Pethő Anita: „Tisztára, mint egy love storyban” (Veres István Dandaranda című kötetéről)

Hogy Veres István Dandaranda című regénye stílusparódiaként is értelmezhető, arról már a borító alapján sejtése lehet az olvasónak. Nem elsősorban a hűvös reggelen hiányos öltözetben kiskutyát simogató, közben a kamerába hunyorgó lány portréja, hanem a jól láthatóan feltüntetett alcím miatt: Szerelem, biztonság, kutyák.

Mintha egy női magazin marketingesei biztosra akartak volna menni, hogy a legkeresettebb kifejezésekből rakják össze a lap szlogenjét.
Amit a külcsín alapján gyanítani lehet, azt a belbecs sem cáfolja, ahogyan már a fülszöveg is figyelmeztet, Veres István regényében a szöveg felülkerekedik a történeten. A biztonsági őrként dolgozó Aladár (a regényben rendszerint csak Ali) és kínai kedvese, Szun (neve jelentése Passiógyümölcs) szerelme történetének olvasása során ugyanis lépten-nyomon olyan szövegelemekbe botlunk, amelyek mintha máshonnan lennének ismerősek, de mégsem egészen úgy, ahogy ebben a történetben megjelennek. Veres a chick-lit, vagyis a „nőcis”, „csajos” könyvek és a romantikus komédiák kliséivel játszadozik, méghozzá olyan módon, hogy az elemek nem tökéletes egymáshoz illesztése jól látható legyen. Ha azonban valaki még így is bizonytalankodna, hogyan is „kell” érteni ezt a könyvet, parodisztikus jellegéről végleg bizonyosságot nyerhet a felhasznált (újrahasznosított?) műfajokra történő explicit utalások révén.

Igazi duplafenekű poén, hogy az alcímben szereplő kifejezések tulajdonképpen mégiscsak a könyv három legfontosabb témájára utalnak, csakhogy – mint sejthető – nem úgy, ahogy ama képzeletbeli női magazin esetében. A biztonság Ali munkáját jelképezi, hiszen egy harminc körüli, évek óta társ nélkül élő, a párkeresésre magát most rászánó fiatal történetében okvetlenül szó kell, hogy essen a munkáról és munkahelyről is. Többek között arról, hogy menynyire rosszul érzi ott magát, és hogy váltani kellene. Fontos elem, hogy – bár alakulhatott volna másként is (Ali orvostanhallgató volt két évig) – a saját történetét elbeszélő központi karakter a ranglétra alján tengődjön, s hogy drukkolni is lehessen neki, lépjen tovább, valósítsa meg önmagát. A szerző természetesen ez esetben is láttatni engedi, hogy hogyan is illesztődnek egymáshoz ezek a szövegelemek, egyáltalán, hogy kiérződjön, bizonyos motívumok azért kerülnek bele a történetbe, mert ez így szokás. A kutyák esetében is nagy csalódás érheti azt, aki valamiféle cukiságra asszociál: Ali és Szun a regény harmadik részében éttermet nyit, ahol kutyahúsból készült ételeket szolgálnak fel, megtalálva annak a módját, hogy a fiú hogyan is élheti ki a kis házi kedvencekkel szembeni mérhetetlen ellenszenvét.

A harmadik fő téma esetében se legyen senkinek illúziója, Ali és Szun kapcsolata ugyanolyan szándékoltan összefércelt motívum, mint bármi más ebben a regényben. Az elbeszélő valójában nem akar küzdeni senkiért sem, számára az lenne az ideális, ha postán feladhatná a rendelést, majd átvehetné a barátnő feliratú csomagot. A partnernek nem kell sem szépnek, sem okosnak lennie, csak rakja elé minden este a vacsorát. Bár lehetőleg legyen távol-keleti. Ali tehát kínai ismerősei tanácsát kéri, akik mintegy jó szatócsként, rögtön tudnak is egy rokon lányt ajánlani. Mivel Szun nem hord a lábán bokaláncot, és legfőképp nem húz rá harisnyát (ez igazán illúzióromboló lenne a fiú szemében), így egymásba szeretnek. Legalábbis a narráció szerint, valójában azonban úgy hatnak a közös jeleneteik, mintha két színész csupán felolvasná a szövegét, de nem játszaná el, a legcsekélyebb mértékben sem szeretné azt az illúziót nyújtani, hogy ők ketten – ha csak szerep szerint is – összetartoznak.

