Grendel Lajos: Demeter bácsi nyári barátsága Wellerrel (novella)

Húszéves voltam, éppen kirúgtak az egyetemről, jobban mondva nem rúgtak ki, de úgyis kirúgtak volna, mert az öt vizsgámból egyre sem mentem el. Leléptem, hazaköltöztem a szülővárosomba, és vártam a sült galambra, hogy hátha egyszer megérkezik, és, teszem azt, berepül a számba. Állást kerestem, és találtam is, afféle raktáros segédmunkát – így neveztem el magamban, de tulajdonképpen ez túlzás volt. A valóságban kifutófiú voltam. A főraktárossal, Demeter bácsival egy perc alatt összebarátkoztam, sőt, le is tegeződtem.

Tél lett, és Demeter bácsi egy szem lánya, a huszonegy éves Paula megbetegedett. Az orvosok, finoman szólva, nem nagy jövőt jósoltak neki. Csontrákot állapítottak meg, és a csontrák az esetek kilencven százalékában halálos kimenetelű. Attól a naptól fogva Demeter bácsi megváltozott. Búskomor lett, szót váltani vele szinte lehetetlen volt, és egy napon megfigyeltem, hogy remegnek az ujjai, mint a drogosoknak. Aztán rájöttem, hogy munka után nem megy egyenesen haza. A Cápába járt, ez egy kocsma alig öt percre a raktárunktól, és ott a részeges haverjaival tökrészegre itta magát. Aztán arra is rájöttem, hogy a Cápa csak a kezdet a kocsmák között. Este nyolcra úgy berúg, hogy még a nevét is elfelejti. Sejtettem már, hogy ez nem sokáig mehet így.

Egy téli nap, ha jól emlékszem, február közepe volt, a viharos szél majdnem elvitte az üzemi háztetőt, és olyan hózápor eredt meg, hogy a szemközti gyárkémény teljesen eltűnt a hóviharban. Demeter bácsi vagy másfél órát késett. Ez szokatlan volt. Azelőtt mindig elsőként érkezett a raktárba, és utolsóként távozott onnan. Aznap reggel kórházba szállították a lányát, de persze ezt én nem tudtam, és a többiek sem. Hogy ezért jött későn. Amióta megbetegedett a lánya, ideges volt, egy rosszul megválasztott szótól máris robbant. Ráadásul megjelent a kassai úrifiú. Havonta egyszer jött el Kassáról, valami neve is volt, de azt elfelejtettem. Én úgy vagyok a nevekkel, mint a madarakkal: a verebet meg a feketerigót még ismerem, de aztán ennyi, felőlem csalogány vagy túzok, egyre megy. A kassai úrifiú ingerült volt és rossz modorú. Demeter bácsi pedig nem volt sehol. A kassai két köteg vásznat rendelt, de én nem adhattam oda neki. Addig nem terjedt a kompetenciám. Csak Demeter bácsi adhatta oda. A kassai úrifiúban lassan forrni kezdett az indulat. Fölállt és leült. Majd megint fölállt és megint leült. Rosszat sejtettem. Végre másfél óra múltán becsörtetett Demeter bácsi, a szó szoros értelmében, mert majd kilökte az ajtót. A kassait levegőnek nézte. Egy fél pillantással tudomásul vette, hogy itt van, mintha csak valami karosszéket vagy zongorát vizsgálna meg. Tegnap még nem volt itt, mára hozták, majd csak eltakarítják holnap. A kassaiból kitört az indulat.

– Kurva egy dolog – mondta elég hangosan, hogy Demeter bácsi is jól hallja. – Öt perc múlva indul a buszom, és fél óra az út az autóbusz-állomásig… Hol az Istenben volt?
– Majd vonattal megy. Tudtommal vonat is jár Kassára – felelt ingerülten Demeter bácsi. Az az ingerültség volt a hangjában, amikor az ember legjobban teszi, ha csöndben marad. Persze ezt a kassai nem tudta.
– Vonat csak este jár. Mondhatnám, kurva egy dolog másfél órát késni.

No, ekkor történt a rövidzárlat. Demeter bácsinak egy pillanatra elsötétült a szeme. Aztán úgy ragadta meg a kassai cimborát, mint egy jó nagy darab követ, és úgy odavágta a koszos falhoz, hogy az csak annyit mondott, hogy nyekk, sőt még azt sem. Aztán kirohant hajadonfőtt a téli délelőttbe, még jó, hogy a kabátját nem volt ideje levetni. A kassai sápadt volt, csöndben káromkodott szlovákul, majd megkért engem, hogy Demeter bácsi ide vagy oda, és szabály ide vagy oda, mégis helyettesítsem Demeter bácsit, és én meg is tettem. Az ügynek persze lett folytatása. Egy óra múlva az egész cég tudott róla. Voltak, akik nevettek, és voltak – meglehetősen kevesen –, akik elgondolkodtak a dolgok felett, és csóválták a fejüket. „Nem jó ez így – mondták. – Be fog dilizni a szerencsétlen.”

