Viktor Pelevin: Who by fire (novella, M. Nagy Miklós fordítása)

There’ll be the breaking of the ancient Western Code – Leonard Cohen

A biztonságosan a napszemüvege és parókája mögé rejtőzött Borisz Marlenovicstól jobbra két utas ült, akik már a felszállás előtt kezdtek az agyára menni az üres és fellengzős locsogásukkal. Hangosan beszéltek, nem zavartatták magukat a többi utastól, mintha csak ők ketten ültek volna az első osztályon.

Pontosabban főként csak az egyik beszélt, a kopaszkás-szakállkás fazon, aki üdvözülten részeg volt, és tisztára olyan, mint egy örömittas Iljics, miután a németek megnyitották neki a hitelszámlát. A másik, aki félig Csernomirgyinre, félig egy nagy anyamedvére hasonlított, nagyokat hallgatott, és egy nagy tamagocsifüzérrel volt elfoglalva, amely úgy lógott a kezén, mint egy olvasó – egy egész virtuális baromfinevelde volt ott, és elég gyakran kellett etetnie az elektronikus csibéket. A tamagocsifüzérről Borisz Marlenovics azonnal felismerte a régi szovjet iskolához tartozó gazdasági szakembert. A bőbeszédű útitársáról azonban semmilyen világos elképzelése nem volt, és ez bosszantotta Borisz Marlenovicsot, aki megszokta, hogy mindent azonnal átlát.

 

– Az orosz nép – harsogta ez az érthetetlen alak, és ravaszkás-részeg szemmel sandított körbe a szalonon – soha nem ismerte a szabadságot. Nem ismerte meg most sem. Oroszország normális állapota a fagy. És az egész történelme összefoglalható annyiban, hogy egyik olvadástól a másikig szökdécsel, mindig a szabadság felé igyekszik, de mindig elhibázza. De mikor beköszönt az olvadás, azt azonnal megérzi az ember. Nem a politika a lényeg, vagy a gazdaság – az csak kamu, az elemzők azt írják meg, amit épp megrendelsz tőlük. Egyszerűen csak megjelenik a levegőben valami, és egy időre könnyebb lesz lélegezni. Nekünk szerencsénk volt – kikaptuk a „gorbacsovi olvadást”. Lélegezhettünk egy kicsit, mielőtt jött az oligarchaforradalom. A következő olvadásra meg most harminc évet kell várni. Ha nem százat.

– Na, azért ne túlozd el – felelte halkan a másik.
– Ne-e-em, Pavel Szergejevics, a mi időnkben jórészt szovjethatalom lesz nyilvánosházakkal és kaszinókkal megspékelve. Egyszóval olyan büdös lesz, mint Brezsnyev idején. Már most is terjeng a bűz. Minden olyan helyen, ahol a lopott pénz egy négyzetméterre eső mennyisége meghaladja az egészségügyi határértéket. Ugyan csodálkozhatunk-e, ha azok, akik nem tudnak ilyen undorító szabályok szerint élni, fegyvert ragadnak?

Borisz Marlenovics ezt már nem bírta tovább.

– Ide hallgass – fordult Iljics felé –, ha ennyire érzékeny a szaglásod, akkor miért Deltával utazol, ráadásul első osztályon? Utazhatnál nyugodtan Aeroflottal is. A csomagtérben. Iljics összerázkódott, és kilöttyintett egy kis vodkát a kezében tartott műanyag pohárkából. Borisz Marlenovicsra nézett, és néhány pillanatra eltűnődött, hogy mit is válaszoljon neki.
– Na, tessék – mondta végül. – Tipikus jobboldali radikális. Ismerje be, hogy maga egy jobboldali radikális!

Borisz Marlenovics már megbánta, hogy közbeszólt.
– A te jobboldali radikálisaid a fogadószobámban ülnek – mondta. – Mármint azok, akik még nem dobták fel a talpukat. Meg ott ülnek a baloldali radikálisok is. A jobboldaliak jobboldalt, a baloldaliak baloldalt. Világos? És most csitulj el, kopasz! Ki kell aludnom magam.

