Élni vagy túlélni

Steve McQueen 12 év rabszolgaság című filmjéről
Elsőre talán furcsának tűnhet, hogy a kortárs brit film egyik legismertebb alakja, Steve McQueen (Éhség, Shame – A szégyentelen) egy olyan időszakra időzítette legújabb alkotását, mikor még élénken él bennünk a Django elszabadul, valamint a közvetetten a rabszolgaság eltörléséért folytatott küzdelmeket életrajzi filmbe sűrítő Lincoln emléke.

Az előbbivel való összehasonlítás kézenfekvő, hiszen az ültetvényeken dolgozó, sokszor brutálisan megkínzott rabszolgák és a polgárháború előtti Dél képe valóban ismerős lehet Tarantino alkotásából, és bár kétségkívül akadnak kapcsolódási pontok a két mű között, McQueen filmje alapvetően mégis más stílusban közelít a kérdéshez. A 12 év rabszolgaság azért is különösen érdekes, mert – hasonlóan a színes bőrűek huszadik századi megpróbáltatásait feldolgozó Lee Daniels-féle mozifilmhez, A komornyikhoz – ismét egy nem mindennapi szereplő szemszögéből ismerjük meg a feketékkel szemben tanúsított elnyomást. De míg A komornyik főhősének története részben valós, részben fiktív elemekből építkezik, addig a brit rendező alkotása teljes mértékben valós történeten alapul.

Solomon Northup felszabadított szülők gyermekeként cseperedett fel egy olyan északi államban, ahol a rabszolgatartás már törvénybe ütközik, és a feketék teljes jogú állampolgároknak számítanak. Mindezek ellenére azonban egy színes bőrű itt sem érezheti magát teljes biztonságban a háttérben működő emberkereskedelem miatt, így a túlzott jóhiszeműség akár az illető szabadságába kerülhet. Az ácsként dolgozó, kiválóan hegedülő Solomon egy látszólag tisztességes munkaajánlatot kap két idegen, szimpatikusnak tűnő fiatalembertől, ám azok egy vacsora alkalmával leitatják és eladják, így a férfi a következő nap már láncra vert, jogfosztott, szökevényként megbélyegzett rabszolgaként ébred. Csak 12 év után, egy kanadai utazó segítségének köszönhetően, szinte már csodával határos módon sikerült kiszabadulnia, s rabszolgaként eltöltött éveit az 1853-ban megjelent memoárjában örökítette meg.

A 12 év rabszolgaság egyik legfontosabb kérdése az, hogyan tudja egy szabadnak született színes bőrű ember megőrizni az identitását és méltóságát egy olyan környezetben, ahol a feketéket testi-lelki elnyomásban tartják. Az elrablása után Platt névre keresztelt Solomon (Chiwetel Ejiofor) szabadulása érdekében asszimilálódni próbál új környezetébe, ám mivel más körülmények között nevelkedett, tudásával és tehetségével nemcsak kilóg az engedelmes, analfabéta rabszolgák sorából, hanem irigységet és gyűlöletet ébreszt az őket dolgoztató fehérekben is. Bár első gazdája, az alapvetően jó szándékú Henry Ford (Benedict Cumberbatch) még értékeli az erényeit és megmenti az életét, egyáltalán nem kérdőjelezi meg a rabszolgatartás erkölcsi alapjait, és ha úgy alakul, rabszolgáiban is az adósságok kiegyenlítésének eszközét látja. Mikor Solomon Edwin Epps (Michael Fassbender) ültetvényére kerül, már sokkal óvatosabb lesz, és a hegedülést leszámítva minden más képességét gondosan titkolja. A hegedű, mint az identitás hordozója végigvonul az egész filmen, s míg kezdetben a szabadságot, az otthont és a családot idézi fel a főhősben, később, mikor egyre több negatív emlék tapad a hangszerhez, mégis saját kezűleg semmisíti meg. Tulajdonképpen ez az alkotás egyik legfőbb erénye; ahelyett, hogy kimondatná a szereplőivel az érzelmeiket, inkább az arcukkal, testükkel, cselekedeteikkel érzékelteti velünk azokat.

