Féjja Sándor: Némi örökkévalóság (Szilágyi Varga Zoltán A jókedvű örmény temetése című animációs filmjéről)

2014-02 Posted 2014.02.03. | by admin

Puha hópihék hullnak emitt, ködfátyol lomhán ereszkedik le amott, másutt derengő pára lebeg. Megkapó szépségű, emlékezetes rajzfilmképek ezek, amint a különleges fények színes játéka, a csillogón rezgő esőcseppek és sejtelmes árnyak látványa is az, valamint lenyűgözőn nézővonzók az ismeretlen eredetű hangzások, visszhangok, talányos zajok, zörejek.

Említett hó nem a Gulácsy Lajos festette, a Hold és Japán között „fellelhető” Nakonxipánban, hanem Jurij Norstein varázslatos animációs világában hull alá, ott, ahol könnyű pára simogat, csillagok fénylenek és a mesék is atmoszferikus, látomásszerű képsorokkal mesélnek nekünk. Idézett festmény persze végérvényesen mozdulatlan (Nakonxipánban hull a hó, 1910 körül), a rajzfilm pedig levetítésekor/sugárzásakor folyvást mozog(ni látszik). A szóba hozott példák egyike sem csizma az asztalon. Apropó csizma! A mozgóképi formanyelv és dramaturgia fejlődését kutatván, Szergej Eizenstein írta le, hogy „minden a csizmával kezdődött”. Nevezetesen úgy s akkor, ahogy s amikor a filmrendező egy uniformist viselő férfi csizmájának közeli plánját és nyikorgásának hangját különválasztotta egymástól. Tette ezt azért, hogy nézőjének a csizma képére és/ vagy hangjára reagáló ember arcának érzelemtükröző mimikáját mutassa meg. E montázst látva értelmezhette, továbbgondolhatta a befogadó, mi zajlik le a filmcselekmény (fő) hősében. Efféle „különválasztó” képkapcsolások teremtették meg A jókedvű örmény temetése című rajzfilm autonóm világát.

Megadta s igencsak megérdemelten adta meg a módját a Kecskemétfilm Kft. és az Uránia Nemzeti Filmszínház annak, hogy egy szerző eredetiségéhez, művészeti értékéhez méltóan: díszbemutatón (Budapest, 2013. szeptember 30., 19 óra) mutatkozzék be publikumának A jókedvű…, Szilágyi Varga Zoltán 28 perces animációs alkotása. A nézők figyelmébe Orosz István Kossuth-díjas grafikus, filmrendező ajánlotta ezt a filmet, az ünnepi hangulatot Herczku Ágnes és zenekara tette bensőségesebbé. Rácsodálkozó ámulatomból a film végét követő, szűnni nem akaró közönségtaps segített valamelyest felocsúdnom. Lenyűgözött, már-már a zsöllyéhez szögezett az országosan debütáló műalkotás. Új opusszal lett gazdagabb az egyetemes filmanimáció. Elfogult volnék? Nem hiszem. Régóta nézek, látok animációs filmeket, az idevágó szakirodalmat is tanulmányozom. Egyaránt megfogott engem A jókedvű… szépirodalomból adaptált-átköltött történetének szellemisége, a választékos mozg(at)ású karakterek humánuma; és számos egyéb jelenet: emblematikus helyszínek, beszédes szituációk, sajátos képiséggel belakott zárt terek, átlelkesített természeti miliő. S mi tetszett még? Végül is az esztétikai többletet kínáló, harmonikus ritmusú képváltások örömadó sokasága. Mindegyikük ízig-vérig animáció, hitelesítve az alkotó – senki máséval össze nem tévesztendő – kézjegyével. A míves mű szinte monokróm „képkockáit” úgymond belengik a finomnál finomabb, ún. full látványeffektek és érzékeny hang(hatás)ok (hangmérnök: Nyerges András, Császár Gábor): érzelemmozgósító képi-hangi atmoszférák. Cselekménybarát hangon szól Melis László aláfestő muzsikája. A genius locit népdalok is megélhetőbbé teszik (énekel: Zerkula János, Kallós Zoltán). Gyönyörködtet az üvegkancsóban és a borospoharakban lötykölődve hullámzó vörös bor, a korhű enteriőrök tárgyainak patinás plasztikussága, a fényejátszó gyertyaláng megvilágította női tenyér. Nem kevésbé nyűgöz le egy éjszakai utcakép, vagy éppen a jellemzően rozsdabarna színvilág, az egymásba játszó mély tónusok leheletfinom átmenete, továbbá a sötét fényárnyékok dinamikája. Filmoperatőri munkájával, jelentésfokozó képkivágásaival, „kameraállásokkal” (bravúros szemszögek) meg a találékony
„gépmozgással” Cseh János remekel. Poétikus a pillekönnyen s szűnni nem akarón szállingózó parányi és méretes hópelyhek koreográfiája. Idekívánkoznak további, ugyancsak emlékezetes képek. Világításmódjuk, azaz: tervezésük, grafikájuk, megmozgatásuk milyensége rajzfilmes innováció (surló fények, napszakok fényviszonya, halovány fényforrások, élfények és szembefények együttesen rajzolnak-jellemeznek embereket, tárgyakat, helyzeteket). „Lássunk” hát néhányat! Bilijébe néz bele egy rajta ülő kisfiú: kíváncsi rá, végzett-e már; fejkendős fiatalasszony leforrázott szárnyast kopaszt, sötét szobában szerelmespár csókolódzik, édesanya csecsemőjét szoptatja, sparheltajtó nyílásán át tüzes parázs izzó vöröse világítja meg az előtte ülőt, áttetsző hamuszürke lepel borítja be a koporsóban fekvő halottat. Ezek a – vázlatosan megidézett – tartalomközlő és eszmeiséget hangsúlyozó, nézőit mindinkább bevonó