– Hű, kemény fiú vagy, mi? – avatkozott be a beszélgetésbe a gazdasági szakember is, Borisz Marlenovicsra függesztve súlyos tekintetét. – Kemény, mint a vídia. Sok ilyet láttam. De most vajon hol vannak azok?

– Ja, ja – bólogatott a kopasz. – Ha olyan piszkosul menő csávó vagy, miért nem a saját Boeingeden repülsz?

Borisz Marlenovics megcsóválta a fejét. Természetesen felelhette volna azt, hogy nem Boeingje van, mint valami hitvány arabnak, hanem normális A–320-asa, amin épp most cserélik a jobb oldali hajtóművet, de jobb, ha válaszra sem méltatja ezeket. Meg aztán már jöttek is oda a folyosón – ketten a pilótakabintól és hárman hátulról. Borisz Marlenovics nézte, ahogy egyikük lehúzza a gazdasági szakember kezéről a tamagocsifüzért, a másik meg gyorsan és határozottan szétfeszíti Iljics ujjait, és kiveszi belőle a mappácskát, amit az a melléhez szorított. Olyan váratlanul történt minden, hogy azok ketten nem is ellenkeztek. Nézni is kellemetlen volt, és Borisz Marlenovics az ablak felé fordult. Halk beszélgetés foszlányai repültek
a füléig. Majd a stewardess izgatottan hadart valamit angolul.

– Ők maguk akartak átülni – magyarázta neki az egyik Borisz Marlenovics emberei közül –, önként. Igen, igen. Szeretnének közelebb lenni a gép farkához. Babonásak. Úgy gondolják, hogy ott biztonságosabb. Én csak odakísérem őket.

– Kuss legyen, kurva! – mondta halkan egy másik.
Borisz Marlenovics összevonta a szemöldökét, feltette a fülhallgatót, és elkezdte Vivaldi zenéjét hallgatni. A csipkés felhők a gép alatt földöntúlian szépek voltak, és Borisz Marlenovics elképzelte, hogy a fülhallgatójában attól születik a zene, hogy a repülőgép aprócska árnyéka a megdermedt fehér dombok és szurdokok közt siklik, mint tű a lemezen. Néhány perccel később udvariasan megérintették a könyökét. Borisz Marlenovics elfordult az ablaktól, és azt látta, hogy bosszantó útitársai eltűntek a két szomszédos ülésről.

– Megállapítottuk a személyazonosságukat – mondta a referens. – A kopaszt Valentyin Zapadvónak hívják, Burancsik ügyvédje. Feltételezzük, hogy az esküdtszék előtti beszédét gyakorolta. Azt a védelmi stratégiát választotta, hogy Burancsik a kulturális-klimatikus paradigma áldozata, aki tragikusan eltévedt, miközben kereste az identityjét.

– Á-á-á – mondta Borisz Marlenovics. – Szóval ő az. Én meg már kezdtem törni a fejem, ugyan ki lehet ez, aki parancs nélkül akar fegyvert fogni. Értem. Felmentik Burancsikot, az ziher. Meggyőzően beszél ez a gazember.

– A másik meg Pavel Lobkov. A nikkelbizniszben utazik, meg valamennyire a fogalomgyártásba is belekóstolt.

– Igen, valahogy ismerős is volt az arca. Na és ugyanabban az ügyben utaznak?

A referens bólintott.

– Nézze csak, milyen érdekes holmit találtam nála – mondta, és elővette a lapos elektronikus amulettek füzérét. – Először azt hittem, egyszerű tamagocsik. De aztán látom, mindegyiknek külön neve van. És csibe helyett mindegyikben egy kis képviselő van kis pódiummal. Tizenöt beszél a pódiumról, hárman meg nyújtják a kezecskéjüket. Hárman meg épp összeestek és csak fekszenek. Nem értem, meg kell őket etetni, vagy mi?