Veres István mintha azt a játékot játszaná időnként, hogy a női központi karakterrel bíró szingliregények jellegzetes motívumait kipróbálja egy férfi főszereplővel. A legnehezebb elvonatkoztatni ettől a sejtéstől, amikor a homoszexuális legjobb barát karakter is felbukkan a történetben egy leszbikus nő képében. Marinak, a menő djnek egyébként azért lett elege a férfiakból, mert unta a folytonos lelkizésüket.
Ismerős, de nem egészen a megszokott módon tálalt mondatokkal találkozhatunk még Ali másik haverja, Amadeó karaktere révén, aki küzd azért, hogy bár emberbőrbe született, mégis szabadon megélhesse tigris identitását. Hogy mennyire a berögzült-beragadt nyelvi panelekkel dolgozik a szöveg, mutatja az is, hogy csak szándékolt rosszindulattal lehetne bármiféle politikai inkorrektséget felfedezni a  szerző részéről, hisz nem a transzneműeket támadja, csupán az  unalomig hangoztatott kliséket forgatja ki kissé eltúlzott, de kétségtelenül humoros módon.

Hasonlóképp játszik rá a regény arra is, hogy a közép-európai emberek számára teljesen mindegy, hogy valaki kínai vagy japán származású. Bár Szun nyomatékosan jelzi, hogy a használt alsóneműjüket áruló iskolás lányok a japán kultúra részei, később kiderül, hogy ő is így keresi meg magának a betevőt, bizonyságot szolgáltatva ezzel arra is, hogy vevőköre feltehetőleg ebből a bizonyos különbséget tenni nem képes vagy talán nem is akaró típusból kerül ki. Máskor pedig konkrétan a kínaiakról kialakult sztereotípiákat helyezi más megvilágításba a történet. Nem csupán azáltal, hogy Ali érdeklődésére épp van „raktáron” egy árva rokon kislány, hanem az étterem megnyitása esetében is. Hiszen mi máshoz is kezdhetne, mi másban is lehetne egy kínai istenáldotta tehetség, ha nem egy étterem üzemeltetésében.
Van a szövegnek még egy izgalmas jellemzője, ahogy szövegszerűségében sikerül valami nagyon is filmszerűt megalkotnia. Azokról a jelenetekről van szó, melyekben látjuk magunk előtt a vizuális gegeket. Mint például, amikor Ali felfedezi, hogy a fél ország használt bugyit árul a neten, ha nincs is szó szerint leírva, az olvasó könnyen maga elé képzelheti, ahogy a fiúnak épp rajzfilmszereplőket megszégyenítő módon ugrik ki és tapad meglepettségében a monitorra a szeme. Vagy amikor a képzeletbeli kamera épp akkor vált az egyik biztonsági őr menő kocsijára, amikor az egy olajfinomító őrzése során adódó illegális pénzkereseti lehetőségekről mesél, hogy aztán kiváló dramaturgiai érzékkel megjegyezze, ezt a kocsit egyébként nem úgy szerezte.

Legvégül érdemes szót ejteni a regény címéről is. A dandaranda egyrészt tökéletesen szimbolizálja a már többször említett szövegszerűséget, hisz egy a valóságban nem, csak nyelvi fordulatokban létező ételtípusról van szó. Másrészt érdekes, ahogy a főszereplő egész életében egy a nagyanyja által ígért ételt akar megkóstolni, azt keresi, kutatja (még akkor is, amikor állatkínzás vádjával előzetesben ül), és vágyik arra, hogy valaki végre tényleg elkészítse számára, azaz, mint minden ember, vágyik arra, hogy szeressék. A lét megragadhatatlan értelmetlenségének egyetlen fiktív ételben megragadható szimbóluma nem kevés becketti hatást hordoz magában, és végső soron valamiféle esendően emberit csempész a racionális és kíméletlen klisévadászatba is.

Veres István Dandaranda című regénye nem csupán a lektűrirodalom vagy a könnyed  nyári  filmvígjátékok  jól  ismert  panelekből történő építkezésére, de minden irodalmi alkotás, minden elmesélt történet megkonstruáltságára, műviségére is felhívja a figyelmet, s ezzel a szöveg jól érzékelhetően túlmutat önmagán. Ugyanakkor a könyv végül mégis áldozatául esik a paródiája tárgyának, hiszen a felfedezés egyszeri öröme után mégiscsak egy hitelességet nélkülöző butácska látszat-szerelmi történet marad, unalmas, érdektelen jelenetekkel, párbeszédekkel, semmitmondó végkifejlettel. Vagyis másodszori olvasásra inkább idegesítő, mint szórakoztató. Bár gyanítható, e tekintetben a kötet nem is kíván eltérni a fonákjáról mutatott történettípusoktól, szándékoltan nem tervez hosszútávra, csak egyszeri, de hatásos szórakoztatásra.

(Veres  István:  Dandaranda.  Szerelem, biztonság, kutyák. Kalligram, Pozsony, 2013, 168 oldal, 2500 Ft/8,30 €)