rajzfilmes jelenetek, effektusok a formanyelvi társaikkal közösen működtetik, mintegy biztosítják a dramaturgikus idő és tér szerves egységét. Eredményesen, hitelt érdemlőn. A jókedvű örmény temetése egyben az alkotóművész eddigi (itt mozgóképi, tudniillik: ő jegyzett grafikus is) munkásságának egyfajta
– korántsem záró – összegzése.

A filmvetítés után élménytelten gratuláltam a rendezőnek. Alkotásának látomásos beállításaival kapcsolatban említettem meg neki az orosz Norstein néhány világjáró – papírkivágásos technikával készült – filmjét (Süni a ködben, 1975; Mesék meséje, 1979). Rögtön hozzáteszem: véletlenül sem valamiféle hasonlóságok okán (lévén szó személyes hangú, originális művekről), hanem az emelkedettvarázsos nézői élményt kiváltó, hatásukban voltaképpen időtlen animációkra gondolván. A testvériségben együtt élő művészetek múzsái már csak ilyenek: az alkotással empatikusan találkozó befogadót egyetemes értékű, potenciálisan örök érvényű művészi tartalommal ajándékozzák meg. Teljesen egyetértettünk ebben egymással, Szilágyi Varga Zoltán s jómagam.
Filmje főcímhátterét színevesztett régi képeslapok hangulatát idéző, álló utcai életképek adják, békés zajokkal, eleven beszédhangokkal. Kisvárosba invitál a rendező, aztán máris egy kávéházban lehetünk tanúi annak, miképpen mulat, énekel a vastagbajszú, korpulens borkereskedő, nótáját húzatja a cigányokkal. Hogy tulajdonképpen miről is szól ez a filmanimáció? Alkotójának megfogalmazásában: „Egy életvidám örmény borkereskedő a téli hófúvás miatt a saját temetéséről is késik. Ezért a búcsúztatására messziről érkezett nagyszámú rokonság gyászhangulatát fokozatosan a találkozás öröme, a keserűséget a vigasz felvillanása váltja fel, a sötét színeket az irónia és a humor könnyed hangvétele. A filmben drámai erővel egyesül a humor és a tragikum.” A rendező teremtette olyan figurák is sorra megjelennek a cselekményben, akik nem szerepelnek az eredeti szépírásban. A novellabeli Erdélyben élő 60 éves, 12 gyermekes (7 fiú, 5 leány) örmény Asbey Miklós művészeti általánosítás révén született meg: montázsszemélyiséggé lényegült át a rajzfilmben (hangja: Hollósi Frigyes). Általa pillanthatunk be emberi sorsforduló(k)ba. Ami itt az elmúlás, a halál. Miklós hogyan is érkezhetett volna meg időben temetésére, ha a tetemét szállító furgont már-már lebírhatatlan hótömeg ejtette foglyul? Amikor végre megérkezett koporsójában, hálószobába vitték őt, elhelyezték a ravatalon. Titokban. Miért? Asbey özvegye (hangja: Margitai Ági) nem akarta megzavarni összesereglett vendégségét: „Hadd szórakozzanak! Ugye, neked is így tetszik, drága egyetlenem?” – mondja halott