– És még?

– És itt van egy kis elem, látja? Vezetékkel. És ezt nézze… olyan, mint a mobiltelefon, csak valahogy nem világos, hogy miféle gombok vannak rajta. És egyenesen a repülőgép kommunikációs hálózatára kapcsolódik, hogy folyamatosan kapcsolatban maradhassanak. Érti? Magával hozta az egész frakcióját.

– Érdekes – mondta Borisz Marlenovics, és érdeklődéssel nézegette az elektronikus olvasót. – Hallottam már, hogy létezik ilyen, de most látom először. Hogy miféle csodák vannak!

A technológia… Na mindegy, nem irigykedünk. Nekünk csak egy ilyen kütyünk van, de az a legeslegfőbb.

– Na… most még egy elvágódott. Meg még egy. Hű, az anyját!
– Nem nyomtál meg rajta valami gombot? – kérdezte Borisz Marlenovics gyanakvóan.
– Hát, csak ezt a pirosat. Csilingelni kezdett, hát megnyomtam.
– Jól van, add vissza gyorsan a tulajdonosának, nehogy még valami baj legyen. Mikor érünk New Yorkba?
– Még hat óra.
– Akkor alszom egyet. Ébressz fel, ha közeledünk.

Mint mindig, a JFK repülőtér nyomasztóan hatott – sehogy sem lehetett olyan zugot találni benne, ahol ne ütötte volna meg az ember fülét azonnal az izgatott orosz beszéd. Borisz Marlenovics gyorsan végzett a formaságokkal, és elindult a fogadására érkezettek felé – messze megelőzte a többieket, akik vele együtt repültek, és volt egy pillanat, amikor a referenst a látvány a Párizsban látott monumentális festményre emlékeztette, amely Napóleon afrikai partraszállását ábrázolta.

– Nos? – kérdezte Borisz Marlenovics, amikor odaért a csapatához.
– A helyén van – felelte egy fiatalember, akinek egy kis kígyóra hasonlító fülhallgató volt a fején: mintha félig bekúszott volna a fülébe. – A megfigyelésünk alatt áll. Reggel óta, mint mindig, a South Street Seaport körzetében található.

– Jól van – mondta Borisz Marlenovics. – Hol a stylist? Szeretnék felkészülni. Igen, itt rögtön – kevés az idő.

A hatalmas csontkeretes szemüveget viselő stylist engedelmesen bebújt Borisz Marlenovics után a ponyva mögé, amelyet körbe állva kifeszítettek a csapat tagjai, eltakarva Borisz Marlenovicsot az érkezési teremben nyüzsgő tömegtől. A referens arra gondolt, hogy valamikor régen ugyanilyen körben kifeszített ponyvák mögött tanácskoztak csata előtt a japán hercegek.

– Kezdjük az alsóruhával – dorombolta a ponyva mögött a láthatatlan stylist. – Bátor és játékos megoldást választottam: glaszé alsónadrág Jitrois-tól. Az ing szigorú és stílusos, selyem, Valentinótól. A nyakkendő a karórával harmonizál – Pierre Balmain. Az öltöny természetesen világos színű – Claude Montana. Tetszik?

– Montana! – felelte vidáman a láthatatlan Borisz Marlenovics.
– A harisnyácskákat hagyjuk, épp megfelelő. A cipőcske Cesare Paciotti, tőröcskékkel.

Olyan lesz bennük, hi-hi, mint Hamupipőke.

– Mármint milyen értelemben?
– Garantált a varázslatos este és éjszaka. Reggelre meg leesik a lábáról, ha sokat járkál.
– Nem fogok sokat járkálni – mondta Borisz Marlenovics, kilépve az improvizált spanyolfal mögül. – Nem tervezem.

