Bánki Éva: Visszatérés Anna-városba (Látogató III.)

A tanyákon még tudják, hogy mi az a respektus.
Én vagyok, Marika, tessék kinyitni! Hallom, hogy a házban bútorokat tologatnak, szörcsög­nek, krákognak, mintha valami óvatos szörny készülne beengedni.
Pedig nem szörny az, csak valamelyik betegem. Jól vagyok, Marika, az isten áldja meg!

De hogy a saját szememmel lássam, el kell döntenem az ajtó elé tolt hokedlit.
Az ideggondozóból jövök, mondom, csak ahogy megbeszéltük, ne tessék megijedni. Átve­rekszem magam a kannákon, székeken, nejlonzacskókon, helyet foglalok a konyhaasztalnál, és előhúzom a dossziét a táskámból.
Mindent szeretnék tudni.  
No, de mi az a minden?, kérdezik.
Süt belőlük a félelem. Az arcukból, a hajukból, de még a körmük hegyéből is. No persze én nem a hatóság vagyok, csak egy szakápoló az alsóvárosi ideggondozóból. Mondjon el min­dent, Józsi! Ha már leültünk nyugodtan, nem is kell ijesztgetni őket. Több hét magány után úgy fakad föl az emberekből a beszélhetnék, mint a kelés a júliusi melegben.

Nem bírom a főttet megenni, panaszkodik az első betegem. Nem-bírom-nem-bírom-nem-bírom. Akárhogy-akarom-nem. Amit megfőzök vagy megpirítok, abból kimegy az élet. Tönkremennek a rostok, szétrohadnak a sejtek. Józsi csak sárgarépát, aszalt gyümölcsöt, ka­ralábét eszik. Vannak tyúkjai is, hogy velük mit csinál, bele sem merek gondolni. Nem hiheti senki, Marika, hogy dögöket kell enni! Nem kényszeríthet erre a törvény erejével sem!
Nem is kényszerítem.
No de micsoda disznóól van itt, nézze meg az ember! Mosakodjon meg, takarítsa föl az udvart, és szedje azokat a gyógyszereket! Nyersek mind, soha senki nem főzte meg őket. Józsi hümmöget, alázatosan kikísér, de a vállamban érzem, ahogy gyanakodva figyeli, hogy lépke­dek a lassan korhadó tanyák közt a forróságban. Mintha a pillantásától folydogálna a hátam közepén a nedvesség.
Milyen fákon teremnek a gyógyszerek? Jóságos Isten, miket beszélek!
Hogy elveszítse Józsi a nyomom, letérek balra, a Nyikos-tanya felé.

Ezen a tanyán már csak az utolsó Nyikos, a púpos Karcsi él. Látom az útról, ahogy félkönyékre dőlve, térdét maga alá húzva kuporog Simivel a lócán. Ezt a kényelmes, koktélozós pózt talán valamelyik amerikai filmben látták: beach, olajbogyó, hullámok, pálmafák. Simi ti­zenöt éves, és ő sem tudja, mi lenne a jobb, visszatérni a lakásotthonba vagy bámulni a halott Nyikosné liliomait a forróságban.
Mindenhol virágok. Fehérek, sárgák, vörösek; szépek.
Karcsi kidülöngél a kapuhoz. Ne legyen finnyás, Marika! Fogadjon el egy pohárkával! Le­süti a szemét, de én már a testtartásán látom, dicsekedni akar.
Mért is ne? Nyomunkban a papucsban slattyogó Simivel bejárjuk a hőségtől remegő szo­bákat. Csak a falak maradtak, de Karcsi mindegyiket büszkén kocogtatja. A dédapja disz­nóvért kevert a malterba, az ilyen házak az ítéletnapig megmaradnak. És majd ki is festek, Marika. Parkettázok, csempézek, összeszedem magam.
De először nem festetni, nem takarítani, hanem korszerűsíteni akar. Belemegyek a já­tékba: találgatjuk, hova férne el a facebook, milyen gép kell hozzá, először kit kell a városból kihívni. De gyorsan elunom magam. Honnan tudhatnám, milyen gép kell hozzá, az én fiatal­koromban a zsebrádió is újdonság volt.
Újdonság? A világ egy gombnyomásra. De talán ma nem ez kell.