férjének az asszony a novella utolsó mondataként. A jókedvű örmény elbúcsúztatására összegyűlt, ravatalát nem látó vendégsereg mégis – Kosztolányi Dezsővel szólva – tudta, velünk együtt tudja róla: „és szőtte álmát, mint színes fonált: / a homlokán feltündökölt a jegy, / hogy milliók közt az egyetlenegy” (Halotti beszéd, 1933). Emberi lény(eg)ét tekintve csak ő volt, csakis ő lehetett ilyen: kizárólagos, egyszeri, megismételhetetlen egyediség. Ugyanakkor társentitás. Mint a magunk nemében bármelyikünk. Akár késni fogunk, ha majd eljött az időnk, akár nem…
Befejező jelenet: széttárt karokkal, félhomályos hálószoba ablakán beszűrődő ellenfényben fehérharisnyás kisleány táncol (távolba tekint?). Már-már mesei látvány ez: nekünk háttal lebeg, mozgása lassított, piros kisszoknyája meg-meglibben. A Kr. u.-i háromszázas évekből való örmény altatódal kíséri a záróképeket.

A Kecskemétfilm figyelmét Nemeskürty István (ő vallja: „A film nem múlandó”) hívta fel Hunyady Sándor novelláira. Annyira megtetszett az egyik (címe azonos a filmével) a rendezőnek, hogy terepkutatásba kezdett: olyan erdélyi helyszíneken járt, nézett körül, ahol korábban örmény közösségek éltek. Kilenc éven át tartott A jókedvű… megvalósításának kálváriája (gyártásvezető: Vécsy Veronika). Képes forgatókönyvével mindössze negyedév alatt lett kész a tervező-rendező (2004). Storyboardját (655 rajz) Grand Prix-vel jutalmazta az Annecy Filmfesztivál (2005). A forgatási teendőket akadályozván: a szükséges anyagiak hiányát gyakran „stoptáblás” stációk jelezték. Hosszú előkészítés (2005– 2010) előzte hát meg a filmkészítés aktív időszakát (2010–2013). Persze hogy Turbucz Erika gyártási összekötő sem unatkozott. Mikulás Ferenc avatott produceri munkáját Gattyán György koproducer sokban segítette. A rajzalakok respektálták a széles szakmai körből verbuvált animátorok jó színészi képességét, sőt meg is hálálják: nagyon élnek, elevenen kommunikálnak egymással és nézőikkel. A Kecskemétfilm Kft. és a Dolcer Video Productions közös teljesítményeként jött világra A jókedvű…: 460 festett háttéren 49 000 figura(fázis) mozog. A kis híján ezer beállítási kép, valamint a „játszó” 351 rajzos jelenet mindegyike a rendező munkája. Kézi munkája!
A képzőművészeti középiskola elvégzését követően Szilágyi V. Zoltán a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika szakán diplomázott (1976), aztán az Animafilm rajzstúdióban dolgozott (1976– 1985). Tovább tanult a Ion Luca Caragiale Színház és Filmművészeti Főiskola rajzfilmrendezői szakán (1984–1986). Képzőművészeti alkotásait, országosan és nemzetközi tárlatokon 1972-től rendszeresen sikerrel állítja ki.