Negyven perccel később a sötét ablakos fehér limuzinja megállt a Fulton Streeten. Mögötte meg az egész autókaraván.
– Ha nem akar egészen odáig kocsival menni, ahogy mondta, akkor itt a legjobb kiszállni – mondta a referens. – Innen olyan száz méterre van.
– Remek – felelte Borisz Marlenovics. – Kérem a felszerelést.
– Tessék – mondta a referens, és kinyitott a térdén egy bőröndöcskét. – Ezt itt tegye fel a fülére. Nem úgy, fordítva. Az ívelt részét a füle mögé, a vezetékecskét meg a fülcimpája alatt bedugja… Látja, testszínű, hogy ne lehessen észrevenni. A mikrofon meg be van varrva a hajtókába.

– És ha levetem a zakót?
– Semmi gond, negyven méterről is működik. Folyamatosan kapcsolatban lesz önnel a súgó. Meg a konzultánsok is. Többcsatornás a fülhallgatója. Látja ott azt a hosszú, kék furgont? Abban vannak mindannyian. Egy egész csapat szakértő plusz egy számítógép, összekapcsolva a kongresszusi könyvtárral.

– És jó az a súgó? Mert, ugye, az angol nyelvvel néha meggyűlik a…

– Minden a lehető legjobb. Ha nem jut eszébe valamilyen angol szó, vagy ha valamilyen helyi cultural reference-re van szükség, csak köhintsen egyet. Ha meg valami szellemeset akar mondani, akkor kettőt. Mellesleg az őrség is egyfolytában kapcsolatban marad önnel.

– Csak aztán ne legyenek láb alatt.
– Borisz Marlenovics – mondta a referens, és gyengéden megfogta a főnök karját –, lehet,
hogy mégiscsak meggondolja magát? Egy egész balettkart megszerveznénk magának ilyenekből. És minden kockázat nélkül…
– Maguk, fiatalok, ezt nem értik – mondta Borisz Marlenovics, és eltolta a referens kezét a karjáról. – Egy oroszlánt is megrendelhet az ember az irodájából. Öt perc alatt leterítik helikopterről, és már jelentenek is. De az emberek mégis maguk mennek vadászni.
– Akkor legalább vegye magához ezt…
– Micsodát? – Borisz Marlenovics undorodva pillantott a pisztolyra, de azért érte nyúlt.
Az utolsó pillanatban azonban a tenyere módosította a pályáját, és kihúzott egy lila szegfűt a falra erősített vázából. Letörte a szárát, és bedugta a gomblyukába.

– Eszem ágában sincs bárkit is lelőni – mondta. – Nem bírná a szívem.
– Tudom, hogy maga jó ember – sóhajtott fel a referens. – Romantikus. Pedig Oroszországban mindenki azt gondolja, hogy maga egy cápa, ugye tudja? Hideg, könyörtelen.
– Helyesen gondolják – mondta Borisz Marlenovics. – Meg nem is hibbantam meg hirtelen. Egyszerűen csak ennek számomra nagyon mély szim-bo-li-kus jelentése van. Hogy van angolul az, hogy szimbolikus jelentés?
– Symbolic meaning – mondta egy hang a jobb fülében.
– Szimbolik minyin – ismételte meg Borisz Marlenovics, kinyitva a limuzin ajtaját – és szimbolik pozsarszkij. Jól hallanak? Vétel. Miért van itt ilyen halszag?
– Remekül halljuk és látjuk is – mondta a hang a fülében. – Egy halpiac van itt mellettünk, a Fulton Street Fish Market. A célszemély pedig továbbra is a South Street Seaporton tartózkodik. Most menjen egyenesen!
A tömeg a deszkaemelvényen eleven gyűrűkben vette körül a különféle bűvészeket és artistákat. Borisz Marlenovics egy-két percig elálldogált az egyik ilyen gyűrűben – egy fekete bőrű fiúnál, aki dobszókíséretre csusszangatott át egy alacsonyan elhelyezett léc alatt, egészen elképesztő módon lehajolva úgy, hogy közben talpon maradt. De Borisz Marlenovicsot egyáltalán nem érdekelte a fekete artista. Nem is őt nézte – hanem a nőt.