Kitántorgok a liliomokhoz. Éget a nap, olyan diadalmasan, mintha a nagyapa egy másik világban disznóvért kevert volna hozzá. Hát csak vigyázzanak magukra!, mondom. Nyikos még hümmög, de én nem kegyelmezek. Tessék csak előbb kitakarítani, Karcsika!  
Kedvem lenne megmosni az arcom, esetleg harapni valamit, de kikerülöm a Radics-ta­nyát. Ezek a beköltözött beloruszok mind életvidámak, de mi nem értjük őket. A beloruszfélét is csak Kantler, a régi polgármester ragasztotta rájuk, mert túl fehérek ide, az Alföldre. A be­lorusz az félig-orosz vagy fehérorosz, olyan keverékféle, magyarázta – eltűnnek a birodalmak, és csak kóvályognak a lakosaik ide-oda, feketén, fehéren, betegen, sápadtan.
No de mit ad isten, a kanyarodóban épp Kantlert látom, aki labdázik az egyik félig- vagy túlságosan-fehér gyerekkel. Mint valami kövér kisfiú, aki nem tud mit kezdeni a szabadidejével.
Az Isten áldja meg, Marika, hova tekereg? Mi lesz magával ilyen hőségben? Nekidőlök az eperfának, és hallgatom, ahogy megint Sebestyénnéről álmodozik. Merthogy tennünk kéne már valamit! Összefogni, segíteni, intézkedni! Azt a szegény Annát, a szegény szerencsétlen asszonyt támogatni! Mert meglátja, Marika, kihúzzuk a gyufát! Megütjük a bokánkat! A vé­gén mi leszünk azok, akiket felelősségre von a hatóság!
Rápillantok az ide-oda tekergőző erekre, a saját feldagadt bokámra. Fáj, gyulladt, mintha kora reggel beütöttem volna. Visszeresek, fáradtak. De talán telepedjek Kantler lába elé egy homokbuckára?
Rossz-vége-lesz-ennek, rossz-vége-lesz, rossz-vége, darálja.
Hümmögök, pedig nem akarom, hogy Kantler folytassa. Nekem ugyan mi bajom lenne Sebestyénnével? A sok alkoholista, téveszmés, elbutult öreg között végre van valaki, aki szá­mon tartja, hányadika van, aki még gondot visel magára. De Kantlert az égvilágon semmi sem győzheti meg. Ha megbolondulnak, a ravasz emberek lesznek a legveszélyesebbek. Még-a-végén-mi-húzzuk-a-rövidebbet.
Jöjjön velem, és beszéljen a fejével!
Ha udvarolni akar, én nem kellek hozzá, felelem.
Kantler böffent egyet, nála talán ez az erkölcsi felháborodás jele.
A körzetem Lámszegből, a régi tanyákból, a Csillag-uradalom házaiból és a hajdani Őrs­kútból áll, úgyhogy nagyon jól ismerem Sebestyén Annát. Őrskút még nem halt ki teljesen, néhányan lakják a házakat, özvegyek.
A maga területe, idegi ügy, állítja Kantler magabiztosan. Majd-meglátja-majd-meglátja-rossz-vége-lesz…
Sebestyénné Annáról persze nem volt semmi kartotékom. A régi kulákok még tudtak titkokat tartani: Anna az első unokatestvéréhez ment feleségül, aki a pletykák szerint a féltestvére volt. Vagy talán nem is a féltestvére, hanem a nagybátyja? Zavaros ügy, amit a régebbi világban szörnyülködve szálaztak-boncolgattak volna a lakodalmakon. Mindenesetre Anna szült egy lányt, eltemette a férjét, a ládagyárban robotolt, rendben tartotta a kertjét – a sorrend abszolút nem számít, hisz ugyanúgy élt, mint a többiek, a Marikák, Erzsikék, Jolánkák. Unalmas sors, de Sebestyén Anna nyugdíjasan sem unatkozhatott, nyakába kapta a lányától Kisannát, az unokáját.
Az a gyerek dúlta fel a szegény Annát, sóhajtozott Kantler. Az-a-szegény-gyerek! Mert-persze-a-gyerek-nem-tehet-semmiről! Valami sötét és rendellenes dolog megzavarta a bevett sorrendet. Egyszer elvitte Pestre kirándulni Kisannát az édesanyja, hisz McDonald’s nélkül még egy falusi gyerek sem nőhet fel. A két napból három nap lett, aztán négy, végül Kisanna is, az anyja is eltűntek. Emberrablás, Anglia, csicskázás vagy valami baleset? Valami rendelle­nes dolog, ami a kisebbik Annát kitörölte az élők sorából?
És ez a fura eltűnés csinált Sebestyénnéből helyi nevezetességet. Persze más öregasszo­nyok is elvesztették az unokáikat, de ezek nem tudtak cirkalmas leveleket írni az újságoknak, és nem tudtak magabiztosan nyilatkozgatni tévének-rádiónak. Tenni, szervezni, ügyködni, mozgatni a szálakat. A legtöbben minden hajcihő nélkül összeomlottak.
No de Annát, aki ügyködős fajta, magyarázza Kantler, nem ilyen fából faragták. A furcsa eltűnés után lassan-lassan rákapott a bolondériára. Mihelyt elfogytak az újságok, a tévéműso­rok, a sok tenni- és intéznivaló, Anna a halott szomszédasszonyai nevében levelezgetni kez­dett azok rokonságával.
Próbálom Kantlert kiábrándítani: a törvény nem tiltja, hogy halottak nevében levelez­gessünk. Azt sem, hogy mindig csak nyers ételt együnk, vagy éjjel-nappal facebook-szerelőt keressünk. Vagy hogy világhírről ábrándozzunk. És bár a levélírás olcsó mulatság, de az én betegeim nem szoktak levelezni az élőkkel. Mert velük nem elégszenek meg! De ha mégis így lenne, hol találnának postát, vagy hogy vegyenek bélyeget? Arra sem lennének képesek, hogy a napokat számon tartva, a karórájukra pislogva várják a buszt a fordulóban.

