Bencsik Orsolya: Irodalom és akcióművészet 3.

A polgármester (nem a mostani, hanem az előtte levő) ötlete volt az ipari zóna kiépítése. Miután bezárták a cipőgyárat, a vágóhidat, és már csak a malom működött, külföldi befektetőket keresett. Első körben olaszok jelentkeztek, aztán már franciák is, osztrákok, németek, de sehogyan sem tudtak megegyezni, pedig minden út a faluba, a világ középpontjába vezet. A polgármester leváltásában persze a sikertelen üzletkötés nem játszott szerepet, noha a falu összes lakójának állást ígért, még anyám is azt mondta, ne menjek Magyarországra, inkább maradjak itthon, Szerbiában.

A lehetőségek tárháza persze még így is hatalmas, az új polgármester (a műkedvelő) ezt ki is aknázza, nem hagy parlagon semmit, ebben pedig kis kollektívája is a segítségére siet. Szerencsére ötleteik megvalósítását nemcsak a tartomány támogatja, hanem magyarországi, sőt külföldi pénzek is a rendelkezésükre állnak. Az ipari zóna a vasúton túl van, hozzánk közel, és meglepő módon éppen a nővérem egyik volt osztálytársa lett a gyárteleppel kapcsolatos ügyek felelős vezetője.

Amikor Magyarországra utazom, és apám visz kocsival, mindig megállunk a zóna mellett (Zentai út) egy picit szemlélődni. Apám szerint megnyugtató egy érzés, hogy olyan faluban él, ahol a lakosoknak, ha kenyeret nem is, de legalább cirkuszt adnak. Az emberek meg tényleg boldogok. Az arcukról csak úgy sugárzik az elégedettség. A gyártelep tavaly óta üzemel rendezvények színhelyéül, áprilisban például a falu napját is itt ünnepelték, és a központból helyezték át ide a mézkarnevált, de a kirakodóvásárokat is. A nyári toleranciatábornak nagy visszhangja lett, a Magyar Szóban cikkeztek róla, sőt Angela Merkel is a faluba látogatott. A nemzetközi kapcsolatok kiépítésében persze, a nővérem volt osztálytársnőjének köszönhetően, azért én is szerepet játszok. A polgármester (a műkedvelő) fontosnak tartja a népi és urbánus kultúra keveredését, éppen ezért a hagyományőrző táncegyüttesek és asszonykórusok, valamint a helyi írókör (melynek egyébként anno én is lelkes kis tagja voltam) felléptetése mellett városi írók felolvasását is programra tűzte.

2014. március 13-ára szerveztem le neki a pesti és a szegedi írókat, de hogy szó ne érje a ház elejét, két szerbet is vendégül láttunk. Természetesen csak a barátaimat hívtam, de mit tagadjam, az irodalom ilyen korrupt műfaj. A tavaszi szép idő és a 16 fokos hőmérséklet kedvezett a programnak, a falu apraja-nagyja betódult az ipari zónába, a már egy ideje nem működő vágóhíd feldolgozó csarnokába. Anyám a diákjait is kirendelte, hogy, így mondta, „Élőben lássanak igazi írókat.” A hangosítással se volt baj, a pályázati pénzeknek köszönhetően elég profi erősítőket szereztek a hangosító srác (volt általános iskolai osztálytársam) legnagyobb örömére. A helyi írókör elnöke köszöntötte a vendégeket, majd elkezdődött a maratoni felolvasás. Eleve így terveztem, addig olvassanak, amíg bírják szusszal. Az íróbarátaim alkoholfogyasztását a helyi vadászház tulajdonosa állta, mert a pasas borászattal és pálinkafőzéssel is foglalkozik. Mivel én csak sörözni szoktam, kizárólag az én kedvemért a polgármester (a műkedvelő) vett vagy fél tucat limenkás Lavot a Rodában.

A felolvasásokat délután 3-kor kezdtük, és úgy beszéltük meg, a meglepetésvendégünket a legemelkedettebb pillanatban hívjuk fel a mosókádak előtt elhelyezett pódiumra. Az angol hányóművész persze sok pénzbe került, de a polgármester (a műkedvelő) lelkesedett az ötletért, ráadásul a külföldi támogatások megszerzésében a fellépők sokszínű nemzetisége csak előnyt jelentett. Nem kérdés, Millie Brown jól érezte magát nálunk. Az újságíróknak azt nyilatkozta, még sohasem járt Szerbiában, de a művészetére inspirálóan hatott ez a közeg, és ezt a csodálatos országot és barátságos lakóit a jövőben is meg fogja látogatni. Millie-t a fellépés előtt egyébként anyámékhoz is elvittem, noha anyám már előre görcsölt a rossz angolja miatt, de gyorsan kiderült, hogy a hányóművészt ez egyáltalán nem zavarja.

A nyolc író ellenére a felolvasás fénypontja, nem kérdés, Millie volt. A közönség (a falu apraja-nagyja) persze meglepődött, amikor a csaj a szerb íróbarát (a pancsevói) fehér pólójára hányt, de a szegedi költőnél már éljenzett, sőt ragyogó arccal figyelte a fészkelődő, még sorukra váró művészeket. A polgármester (a műkedvelő) maga keverte a tehéntejbe a zöld, kivi ízű ételfestéket. Apám a csarnok végéből figyelte az akciót, majd a mellette álló hangosító srác fülébe súgta: „A lányom megcsinálta a szerencséjét. Meglásd, nemsokára hazaköltözik.”