Pontosan ugyanolyan volt, mint egy hónappal ezelőtt, amikor meglátta a kocsi ablakából. Olyan harmincéves lehetett, vagy talán harmincöt. Világoszöld köpenyt viselt, babérkoszorút hosszú, zöld tüskékkel és zöld szandált. Egyszerű, kedves arca ugyanolyan színűre festve, amilyen a köpenye, a kezén zöld kesztyű. A jobb kezében zöld fáklyát tartott, a másikban pedig zöld könyvet utánzó kelléket. Nem messze tőle ott állt az unatkozó fotós. Amikor egyértelmű lett, hogy Borisz Marlenovics feléje tart, a nő felszegte a fejét és elmosolyodott.

– Fényképezkedni akar? – kérdezte. – Ha igen, akkor minél gyorsabban, amíg világos van.

– Lehet, hogy csodálkozni fog – mondta Borisz Marlenovics, némi erőfeszítéssel formálva az angol szavakat –, de egyszerűen csak… ööö… szeretnék megismerkedni magával.

– Furcsa akcentusa van – mondta a nő. – Honnan jött? Vagy tudja, mit? Kitalálom. Görögországból?

– Majdnem kitalálta – felelte Borisz Marlenovics. – Félig Oroszországból, félig Ciprusról.

És Borisz Marlenovics Szoljonijnak hívnak.

Hármat köhintett.

– Tudom, vicces családnév, de Csehovnál is szerepel. Meg olyan freudi is egyben, he-he. Nem hallotta még a tévében? Furcsa.

– Engem meg…
– Állj! – állította le Borisz Marlenovics. – Azt akarom, hogy ma estére maga csak Szabadság legyen. Megengedi, hogy így szólítsam, ugye? Nekem ez fontos.
– Oké – mondta Szabadság, és elmosolyodott. – Oké. Szóval, hogy van, Borisz?

– Jól vagyok, Szabadság. Eljön velem sétálni egyet?
– Most éppenséggel dolgozom – mondta Szabadság, és a fényképészre pillantott.

Borisz Marlenovics kezében vastag fehér boríték jelent meg.
– Én is épp munkát ajánlok magának – mondta.
– Miféle munkát? – ráncolta a homlokát Szabadság.

Borisz Marlenovics köhintett.
– A szakmájába vágót – mondta mosolyogva, és nyújtotta a borítékot Szabadságnak. –

Szabadítson meg néhány percre a magánytól. Semmi mást nem kérek, ígérem.
Szabadság óvatosan elvette a borítékot, belenézett, majd néhányszor megrebbentette zöld szemhéját.

– Mi az, maga egy arab herceg Szibériából? – kérdezte.
– Az arab hercegek a fogadószobámban ülnek – mondta Borisz Marlenovics. – A jobbmeg a baloldali radikálisok között. Szóval?

– Gazdag fiú vagy – mondta Szabadság. – Értem.

A korláthoz értek, amely mögött sötét víz csapdosott, és rákönyököltek a fára.

– Csak nehogy azt gondolja, hogy a fényképész a stricim – mondta Szabadság, és Brooklyn tarka fényeit nézte az East River túloldalán. – Csak most még nincs itt a szezon. Először van New Yorkban? Akarja, hogy elmeséljem, mit lehet látni itt körben? Látja azokat a sárga és fehér fényeket? Az a River Cafe. Ez a híd meg itt…

– Tudom – szakította félbe Borisz Marlenovics. – A Brooklyn-híd. Olyat tudok mesélni róla, amilyet még biztosan nem hallott.
– Például?

Borisz Marlenovics szolidan köhintett.