No de, mondja Kantler. No-de-no-de-no-de. Nem lehet annyiban hagyni.
A személyiségi jogok.
Át a főúton. Át a végtelen forróságon. Persze van hátránya a túlsúlynak, nem is kevés – de ha nem lennék kövér, a meleg agyonnyomna.
Kiskertek, tanyák, aztán megint kiskertek.
Az én körzetem liliomos körzet. Errefelé nem tulipánok, nem mályvák, nem bazsarózsák, hanem liliomok hirdetik a régi gazdasszonyok jóravalóságát. Fehérek, sárgák, vörösek, szé­pek. És még mindig jóravalók. Mint a nevek a fejfákon, mint a hajnali álmokban elmosódó arcok, ők is az igazi emberek helyett élnek.
Letérünk az uradalom mellett – igen, ez már Őrskút! –, és végigmegyünk a halott nevek­kel teli temetőkerten. Kantler közben fogadkozik: beviteti a szerencsétlent, beviteti, ha addig él is, mert ne képzelje, hogy fölötte áll mindenkinek. Egy, kettő, három, négy, öt… végre.
Bekiabálunk a tornácon. Olyan kevesen vagyunk errefelé, hogy nem csöngetünk feles­legesen. De most nincs szörcsögés, méltatlankodó nyüszítés, nincs rémült bútortologatás. Sebestyén Annából olyan hűvösség árad, hogy magyarázkodni kezdek. Megnéztük a beloru­szokat, és arra gondoltunk, hogy beugrunk megkérdezni… érdeklődni, hogy van-e valamire szüksége?
A mondat megáll a levegőben. Anna a kötényébe törölve a kezét, befelé invitál minket.
Miféle beloruszok?
A ruszinokra gondolunk? Minek zaklatni őket? Él egy-két rokonuk Bács-Kiskunban, ös.­szeszedik itt magukat, aztán mennek Angliába.
A nagyasztalon az uborkasavanyítás kellékei, a kimosott üvegek alatt egy telefonos regisz­ter és egy szamárfüles világatlasz. És csend, rend, talán túlságos is.
Kislányruhák a széken. Nyilván Kisannáé, és az is lehet, hogy a félig-fehéreknek szánta őket ajándékul. De vajon nem azért pártfogolja őket, mert ezzel is közelebb kerülhet az uno­kája országához? Emberrablás, Anglia… Ilyen szörnyű világban, ennyi sok esztelenség között minden kapcsolat számít.
Próbálnám a szót a hőségre terelni, de Kantler már láthatóan nem bírja tovább. Zümmög­ve kezdi: Ha-tudná-Anna-mibe-keveredett! Hogy-ennek-micsoda-következményei-lesznek! Megütjük-a-bokánkat-mert-mi-viseljük-a-felelősséget.
Anna egyelőre hűvösen bólogat, miközben Kantler elmeséli, hogy Soósné lánya már fel­hívta a megyei kapitányságot, és kérve kéri, állítsák meg Sebestyénnét… Mert ez már tűrhe­tetlen! Rosszabb, mint a halottgyalázás. Rosszabb a rágalmazásnál is.
Anna sóhajt. Szerinte a lány, a kisebbik Soós lány az, akinek nincs ki a négy kereke. Addig élnek a halottak, amíg kimondják a nevüket. A Soós lány az, aki neki köszönettel tartozna, hálás köszönettel. Közben folytatja a savanyítást, térül-fordul, na persze mezítláb, hisz a ci­pőjét nyilván kímélnie kell. A visszerektől halványkékek a lábai, de sehol semmi görcs vagy duzzanat, mintha a lábát reggel mágikus-homeopátiás kék festékbe áztatta volna. Mert csak az arca öregedett meg, a teste dölyfös és fiatal maradt.
Ilyen ropogós, friss névvel hogy pusztulhatna el az ember?  Hát-nézze-meg-mi-lesz-így-belőlünk, dohog Kantler fáradhatatlanul. Mert rá is ráragadt ez a csillapíthatatlan munkaláz, úgyhogy morog megállíthatatlanul.
Hányan vannak még Őrskúton, Annuska?, kérdezem.
Úgy valahogy, feleli a szemembe nézve.
És mért mondana többet? Ő nyilván mindenkit számon tart, és mindenkit néven nevez, aki ismerte az unokáját. Az udvarában régimódi, ásott kút. Nem kerül sokba, éltetni a halot­takat, locsolni a temetőben a virágokat.