Nos, a bedilizés gyorsabban ment a szokásosnál, mert másnap Demeter bácsi tényleg bedilizett, méghozzá jó alaposan – ha lúd, legyen kövér. Leszúrt egy ismeretlen embert munkába menet, dühös káromkodások közepette. Valami félreértés történhetett, mondta az egyik szemtanú. Valami iszonyú félreértés, de a szemtanú sem tudta, hogy micsoda. Nem jött be munkába, mert letartóztatták. Délelőtt tízkor már az egész cég tudta, hogy letartóztatták, mindenféle mendemondák keringtek róla, hogy szúrószerszámmal ölt, de nem tudták megmondani, hogy mifélével: egyesek szerint közönséges bicska volt, mások szerint olló, megint mások szerint egy bárd, de ez utóbbi nem volt valószínű. Az áldozat végig nyitva tartotta a szemét, kissé csodálkozott, hogy éppen vele esik ez meg, ráadásul a nevét sem tudta Demeter bácsinak, bár utólag bevallotta, hogy látásból ismerősnek tűnt. Nem halt meg, tíz napot feküdt a kórházban, bár egyesek szerint fél centiméterre haladt át a kés a szívétől. Amikor elhagyta a kórházat, az első dolga volt megkeresni Demeter bácsit a pszichiátrián. Demeter bácsinak éppen aznap halt meg a lánya, Weller (mert így hívták az ismeretlen embert) nem tudott egy szót sem kicsikarni belőle. De Weller nem az a fajta ember volt, aki olyan könnyen feladja. Néhány nap múlva elment másodszor is, majd harmadszor is és negyedszer is.

– A lányom volt a mindenem – mondta Demeter bácsi. – Most már fölösleges élnem.

Weller gyászos ábrázatot öltött fel, ami számára nem is volt nehéz, a lecsüngő, hosszú bajusza éppen eléggé gyászos volt akarata ellenére.

– A legfőbb ideje, hogy új életet kezdj – mondta, mert már tegeződtek. – Hiszen még csak alig múltál ötvenéves.

És sikerült meggyőznie őt. Ha elvált, hát Istenem, minden hétre jut egy válóper, ha kiszabadul a pszichiátriáról, majd újra megnősül, és még lehet, hogy gyereke is lesz. Szóval áltatta Weller, de máskülönben ezt komolyan gondolta, mivel úgy átélte Demeter bácsi szerencsétlen sorsát, hogy a tulajdon meséjét is elhitte a végén. Jó barátok lettek. Sőt, Weller a legjobb barátai között említette Demeter bácsit. Aztán eljött hatvannyolc, a komcsi rezsim, ha nem is szűnt meg, de igen megváltozott. Demeter bácsit augusztus elején engedték ki a pszichiátriai osztályról. Ellenőrzésre hetente egyszer kellett járnia, de mindent rendben találtak. Nyolcvan-kilencven százalékban meggyógyult, legalábbis ő így mondta büszkén, mert természetesen nem vezettek a gyógyulásról semmilyen százalékos értékelést.

Minden nap együtt voltak Wellerrel. Együtt nézték a füvet, ahogy nő. Ezt persze képletesen mondom, mivel annyira megbarátkoztak, hogy talán egymás gondolatát is kitalálták egy idő után. Ezerkilencszázhatvannyolcban szép augusztus volt, és Demeter bácsi és Weller gyakran kirándultak a hegyekbe. Mert úgy mondták, hogy a hegyekbe megyünk, ami tulajdonképpen csak egy pici dombocskát jelentett, tele akácfával és dús lombú nyárfával. Egyszer-kétszer megfürödtek a Garamban, ahol az éles kanyart vett Nagyod felé. Napokig nem esett az eső, az ég olyan derült volt, mintha örökké derült lett volna, s odaragasztották volna a fecskéket, amelyek a magasban apró pontoknak tűntek, csak a jellegzetes szárnycsapásaikból tudta az ember, hogy ezek fecskék, és nem pacsirták.
– Hosszú nyár lesz – mondta Demeter bácsi, mert jó orra volt az időjárási viszonyok megfigyelésére. Meg hát a tapasztalat, az tényleg a tapasztalat. Weller fiatalabb volt, nem volt kedve elrontani Demeter bácsi jókedvét.

Még három nap volt hátra az invázióig. Eszükbe sem jutott, hogy invázió lesz. A hosszú nyár előbbre való volt, mondhatni, nem volt katona vagy ezredes, aki elrontsa. Együtt nézték a füvet, ahogy nő, és eszükbe sem jutott, hogy az továbbra is nőni fog a megszállás után. A megszállás nem érintette a füvet. Se a fát. Sem a gilisztát a kertben, sem a Bodri kutyát az udvarban. De közvetve érintette Demeter bácsit és Wellert. Mindketten rövid idő alatt megöregedtek, Wellert negyvenkét éves korában elvitte a rák, Demeter bácsit pedig idő előtt nyugdíjazták. Mégsem nősült meg, viszont ekkor kapott rá a méhészetre, és hosszú élete során csak a méhekről volt hajlandó beszélni. Húsz év múlva, a kommunizmus bukása után is. Akkor olyan öreg volt már, hogy szakavatottan csakis a méhekről tudott beszélni. Aranyat ért minden szava.