– Hát, például… ööö… Lehet, hogy hallott róla, volt a huszadik század elején egy Majakovszkij nevű költő. Írt egy verset erről a hídról. Ez is a címe: A Brooklyni híd. Na és, szóval, ebben a költeményben a négerek, vagyishogy az afroamerikaiak leugrálnak a Brooklyn-hídról a Hudsonbe. A lét elviselhetetlen könnyűségétől. Érti, ugye? A Hudsonbe ugrottak, pedig itt az East River folyik. Szóval három mérföldet repültek, át egész Manhattanen. Mellesleg… ööö… a maguk Castanedájánál Don Genaro hét mérfölddel messzebbre ugrott, de a mi Majakovszkijunk ötvenkét évvel megelőzte őt.

– Érdekes – mosolygott Szabadság. – És a zenéhez is olyan jól ért, mint a költészethez?

– Naná. Ez a dal, például… Ami azon a vitorláson szól… – Borisz Marlenovics újból köhintett. – Leonard Cohen.

– Bámulatos – mondta Szabadság, és most már őszinte kíváncsisággal nézett Borisz Marlenovicsra, – Valóban, ez Cohen. És azt is tudja, hogy miről szól ez a dal?

– Természetesen… ööö… a Chelsea hotelről. Volt, ugye, egy Janis Joplin nevű énekesnő, és Cohen szerelmes lett belé. Ebben a Chelsea szállodában szerelmeskedtek. Szereti Cohent?

– Az nem kifejezés – mondta Szabadság, és felsóhajtott. – Egyszer szerettem volna kivenni egy napra azt a szobát a Chelsea-ben, ahol együtt voltak. De aztán kiderült, hogy mindig foglalt.

– Hát, tudja – mondta Borisz Marlenovics –, van egy olyan érzésem, hogy ha most rögtön elmegyünk abba a szállodába, szabad lesz a szoba… Ismétlem, az az érzésem, hogy az a szoba szabad lesz… Mennyi ideig is tart, amíg odaérünk? Húsz perc? Huszonöt perc múlva.

A szoba valóban szabad volt, csak valamiért nem takarítottak ki benne. Úgy látszott, hogy sietve hagyták el a lakói – az ágy teljesen feldúlva, a padlón egy férfi zokni meg néhány egészen új százdolláros hevert, és még meleg volt az elektromos teafőző a rögtön az ajtó mellett lévő állványon. Borisz Marlenovics ízlésének, aki szigorúbb rendhez szokott, kicsit szokatlannak festett a szoba – az ágytámla fölött lévő tükörfal a szemközt lévő ugyanolyan tükörfelületen tükröződött, amitől úgy tűnt, hogy az ágy egy alagútban áll, mely mindkét oldalon a derengő végtelenségbe vész.

– Az ágyat azért bevethették volna – morogta Borisz Marlenovics.
Szabadság élénk érdeklődéssel nézett körül a szobában. Az ablaknál dohányzóasztal állt két fotellel – az egyiken egy nagy plüssmajom hevert, amely Mickey Mouse brooklyni nénikéjének tűnt, a másikon meg egy furnérlemezből összeragasztott szűz hegedű, amely láthatóan még játékvonót sem ismert soha. A köztük lévő asztalon két nagyon gyanús dobókocka. Borisz Marlenovics halkan megköszörülte a torkát.

– Mi az, meg vagy fázva? – kérdezte Szabadság. – Állandóan köhögsz.

– Nem – mondta Borisz Marlenovics. – Csak arra gondoltam, hogy… ööö… Hogy a vetetlen ágy szimbolikus. Emlékszel, hogy van abban a dalban? Giving me head on the unmade bed while the limousines wait in the street. Szabadság üres zöld szemmel nézett Borisz Marlenovicsra.