Önállóan 1979 óta készít rajzfilmeket. 1987ben települt át Magyarországra, és a Pannónia Filmstúdió Kecskeméti Műtermének (majd 1971-től jogutódjának: a Kecskemétfilm Kft.nek) rendezője lett. Filmes oeuvre-jét koprodukciós tevékenysége gazdagítja (például A majmok kastélya, 1999; egész estés). Különös rajzkészségű, ötletdús, meghökkentő színvilágban komponáló, filozofikus gondolatiságú szerző; grafikáiban, multiplikációs műveiben egyaránt. Filmjei fesztiválokon számos díjat és fődíjat nyertek el (például „Aranymedve”). Balázs Béla-díjas (1992).

Az 1930-as évek közepén, az alkotók művészetét és alakmozgatási tudását tekintve: világraszóló magyar animációs műhely alakulhatott volna ki. Ám akkoriban a szerzőknek és műveiknek sem a mozgóképi szakma (filmgyártás, -forgalmazás), sem a közvélemény nem biztosított kellő/méltó megnyilatkozási teret. Mi következett ebből? Pillantsunk a múltba! Anno mind a rajzosok, mind a bábosok legtöbbje képtelen volt Magyarországon kibontakozni. Ezért sokan külföldre mentek, ott teljesedhetett ki munkásságuk. – Hát igen, nem mindegyik pálma nő teher alatt. Berlinben telepedett le az animáció területére is kiránduló Cziffra Géza (Geza von Cziffra): élő és babaalakokat együtt szerepeltetett a Gulliver utazásának (1924) animálásakor, Bécsben. Pál György (Marczincsák György Pál, George Pal) Németországba költözött 1931ben, az UFA filmgyár rajzos részlegét vezette, 1933-ban Párizsba emigrált, majd Eindhovenben (1934–1939) megteremtette a holland bábanimációt (pl. Philips kavalkád, 1939), később Angliát érintve áthajózott Amerikába. Hollywoodot 1940-ben választotta lakóhelyéül, bábfilmsorozata (Puppetoons, 1940–1949)