Steve McQueen az identitás kérdésének feszegetése mellett nagy hangsúlyt helyez a frusztráció, irigység és erőszak ábrázolására is, amivel többek közt arra is rávilágít, hogy bár a sok esetben kegyetlen és zsarnoki ültetvényesek és alkalmazottaik alapvetően lenézik a szolgáikat, olykor mégis haragot és féltékenységet szítanak bennük. Solomon tudása irigységet ébreszt John Tibeatsben (Paul Dano), Ford gazda asztalosában, a férfi későbbi gazdája, Edwin Epps pedig szerelmi vetélytársat lát benne, mert teljesen elvakítja és felőrli csinos rabszolganője iránti nemi vágya, Epps felesége (Sarah Paulson) pedig a férje hűtlensége felett érzett haragját a védtelen Patseyn (Lupita Nyong’o) tölti ki. Az egymástól való kölcsönös függés kiváltotta agresszió megjelenítése mellett az alkotás arra is rávilágít, hogy az anyagi függés még az alapvetően jóindulatú embereket is megalkuvásra és a rendszer kiszolgálására késztetheti.

A képi megvalósítás terén a rendező ezúttal a klasszikus, realista megközelítést alkalmazta, különös hangsúlyt fektetve a közeli beállításokra és az intim kamerahasználatra. A már-már természetfilmbe illő, gyönyörűen fényképezett tájképek mellett a hosszú, kitartott jelenetek dominálnak, melyekben láthatunk élet és halál határán egyensúlyozó rabszolgát, szinte végtelenre nyújtott korbácsolási jelenetet, nemi aktust, szalmabábút készítő rabszolganőt és elváltozó arcokat is. A zenei aláfestés visszafogott, McQueen ugyanis inkább az autentikus zenét és dalokat részesítette előnyben a pátosszal telített zenekari tételek helyett.

A 12 év rabszolgaság erényei közé tartozik továbbá, hogy naturalistán és érzékenyen ábrázolja a déli ültetvényeken uralkodó állapotokat, és szinte mindvégig mellőzni tudja a hasonló témájú alkotásokban tapasztalható didaktikusságot. Ebben a tekintetben talán csak Samuel Bass (Brad Pitt) monológja lóg ki a sorból, amellyel Steve McQueen is elkövette ugyanazt a hibát, amit Lee Daniels A komornyikban: túlságosan direkten, szinte már leckeszerűen mondatja fel a tanulságokat az egyik szereplőjével, pedig egy ilyen minőségű filmtől ennél azért elegánsabb megoldást várnánk. Némi hiányérzetünk támadhat a rabszolgák egymással való kapcsolatának bemutatását illetően, hiszen a játékidő nagyobb részében vagy csak néhány vonással felskiccelt alakok, vagy egyszerű statiszták maradnak, ami leginkább annak köszönhető, hogy a rendező mindent az Epps–Solomon–Patsey hármas közötti konfliktusoknak rendelt alá. Emiatt a koncentráltság miatt a három figura alakítójának színészi teljesítménye kerül igazán előtérbe. Chiwetel Ejiofor mély átéléssel jeleníti meg a szabadságától és méltóságától megfosztott, egyre reménytelenebb helyzetbe kerülő Solomont, Lupita Nyong’o összes megnyilvánulása magában hordozza a gazdája zaklatásától és annak féltékeny feleségétől elszenvedett megpróbáltatásokat, Michael Fassbender pedig hitelesen hozza a hangulatingadozásoktól szenvedő, velejéig romlott és kegyetlen ültetvényes alakját. A kisebb szerepeket alakító színészek bár kevesebb lehetőséget kapnak a kibontakozásra, a tőlük elvárható színvonalon teljesítenek, közülük is leginkább az alapvetően jó szándékú, ugyanakkor megalkuvó Henry Fordot alakító Benedict Cumberbatch és az agresszív, rasszista asztalost játszó Paul Dano emelkedik ki.

A 12 év rabszolgaság, bár mellőzi a formabontó filmes megoldásokat, és talán nem teljesen aknázza ki a Solomon figurájában rejlő lehetőségeket, mégis megindító, minden pátosztól mentes alkotás.

Kosztrabszky Réka

12 év rabszolgaság (12 Years a Slave) (színes, feliratos, amerikai-angol életrajzi dráma, 2013) Budapest, Sugár mozi, 2014. január 24.