Balázs Imre József: Tollászkodás hétköznapi történetekben (Csehy Zoltán Nincs hová visszamennem című kötetéről)

Csehy Zoltán új könyve másfajta költészeti funkció felől válik értelmezhetővé, mint korábbi verseskötetei – a Hecatelegium vagy akár a Homokvihar. A nagyobb struktúrák megépítése, a kompozíció ott fontosabb volt: a mívesség mindenképpen domináns jegy volt, még akkor is, ha a Homokvihar gyakran kísérletezett tudatosan konstruált, zenei ihletésű disszonanciákkal.

Az új kötetben felerősödik a dokumentáló jelleg, a „hétköznapok költészete” szövegtípus, ha úgy tetszik, a maga töredékességével, az egy-egy töredékpillanatban is felfénylő, jelentésessé váló költészettel/felismeréssel/reflexiós lehetőséggel. Egy kimozdult léthelyzet felől válik ez a dokumentáló jegy kiemelt jelentőségűvé: ahogy maga a kötet paratextusa is megjegyzi, a szövegek jelentős része az Akademie Schloss Solitude ösztöndíjának hátterével készült. Az alkotóház légköre mindenféle ingerekkel bombázza azt, aki a versekben, versek által is figyeli és lereagálja az őt érő hatásokat. Önértelmező pillanat ez, egy olyan keresztút, ahol választási lehetőségek rémlenek fel; egyszerre jó hely ez a visszaés előretekintésre is. Nyelvekben való otthon-lét, idegenségtapasztalat, identitások felépülése, lebomlása és szimulálása. Ezek a könyv fontos tétjei.

Munkanapló is a könyv – hiszen maguk a fordított, fordítandó művek, összművészeti projektek is olyan ingerek, amelyek természetszerűleg kívánkoznak versbe: ugyanúgy dokumentálható, dokumentálandónak látott részei a köznapoknak, mint a bevásárlás, a zenehallgatás, a szex és az önkielégítés, a reggeli futás-rituálék és hasonlók. Ebben az értelemben a Csehy-féle szerzői viszonyulás tétjei változatlanok maradnak ebben a könyvben is – a testírás, a fordíthatósági problémák, az identitás egymáshoz viszonyuló rétegei –, csak egy új közegbe íródnak bele. Ennek következtében inkább „átmeneti” formációnak, de egyszersmind fontos reflexiós terepnek láthatjuk ezt a könyvet. Műhelytanulmány és kommentár a szerzőtől megszokott nagyszabású (értekezői, fordítói, költői) vállalkozásokhoz, azoknak hiányleltárja és kísérője, műfajilag hozzájuk illeszthetetlen, de gondolatilag releváns appendixe. A nézőpont, ahonnan ezeket a dolgokat („főszövegeket” és „appendixeket”) látjuk a könyvben, természetesen nem hierarchizál, így az appendixként való megnevezés nem pontos, és pusztán külsődleges perspektíva felől vethető fel. Csehy költészetének ugyanis régi és következetesen megvalósított tétje, hogy lebontson bizonyos hierarchikus oppozíciókat a kultúra terein belül – és ebbe a törekvésbe az „eredeti” és „fordítás”, test és lélek, „alacsony” és „magas” vonatkozási körei egyaránt beleértendők. Ezt folytatja tehát a Nincs hová visszamennem is, három cikluson keresztül.

