Papp Máté: Sekély sötétség (Babiczky Tibor Magas tenger című kötetéről)
Az ún. regényíró-reflex előbb vagy utóbb minden költő életművében jelentkezik, aminek számtalan prózai és persze poétikai oka lehet – az más kérdés, hogy ki végzi el a lehetséges műfaji határátlépéseket, és ki képes új nyelvet, fogalmi kereteket adni az általa kialakított világmodellnek.
Vagy éppen az átváltozásban lévő nyelvezet lenne a világtágítást eredményező generatív mozzanat? Babiczky Tibor Magas tenger című prózakötetében érezhetően jelen vannak a lírai látásmód elemei, ezzel együtt egy merőben más (mondhatni objektivizált) szemlélet bontakozik ki a narrátor belső beszéde által, ami viszont mégis visszavezet az alapvetően alanyi retorika önfeltáró gesztusaihoz. Természetesen az utóbbi, jellemzően szubjektív-önreflexív attitűd az epikus művekre is igaz, jelen esetben azonban kivételesen monologikus szövegszervezésről van szó (bár az elbeszélő egyes szám harmadik személyben mutatja be a főhőst). Hiába várjuk hát a polifonikus szólamok összecsengését vagy a szereplők lélekábrázolásának, illetve viszonyrendszerének részleteit, hisz mindvégig egyetlen nézőpont érvényesül, melynek koncentrikus (ördögi) köreiben a magányos nyomozón kívül nem áll senki sem…
„A bűn a megszokásból építi fel önmagát. Ami eltér, ami különleges, az már egy új élet. Ahhoz nem gyilkolni, hanem megszületni kell. A bűn abból ered, hogy a megszokás folytathatatlan, de nincs hova menni. Vagy nem tudunk” – olvashatjuk a második fejezetben. Az ehhez hasonló eszmefuttatások és filozofikus gondolatok lépten-nyomon felbukkannak a detektív dialektikus kommunikációjában, amelyben csak elvétve találhatunk dialógusokat, túlnyomórészt (a külvilágban) el nem hangzó cinikus kommentárok, elharapott mondatok, öntudatlan mormogások jellemzik a főszereplő beszédmódját. Az említett, néhol emelkedett gondolatfutamok ezzel szemben nagyon is cizellált, már-már irodalmi közlésekként értékelhetők; mintha mindinkább az elbeszélő prózai profiljához tartoznának, és bizonyos pontokon el is szakadnának a nyomozó nyelvének egyébként korántsem köznapi stílusától, ami ráadásul hemzseg a különböző kulturális utalásoktól, Boschtól Duchampig. A leghangsúlyosabbak egyébként azok a zeneművek, amelyek időről időre felcsendülnek a főhős képzeletbeli tracklistáján: Chopin, Metallica, Debussy, Slayer, Pergolesi stb. Ezen kívül rejtett, többszörösen áttételes intertextuális részleteket is felfedezhetünk (lásd a Krúdy- vagy a Radnóti-reminiszcenciát: „Vajon vannak még a dublini pubokban ivófülkék? – töprengett a nyomozó.” / „Csönd. Neszekkel teljes, langyos csönd, mint a születés előtt.”)
Egy helyen megtudjuk, hogy nyomozónk a rendőrtiszti pályamódosítás előtt bölcsészkarra járt, így a szerző be is biztosította a fentebbi műveltséganyag legitimitását, annak ellenére, hogy a kiérlelt filozófiai traktátusok szituatív, rögtönzött kimond(at)ását így sem sikerült kellőképpen alátámasztania vagy előkészítenie. A novellaciklusként is felfogható, bűnlajstromra (illetve egy-egy bűnesetre és az ahhoz kötődő helyszínelésre) felfűzött kisregényfejezetek lokális referenciái talán ugyanolyan érdekesek lehetnek, mint az idézett képzőművészeti, zenei, irodalmi, esetleg kulináris kontextusok. A budapesti, valamint vidéki helyszínek mentén kirajzolódik napjaink Magyarországának kriminális korképe, amit mi magunk is nap mint nap észlelhetünk internetes böngészés, tévénézés és újságolvasás közben. A nyomozó egyik belső monológja arra is fényt derít, hogy véleménye szerint az általa űzött bűnvadászat valamiképpen párhuzamba állítható az irodalom analizáló, ha úgy tetszik, nyomolvasó ambícióival, amelyek szintúgy a bűn, illetve az igazság fogalmi felületén kutatva próbálják feltárni a mélyben húzódó motivációkat, illetve az élet és a halál szűkös mezsgyéjének megannyi csapását.
Az elvált, családjától távol élő főszereplő bűntudattal terhelt múltja szinte a zárlatig félsötétben marad, csak az olykor felrémlő emléktöredékek vagy baljóslatú, látszólag logikátlan asszociációk nyújtanak némi fogódzót a befogadónak, aki szintén egyfajta nyomozást folytat az elbeszélő „bűnjeleinek” segítségével. Emellett az „idők jelei” is megmutatkoznak a számmisztika (lásd a digitális óra számlapjának ismétlődő együttállásait: 6:06, 8:08) vagy a motivikus szinten rendkívül erőteljes biblikus metaforika alakzataiban. „Egyetlenegyszer volt magas tenger úgy, hogy éppen nem volt dagály – gondolta. – Amikor Mózes kettéválasztotta a Vörös-tengert. Álltak kétoldalt a tengernek oszlopai. A magas tenger.” Elúszó álomképek, homályos hallucinációk, illetve a valóság valószínűtlen fordulatai váltják egymást, miközben egy irracionális, sőt infernális (egymástól független, valahol mélyen mégis összekapcsolódó) gyilkosságsorozat szemtanúi leszünk. A névtelen nyomozó közönyös katatóniája, cigaretta- és alkoholfüggőségének monoton szertartásai egyszerre tompítják le és erősítik fel a közelgő végzet érzetét, amelyet végül az önpusztítás idéz elő.
Minden gyilkosság azt a sebzett arcot – és istenképűséget – tükrözi, amely nem képes többé szembenézni önmagával, és amely a soha el nem múló keserű kelyhet lassan, kortyonként issza ki. A könyv stációit tehát csak látszólag jelölik a körülírt halálesetek, valójában egy belső kálváriát, a földi purgatóriumban vergődő lélek keresztútját kísérhetjük végig. Babiczky pedig képes megteremteni azt az egyszerre feszültségteljes és kiüresedett világot, amelyben úgy merülhetünk alá, mint saját sivárságunk és sekélységünk sötétségében. Egyre mélyebbre. Átkelve a magas tenger oszlopai közt.
(Babiczky Tibor: Magas tenger. Magvető, Budapest, 2014, 180 oldal, 2490 Ft)