tette híressé, aztán science-fiction nagyfilmek különleges effektusaival bűvölte el a szakmát és a publikumot (például Az időgép, 1960). Valker István trükkgrafikus 1933 és 1943 között Temesváron mozgatta meg, fotografálta rajzait, az élő szereplővel kombinált mozi-kisfilmjeit is (például Polly Ági kalandjai, 1933). Hajdú Jenő (Jean Image) Párizsban telepedett le 1934-ben, rövid és hosszú rajzfilmeket készített, köztük az első egész estés franciát (Rettenthetetlen Jankó, 1950), valamint egy, a tévében sugárzott, nyitó animációs sorozatot (Joe kalandjai, 1960–1963). Halász János (John Halas) 1936-ban távozott Angliába, 1940-ben nejével megalapította a Halas and Batchelor Cartoon Film vállalatot, így indítva útjára a szigetország filmanimációját. A George Orwell ihlette nagyrajzfilmjével (Állatfarm, 1953) vált világhírűvé. Elnöke volt tíz éven át a Nemzetközi Animációs Film Szövetségnek (ASIFA), később díszelnöke lett. A világ fénye (1990) című alkotásának Szilágyi V. Zoltán volt a kivitelező rendezője. Földes Péter (Peter Foldes) 1946-ban emigrált Párizsba, aztán Londonba költözött (itt születtek első multiplikációi), onnan visszatért Párizsba: a nemzeti rádió és televízió számára forgatta – egyre keserűbb hangulatú – rajzfilmjeit. Számítógépes animációval is foglalkozott. Egész estés játékfilmjét Kanadában hozta tető alá (Metadata, 1971). Dávid Teréz (Tissa David) 1950-ben disszidált Párizsba, ott készítette el egész estés rajzfilmjét (Bonjour, Paris!, 1953), majd New Yorkban élt, az animációs UPA és a Hubley Studios munkatársaként dolgozott.
Az idegenbe szakadt, úttörő animációs művészek a maguk idejében, szellemileg szinkronban voltak a Mickey Mouse fémjelezte Walt Disney cég és a Fleischer fivérek (mókás figurájuk: Popeye, a tengerész) technikai és művészeti szintjével. Macskássy Gyula grafikus 1932-ben, Halász Jánossal saját műtermet nyitott Budapesten, ahol többekkel (Szénássy György, Kassowitz Félix, mások) rajzolt-rendezett reklámanimációkat. Ő „teher alatt nőtt”, helyben, otthon maradt. Nőtt! Igen nagyra. Néhány fős csapatával teremtette meg a rendszeres magyar (állami) animációs filmgyártást. Alkotásaik az 1950-es évek végén és az 1960-asok elején váltak nemzetközileg ismertté, világszerte értékeltté, díjazottá. Egyben szemléletükben nagykorúvá: megjelentek a (például mesei) történet közvetlen ábrázolásán túlmutató társadalmi léptékű, fontos közéleti kérdésekkel, gondokkal játékos-komoly humorral, kritikai hangütéssel foglalkozó alkotások (például A ceruza és a radír, 1960). Említett filmjével a multiplikáció műfaji sajátosságaira rákérdező „ceruzás”-alkotó művészetét hazájában is elismerték, megkésve hajazva a pozitív külföldi visszhangra, megkapta az őt megillető hivatalos kitüntetéseket (1961, 1964). Macskássy „fiai” azóta is folyvást animálnak és napjainkban sem hoznak szégyent
„édesapjukra”.

A Pannónia Filmstúdió szervezeti keretein belül 1968-ban megalakult Rajz és Animációs Stúdiónak dr. Matolcsy H. György lett a vezetője. E műhely egyedi rövidfilmeket, moziés tévésorozatokat, rendelt (például reklám-), 1973-tól pedig hosszú animációkat is gyártott. A műfaj legendás menedzselőjétől Jankovics Marcell (legutóbbi rajzfilmje: Az ember tragédiája, 1983–2011) 1996-ban vette át a stafétabotot. A Pannónia volt az első stúdió Európában, amely folyamatos gyártást biztosított hosszú multiplikációs játékfilmeknek. Jankovics 2007-ig navigálta e sokszínű, sokarcú műhelyt. Jogutódja a Mokép-Pannóniafilm Kft., melynek az animációkészítést illető tevékenysége immár hattyúdalon túli. Legfeljebb a múltjára emlékeztethet a cégnév második fele: gyártásra, animációk alkotására, arra, ami ott most, animációsok és tárgyi feltételek híján egyáltalán nincs. Ki tudja, meddig? Itt jegyzendő meg: az 1970-es évek közepétől a világhírű szovjet (Szojuzmultfilm), amerikai (Hanna-Barbera Studios, Walt Disney Studios) és japán (Toei Animation) multiplikációs műhelyekkel együtt jegyezték a filmkritikusok a Pannónia Filmstúdiót. Megszűnéséig. Az itthon azóta megszületett animációk megítélése persze más lapra tartozik (több kis stúdióban, rendre igen sok, remek művészi értékű mű készül; másutt is alkotnak, máshogy, például mobiltelefonon). A produktumok továbbra is jegyzettek maradtak mind a nemzetközi mozgóképszakmában, mind az animációs fesztiválokon. Széles körű közönség viszont, sajnos (!), voltaképpen nem találkozhat velük. Kellő időben semmiképp! Hogyan is lehetne hát a néző ez ügyben naprakész? Leszámítva egyes díjazott művek eseti, szűk körű utóvetítését. A nagy nyilvánosságot megérdemlő kortársi (jellemzően a rövid, egyedi) animációk bemutatásáról hosszú évek óta „elfeledkezik” a filmés a tévéforgalmazás. E problémát tágabb összefüggésben ecsetelve írhatom így is: amnéziás a média. Következésképpen egyre sürgetőbb lecke, megoldandó feladat (lenne): jelenünk vonatkozó, méltatlan állapotának mielőbbi megszüntetése. Gondolom, az érintetteknek figyelniük kellene az adott helyzetre, lévén, a valóság nemigen hagyja magát „kifelejteni”. Előbb-utóbb, ha nem engedik is be ama ajtón, bemegy majd az ablakon…