– Ami a limuzint illeti, szép egybeesés – mondta, és gyengéden Borisz Marlenovics vállára tette a kezét. De hogy giving you head… Nem is tudom. Általában ez ellenkezik a szabályaimmal. De ha már ilyen karaokeestünk van… Tudod, mit? Ha emlékszel rá, hogyan folytatódik a dal…

– You told me again that you prefer handsome men – mondta gyorsan Borisz Marlenovics, és megnyalta kiszáradt ajkát – but for me you would make an exception.

– Oké – mondta Szabadság, és elmosolyodott. – Kivételt teszek a kedvedért.

A folyosó, melyet az őrség lezárt a két végéről, üres volt – csak közvetlenül a szoba ajtaja előtt állt ott a referens meg egy fiú fehér pincérkabátban, amely túl szűk volt a szpeznazos termetére. A fiú előtt kerekes szervizasztalka, rajta egy doboz bonbon, egy üveg pezsgő vödörben és még valami, fehér szalvétával letakarva.

– Halló, ötös? – suttogta a fiú a kis adóvevőbe, és közben egy gyűrött papírlapot nézett.
– Minden készen van. Ellenőrizzük a listát! Rózsa és bonbonok az „Everybody knows”-ból – hetes pozíció. Megvan. Crack és síkosító a „The Future”-ből – nyolcas pozíció. Megvan.
Pezsgő – az csak úgy. Nem, a hegedűt nem gyújtottuk meg. Azért nem, balfék, mert ez nem „burning violin” a „Dance me to the end of love”-ból, ami a huszonhármas, hanem „plywood violin” a „First we take Manhattan”-ből – kilences. Ennyi. Értettem – csak utasításra visszük be. Figyelj, Ványa, sehogy se értem – ki a fene ez a Cohen? És mit jelent az, hogy „who by fire”?

– Dolgozunk – suttogta hevesen a referens, és kirántotta az adóvevőt a pincér kezéből. –

Majd utána könyöröghetsz az életedért.

Még hozzá akart tenni valamit, de nem volt ideje. A szoba ajtaja kinyílt, és Borisz Marlenovics jelent meg a folyosón. Tett két lépést, kihúzta magát, lassan kitárta a karját, és valami bizonytalan kifejezés jelent meg az arcán – de olyan, hogy a referens hirtelen megértette: bármit kiabált is ott a Titanic fedélzetén Leonardo di Caprio, ennek a világnak a fejedelmét (és mellesleg semmiképpen sem holmi királyát) egészen más helyen kell keresni. De okosabb sehol sem keresni. Már csak azért sem, mert éppenséggel különösebben nem is kell keresni.

– Főnök! Csurom zöld a nadrágja! – mondta a referens, miután erőt vett magán. – Ja?
Értem. Majd utána megtisztítjuk. És most mi a terv?
– Most? – Borisz Marlenovics megrázta a fejét, hogy teljesen magához térjen. – Mi lenne?

Visszamegyünk a bárányainkhoz.

– Figyelem. Az őrség minden autójához! – mormogta a referens az adóvevőbe, kicsit oldalt húzódva. – Megyünk a repülőtérre. Ismétlem, a repülőtérre.
Szabadság riadtan lesett ki a folyosóra a szoba félhomályából.
– Mi történt? – kérdezte halkan.

– Semmi – mondta Borisz Marlenovics. – Csak ideje indulni. Ahogy a ti Cohenetek mondaná… khm, khm… opressed by the figures of duty. Dolgom van, érted?

Levette a fejéről a parókát és a referens kezébe nyomta. Amikor meglátta a kopasz fejét, amelyet mintha a pokol tüze égetett volna meg, rajta a tüskés haj ritkás bokraival, Szabadság felszisszent és hátrahőkölt. Borisz Marlenovics megvonta a vállát, és elindult a folyosón. Miután megtett néhány lépést, hátrafordult, és megsimította a feje búbját a tenyerével.

– Never mind – mondta elbűvölő és kicsit bűntudatos mosollyal. – We are ugly – but we have the music.

M. Nagy Miklós fordítása