Papp Máté: A sötétség felszínén (Schein Gábor Megölni, akit szeretünk című kötetéről)

„…a mondatnak, amely rólunk beszél, hosszú ideje nem az alanya, hanem a tárgya vagyunk.” (Schein Gábor)
Figyelemfelkeltő címmel jelent meg Schein Gábor új novelláskötete, a tizenhat rövid elbeszélést azonban korántsem nevezhetjük hatásvadásznak. Kifejezetten visszafogott szerzői attitűd érvényesül a kötetben, amely a hétköznapinak tűnő történetek és szereplők szituációitól és személyétől függően mutat rá egy-egy társadalmi problémára, kapcsolati konfliktusra vagy egzisztenciális határhelyzetre.

Az egzisztenciális határhelyzet főleg a két (az első, valamint az utolsó) hosszabb lélegzetvételű szövegben jelenik meg az önés közveszélyes magánháborút indító nyugdíjas matematikatanár, illetve a kiégett, alkotói válságban szenvedő író alakjának-élethelyzetének részletesebb bemutatásán keresztül. A többi karakter (Jóapálya, a forgalomirányító hajléktalan, Tibike, a magát kukásautónak képzelő kisgyerek vagy Dóra, a változókorba érő középkorú nő) inkább árnyalatait adják a keretet képező írások sötétségben elmerülő világának. Szürkének látszó kisemberek felszínesnek ható mindennapjaiba pillanthatunk bele, a felütésként értékelhető kezdőnovella viszont egyáltalán nem átlagos – bár ha a mindennapi híradásokat vesszük alapul, akár megszokottnak is mondható – eseményeket közöl. Kiefer úr családi traumákkal, vérfertőző szexuális aberrációkkal, politikai kényszerképzetekkel terhes odú-léte fegyveres lakótelepi ámokfutásba torkollik, „önként vállalt” őrültségével és tudatosan végrehajtott harcával azonban bizonyos fokú méltóságot nyer a lakosság körében, amelynek tagjai, miközben félnek tőle, egy nemes küzdelem kezdetének tartják megtébolyodását. Végül saját húga mérgezi meg a börtönben – mondhatjuk azt, hogy a könyv mottójának („Megölni, akit szeretünk: ez az egyetlen módja annak, hogy életben maradjunk” – 28.) szellemében.

Az ezt követő elbeszélésekben mintha ugyanez a kijelentés kérdéssé változna át; kevésbé kiélezett és szélsőséges esetek látleletét kapjuk, legalábbis így érezhetjük. De a valóság az, hogy az összes felvonultatott sorsvázlat vagy életkép mögött ez a változó modalitású mondat áll, s a szerző minél inkább törekszik az elhallgatásra, a visszhang annál inkább fölerősödik bennünk. Vagyis Schein szövegszervező technikája erre a kimondatlanul hagyott, pontosabban meg nem ismételt tézisszerű kitételre épül, ezzel együtt azt is megállapíthatjuk, hogy a legérdekesebb részletek nem a  kötet szentenciózus paszszusaiban fedezhetőek fel, hanem az itt-ott felbukkanó érzékeny környezetleírásokban vagy esszéisztikus gondolatfutamokban (lásd a Szélsőséges esetben „botanikai indíttatású” térpoétikáját vagy a  Van olyan súly „unalomról” szóló betétjét). Persze semmiképpen sem feledkezhetünk meg az éles figyelemmel szemlélt társadalmi tablóról, melynek kifakított sokszínűsége egy pillanatig sem lesz kimódolt, hiszen épp azt az álmos, tántorgó létet tükrözi, amit nap mint nap magunk körül érzékelünk. Egy-két konkrét aktuálpolitikai (Dér a kutyán) és történelmi (Tavaszi hó) kitérőn kívül alapvetően banálisnak is nevezhető eseményekről van szó (egy szenilis vidéki nénike városbeli eltévedése, egy pár nappalijának időről időre való átrendezése, egy szülinapi ajándék beszerzése stb.), mégis ott lappang valami folyamatos feszültséggerjesztő erő a történetek mélyén: „…a legrosszabb érzés, amellyel dolgunk lehet. Ha a markába kerít, akár meg is ölhet” (143.).

Az alaktalan félelem ez a látens vagy éppen szimptomatikus betegség, amit a plüssállatot szorongató, óvodától szorongó gyerek érez; amiről az ártatlanul besúgással vádolt volt szobatárs beszél, aki a „feledéssel gyógyító” emlékezet hatalmától tart; ami az álmában megcsalt nőt frusztrálja, aki ébren is „féltékeny a társába”; amitől nem tud szabadulni az ébredező feleség sem, aki szintén egy álomban megtestesülő megmagyarázhatatlan félelmet idéz fel. „A nő újra az óra piros számlapjára pillant, mindjárt hét. Arra gondol, vajon miért álmodta bele az életükbe ezt a szörnyet. Milyen félelmeit helyezte rá át? És hogyan juthatott eszébe mentőötletként, hogy a saját félelmeivel egyedül hagyja a gyerekeit? Jobb bele sem gondolni” (80.). A záró novella is mintha egy hasonló, félelemtől vezérelt interszubjektív áttételből bontaná ki a történetet: a zsákutcába jutott párkapcsolat, illetve a válságba került írói karrier alatt roskadozó elbeszélő egy titokzatos, „sötét múltú” fiatalemberrel ismerkedik meg, aki egy hétre hozzá és feleségéhez költözik, felbolygatva ezzel kettejük közömbös kapcsolatát. „Éva lelkesedését látva legszívesebben én is azonnal felpakoltam volna az első vonatra, de még inkább azért, mert szégyelltem, hogy felnőtt ember létemre, azaz bizalmatlanul és sértetten, összeszedvén a kellő mennyiségű csalódottságot, ettől az értetlen retektől vártam, hogy megjelenésével értelmessé tegye azt, amibe belefáradtam…” (157.) Értelmetlennek bizonyuló kitörési kísérleteknek lehetünk tehát tanúi a könyvet olvasva, anélkül, hogy igazán megmerítkeznénk abban a fenyegető, sötét félelemérzetben, amely mindvégig átjárja a szövegeket, illetve a szereplők – tudatalatti vagy éppen felszínre kerülő – elfojtott érzelmeit, vonzódásait, indulatait. Talán saját sötétségünkbe is alá kell merülnünk ahhoz, hogy át tudjuk élni a történeteket, mert maguk az írások csak éppen annyira „húznak le” magukhoz, hogy beláthassunk a felszín alá. Mert valamilyen értelemben – a szereplőkhöz hasonlóan – mindegyikünk „tettestársa önmaga meggyilkolásának”, akár képletesen, akár konkrétan értelmezzük azokat a gyilkossági kísérleteket, melyeket önmagunk vagy mások ellen elkövetünk, a kettő ugyanis tulajdonképpen ugyanaz…

Schein stilisztikája tulajdonképpen mindvégig a sötétség (az emberi gyarlóság, gyengeség, gonoszság) felszínén marad, ugyanakkor a közös kiszolgáltatottság mélyéből meríti szavait, amelyek magukban foglalják a maguk elől menekülő szereplők színeváltozásának reményét.
„Én a felszínt néztem, az árnyék hullámait, a folyton változó és egyforma felszínt. […] Sebastian messze beúszott, majdnem az öböl kijáratáig, ahol a víz sötétebb sávba váltott, miközben a  part felől a  meredeken beeső fény egyre mélyebbre húzódott a vízen…”
(Schein Gábor: Megölni, akit szeretünk. Kalligram, Pozsony, 2013, 160 oldal, 2600Ft/8,60 €)