Miközben tévésorozatokat, egyedi rövidanimációkat, egész estés rajzfilmeket és egyéb multiplikációkat produkál a Kecskemétfilm: alkotói hozzájárulást is nyújt külföldi megrendelésű művekhez. E „kecskeméti bástya” (Gauder Áron nevezi így) vezetője, producere, s mi mindene még: Mikulás Ferenc fesztiváligazgatóként „KAFF-ozik” is. Rendületlenül. A kortársi világanimáció 1985 óta ad mustrát a nyitott szellemű KAFF-okon, melyek elősegítik az animációs műfajnak a kultúrába, társadalomba való integrálódását. 1996-tól a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál (KAFF) már Nemzetközi Animációs Játékfilm Fesztivál is. A 11. KAFF egyben a 8. Animációs Játékfilm Fesztivál volt (2013), ahol ismét kéz a kézben jártak, mutatkoztak be egymásnak és a befogadóknak alkotók és alkotások. Köztük a spanyol Ferreras (Ráncok, 2011), a japán Sukegawa (A fény, 2010), a lengyel Wilczynski (Sajnos, 2004), a szingapúri Tan Wei Keong (Csitt, baba!, 2012), a német Schesch (A holdember, 2012), valamint a szlovák Snopek és Laučíková (Az utolsó busz, 2011), az ausztrál Lowey (Útmenti firkák, 2011), a cseh Luňák (Alois Nebel, 2011), a dél-koreai Kang (Animáció emlékbe, 2012), a francia Boileau (Örökbeadható, 2012). Ugyancsak közönségükkel randevúztak más európai (román, brit, észt, dán stb.) és ázsiai (malajziai, kínai, tajvani, indiai stb.) animációsok művei. Szilágyi V. Zoltán A világlátott egérke című rajzos tévésorozat két legújabb epizódjával szerepelt (Az egérszerető macskánál, 2012; A 13-as titka, 2012), társszerző: Nagy Lajos. Sajátos időutazásban a retrospektív vetítések részesítették a kaffos publikumot.

Írásom végén járván el ne felejtsem megemlíteni: amikor az emberek először láthattak vetített mozgóképeket – azok animációk voltak. Teremtőjük Émile Reynaud, aki – cristalloidnak nevezett – átlátszó, hajlékony szalagra kézzel rajzolta és festette alakjait, melyeket Optikai Színházában mutatott be (Párizs, 1892. október 28.). A Lumière-fivérek fotográfiai eljárással készült, moziéletet beindító élő szereplős mozgófilmjével később találkozhattak a nézők (Párizs, 1895. december 28.). Előbbi filmfajta nyilván nem vehetett mintát a későbbiről, utóbbi persze kaphatott a korábbitól. Azóta jól megvannak egymással. Oda-vissza közlekednek maguk közt: adnak, vesznek, kínálnak modelleket. Jó esetben a filmszerető nézőkért.

A jókedvű… pompás vizualitása nagyméretű mozivásznon érvényesül(het) igazán. Így történt az Uránia Filmszínházban: 8,4 x 4,8 méteres vetítőfelületen. Persze mobiltelefonom kijelző képernyőjén (4,8 x 6,5 cm) is szívesen, bármikor megnézném újra – egy rásegítő kézilupéval.