csak azért, mert a mama génjeit örököltem.

„Hogyan lehet elmagyarázni egy halott nyúlnak a létezést?”, ezt Anna barátnőm kérdezi. A főnöke, akinek korábban Prištinában voltak pékségei, a kemencében nyárson süti a bárányt, szaga büdösebb, mint a nyulaké. Anyám szerint, ha már elég puha a nyúl, fel kell szeletelni, a levét a zsírjára kell sütni, majd liszttel kell meghinteni. Citromlével és kevés vízzel kell felengedni, tejföllel gazdagítani, és a húsra öntve néhány perces forralás után zsemlegombóccal körítve kell tálalni. Amikor Bulgáriában voltam, az összes magyar író (velem egyetemben), bárányt zabált, de csak én hánytam tőle. Anna barátnőm úgy véli, nekem kizárólag nyulat szabadna ennem, mert annak húsa jól emészthető zsírféleséget tartalmaz, pedig ő tudja a legjobban, engem az ilyesmi nem érdekel.

A nővérem már évek óta feszt a Vitaminkalauzt bújja, és örül, hogy befuccsolt a nyúltenyésztés. Apám hiányolja Ferikét, anyám a fiait, a mama meg már meghalt. Annának mondom (ma szabadnapos), nem lehet mit tenni, a szolidság hiányának ára van. Csak én tudom, nemcsak a mama, az én kezemben is jól áll a három kiló.