Kantler is olyan feldúlt, mintha izgatószert öntöttek volna a poharába. Bevitetem-én … Bevitetem-én-a-vége-az-lesz! Bevitetem-én-maga-is-meglátja…
Nem tiltakozom, és talán ezzel követek el végzetes hibát. Hisz Anna szemében én csak egy kopott teherautó vagyok, rajta a felirat: A-L-SÓ-V-Á-R-O-S-I  I-D-E-G-G-O-N-D-O-Z-Ó.
Sebestyén Anna a kék lábaival lecövekel Kantler előtt, és már dühösen fújtat.
Hova vitet be? Mi ez az őrület?
Mit akarnak maguk az ideggondozóval?
Csak azt gondoltuk, felelem, hogy megkérdezzük, van-e valami hír szegény kisunokáról? Anna felsóhajt: vigyáznom kell magamra, mondja, engem is Annának hívnak, nem halha­tok meg olyan egyszerűen. Még mindig dühös, de azért fintorogva belegyömöszöli az utolsó uborkát a befőttesüvegbe. Mert hiszen nem olyan könnyű mindent számon tartani. Gazdál­kodni. Tervezni. Gondolkodni. Hogy legyen majd a szegény unokának hova hazatérni.
Nem-olyan-könnyű-nekem-sem.
Bólogatok békítően. És hozzá a hőség is!

De Kantlert nem érdeklik az unokák, nem érdeklik a hőhullámok, nem érdeklik a halot­tak – benne még kitart ez az elkapjuk-a-Sebestyénnét-hangulat. Vannak személyiségi jogok, nemdebár. És hatóságok, amik őrködnek. Senki nem írhat alá úgy egy levelet, hogy Törőcsik Mari vagy Bonaparte Napoleon. Mi mindannyian osztozunk a maga nagy-nagy bánatában, együtt érzünk magával, Anna. De-nem-játék-az-élet-Anna-értse-meg. Mit szólnak a szegény gyászolók, ha kapnak a halott mamikától egy képeslapot? Mit szólnak akkor, ha két éve el­temették a nagypapát, és most kapnak a halottól egy üzenetet: nem jöttek ki Őrskútra az út­burkolók?
Hogy Kantler kedvében járjak, én is megszólalok: Tényleg nem szép dolog ez, Anna. Bár értem én ezt az egészet: azért állítja meg az időt, hogy írhasson az unokáról.
De végig sem tudom mondani, mert Anna rám mered, és a legnagyobb uborkásüveg ki­csúszik a kezéből.

Mint az eleven békák, ide-oda ugrálnak az uborkák.
Mit akarnak itt?, üvölt fel Anna.
Az üvegszilánkok még mindig a lába körül pattognak.

Milyen polgármester az, akit senki sem választ meg? Milyen polgármester az, aki csak lődörög ide-oda? Aki azt sem tudja, van-e még valami, amiben megüthetjük a bokánkat!? Hiszen senkit sem érdekel, kinek, mit írunk meg, és főleg kinek a nevében! No és maga? Már nincs ideggondozó sem! Jártam a városban, kerestem, hogy Nyikosnak segélyt intézzek, de a helyén egy fodrászüzlet van! Mondjon el mindent, Józsi! Most már takarítson, Karcsi! De minek, mikor maga nélkülük is nyugdíjat kap! Senki nem fizeti, hogy fel-alá csörtessen! Be­rohanhatnék a rendőrségre, és feljelenthetném! Feljelenthetném, ha valahol még szóba állnak valakivel. De minden véget ért! A tanyasi ideggondozás is. Minden a világon!

Hát így valahogy, gondolom.
És Kantlerrel lehajolunk, hogy ezt a sok szétgurult uborkát, szerteszaladt kis békát össze­szedegessük a tornácról.