Az első rész, az Idegen anyag körülír egy olyan reflexiós pozíciót, amely itt explicit módon jelenik meg, és háttérként ott sejthetjük majd a további két ciklus mögött is, noha ott kevésbé közvetlenül nyilvánul meg. Az idegenségnek van egy konkrét dimenziója: a stuttgarti alkotóházban való jelenlét egy nemzetközi társaságban, amelyik ráadásul a legkülönbözőbb művészeti és tudományos ágazatok külön-külön otthonosságait gyűjti össze. Ez a tér a maga bizalmatlanságaival, sztereotípiáival, színpadszerűségével együtt jelenik meg, ugyanakkor érzékelhetővé válik az is, ahogyan ez interakciókká alakul. Nem az idegenség maga szűnik meg az interakciókban, inkább arról van szó, hogy reflexiós térré változik. A saját idegenségének felismeréseihez vezet el igen gyakran a könyvben, akár egy-egy testi reakció és pillantás, akár az otthonosnak tekinthető művészeti ágak válnak verstárgyakká. Svájci, orosz, guatemalai, angol, mexikói, kínai-amerikai, délszláv, ausztrál, görög – sorjáznak a különböző identitásokat körülíró megnevezések. Leginkább paradox jellegűvé természetesen a görög identitás válik – utalásként Csehy fordítóikutatói munkájára is. „csak járjon el ide, majd én beszélek magával, / mert hát, lássa be, / mi lesz velünk így, mi lesz velünk így, / szétszórt görögökkel?” (47., Görögök) A görög nő befogadja itt a beszélőt a görög diaszpórába, a szinte rejtőzködve élő görögségbe – és ezt a játékot végül is elfogadja a vers. Miért ne lehetne görög is az, aki a könyvet írja, egy sajátos görög tradíció folytatója és terjesztője?

A második verstömb a kötetben zenékhez, képekhez, szövegekhez kapcsolódó, személyessé váló kommentár és széljegyzetsor. Itt a konkrét kapcsolódás az egyes szövegek között nagyon laza és inkább attitűdbeli. A tárgyalt műalkotások, események, élmények ugyanúgy kiindulópontok itt is, mint az első ciklus köznapi szituációi, amelyek az emberi interakciókban, beszélgetésekben, sétákban, vásárlásokban rejlettek. A műalkotásokkal való találkozások ugyanabban a regiszterben szólaltathatók meg, mint a köznapi szituációk (hiszen bizonyos értelemben azok). És ugyanúgy kiindulópontot jelenthetnek valaminek a továbbgondolására, valaminek a megfigyelésére, mint a magánszférához vagy a társas interakciókhoz tartozó egyéb rezdülések.

A harmadik verstömb domináns (bár korántsem egyetlen) motívuma a testről való beszéd és a testérzékelés. Annak dokumentálása, hogy mit jelenthet a testi viszonyulásokon, hatásokon keresztül befogadni a világot. Ez visszatérően intenzív jelenlét a Csehy-versekben, hiszen ő fordítóként és szerzőként egyaránt azt a vakfoltját mutatja fel már közel két évtizede a magyar irodalomnak, amely a testről való nyílt és természetes beszéd deficitjének következménye. Mindezenközben a komponáltság itt is rendkívül árnyalt, noha nem tolakodó. A testről való beszéd effektus is, ahogy a test használata a színész számára hatáslehetőség. Érdemes itt idézni a Madárles című verset: „A finom határhelyzetek között
/ keresni a pontos arckifejezést / egy színésznek is eltart, nem / még neki, a madarak rokonának, // aki úgy tollászkodik a maga / hétköznapi történetében, hogy / sosincs szinkronban kép és hang, / hogy mindig mindenbe jut valami / megkésettség” (116.). Itt a késés/késleltetés effektusa fontos önreflexiós tényező nézetem szerint, hiszen épp arról van szó, hogy a testről való beszéd nem eleve adott, nem mediálatlan lehetőség, hanem a nyelv médiumának függvénye (amelynek természetesen inspirációs forrása lehet maga a testi viselkedés).

A leltárkészítés helye és ideje határozza meg tehát Csehy Zoltán könyvét. Ez nem maga a leltár persze, inkább meta-leltár: a leltárkészítéshez szükséges felismerések begyűjtése és azonosítása. Nem szisztematikus gyűjtemény, hanem poétikusan elrendezett nyersanyag, amely minden transzmutáció elengedhetetlenül szükséges kiindulópontja.

(Csehy Zoltán: Nincs hová visszamennem. Kalligram, Pozsony, 2013, 160 oldal, 2300 Ft/7,70 €)