Grendel Lajos: Kampány

Reggeltől égtek a villanyok, mert a szobának északi fekvése volt, legalábbis így gondol­ta Bara. Északról jöttek, mindig északról jönnek. Pontosabban: az északi leszivárgás…

A Komenský utca egy mellékutca volt, sötétedéskor már nem járt erre senki, Bara a biz­tonság kedvéért mégis jó alaposan körülnézett, ki tudja, az ördög nem alszik, hátha erre ténfereg egy részeg ismerős, és utána nem lesz maradása a városban. De az utca üres volt, mint egy bezárt bolt. Úgy tudta, hogy az első emeletre kell fölmenni, és már a lépcsőkön érezte, hogy a szíve gyorsabban ver. Az épületet jól ismerte, a zöld színét, az illatát, mintha örökké káposztalevest főztek volna benne, de tulajdonképpen először járt itt. És mintha a tilosban járna. Júdás vagy, súgta neki egy hang. Belülről jött és hangtalanul, a gyomrából vagy egyenesen a szívéből, de itt most már nem volt mese… Meg-megcsikordult a cipője, mintha tiltakozott volna, ejnye, ejnye, ezután hogy mersz kimenni az emberek közé. Bara nyugtatgatta magát, öt hónapja nem volt állása, fél év alatt éhenkórász lett! Ezt hozta a szabadság? A szabadság szóra még gyorsabban vert a szíve. Hát ha áruló kell nektek, akkor most itt van! Az árulás, ez az igazság, nem több hitvány képmutatásnál. Jóllakott emberek mondják jóllakott embereknek.

Az ajtó magas volt, mint a régi házaknál általában, a kilincs rézből volt, olyan volt meg­fogni, mint egy őszinte barát kezét. Kopogás nélkül belépett. Egy idős férfi tartózkodott a helyiségben, nem volt fűtés, az idős férfinek a nyakán vastag sál, fején kockás micisapka. Épp csak fölpillantott a papirosokból, melyek szerteszét hevertek az asztalán, aztán lesütöt­te a szemét. Végig úgy beszélt hozzá, hogy egyszer sem pillantott rá, mintha Bara nem is lett volna élőlény, csak egy állat vagy tárgy. És mintha nem lenne biztos benne, hogy Bara a legmegfelelőbb személy.
– Nos, alaposan meggondolta a dolgot?

Mit tehetett volna, válaszolt, elhitette magával, hogy őszinte, és csodák csodája, nem is remegett a hangja.
– Igen. Jól meggondoltam. Egyébként is, kell a pénz.
A férfi sóhajtott egyet, jó hangosan, hogy Bara is hallja. Ebben a sóhajban megvetés is volt, s ha az nem, hát lesajnálás. És némi gúny is.
– Akkor sem zavarja, ha mi szlovákok vagyunk.
– Különösebben nem zavar.
A férfi nem állta meg mosoly nélkül.
– De azért egy kicsit zavarja.
Bara jobbnak látta, ha nem felel.

– De mi az összes szlovák párt közül az egyetlen szlovák párt vagyunk, aki törődik a néppel. A többi szlovák párt csak szélhámos párt. Nos, nem zavarja?
Barának már nem is kellett erőlködnie, hogy hazudjon, mert már nem is érezte hazug­ságnak a dolgot, elvégre hazugság és igazság: mindez olyannyira relatív és megtévesztő. Előbb kellett volna meggondolnia magát, most már benne volt a játékban, most már nincs mese. Lehet, hogy utólag leköpi magát, de legalább lesz pénze egy-két hétre. Ez pedig olyan törpe párt, jó, ha tízen vagy húszan rá szavaznak. Igaza van a Mráznak, csak a hülyék fog­nak rájuk szavazni, de másfelől itt az alkalom egy kis pénzszerzésre. Ha elmulasztja, várni kell majd négy évig. Mráz szlovák volt, és a szlovákok még kisebbségben voltak a városban, úgyhogy egy kicsit megtanult magyarul, nem jól, de már nem tudták volna eladni. Őneki volt az ötlete, hogy Bara álljon be, ha nem is agitátornak, de afféle küldöncnek, segéderő­nek, vagy mit tudja ő, minek, szóval hogy vegyen részt a politikában. No, nem közvetve, hanem közvetetten. Mondjuk, ragassza tele a várost plakátokkal, hogy azt mondja: a szlo­vák szlovákot választ stb. Majd ő beszél a főnökkel, úgyis csak egy mitugrász párt. És hogy Bara magyar? Ugyan már! Kicsire nem adunk. És annál jobb! Még a magyarok is a mi oldalunkon állnak! Éjjel ragasztunk, mikor a város már csöndes, a rendes emberek már alusznak, az utcák és terek éjféltől négyig üresek, mint a holdon. A holdon nincsenek is ut­cák, gondolta Bara, de csöndben maradt, s Mráz beszélt a főnökkel, igencsak meggyőzően beszélt, mert a főnököt végül is levette a lábáról.
No, nem teljesen vette le a lábáról, mert a pillantása gyanakvó volt, és nem is nézett többé a szemébe, mint aki szintén tudja, hogy a tilosban jár.
– Egy szót se senkinek – mondta mogorván. – Az állásommal játszom.
– Ne tessék félni. Csak éjfél után ragasztom, amikor már a részegeket is elnyomja az álom.
– Mi segítünk a megszorultakon. – Ez jókora hazugság volt, de hát hazudott ő is.
A szabadság egy kissé megrészegítette őt, huszonéves volt, még túl fiatal, az idealizmus és a materializmus még különvált benne, és ő még idealistának érezte magát, főleg a min­dennapos tüntetésben és skandálásban. Ehhez nem sok erő kell. Ami a szívén, az a száján, és azokban a novemberi napokban minden gátlás elszakadt, és elemi erővel tört föl az indu­lat, magyar és szlovák egy pillanatra eggyé forrt, és ez eltartott egypár hétig vagy hónapig. Aztán a láz elmúlt, egyre több ember józanodott ki, és megkezdődtek a cinikus játszmák… És aztán egy következő pillanat, és mindenki mindenkinek az ellensége lett, és gyűlölték egymást, hogy azt nem is lehet kifejezni.

Bara túlságosan későn ébredt fel. Már mindent leosztottak, már minden az új szabá­lyok szerint ment, és ő, az idealista, ebből kimaradt. Akkor jött rá, amikor fölmondtak a munkahelyén. Leszázalékolták. Persze csak képletesen. Nem lett rá szüksége senkinek, mert nem is ártott, de nem is használt, csak úgy lézengett a világban, mint a levegő. De a legfölháborítóbb az volt, hogy nem szüntették meg a munkahelyét, hanem más valakit vettek föl, egy néhány évvel fiatalabbat, és ezt már nem tudta elviselni. Most meg itt állt egy vödörrel és ragasztóval, a legnagyobb nacionalista szlovák párt képviseletében, mindenfe­lé fölragasztja azt, hogy, durván szólva, a magyaroknak kuss, mert most még lehet, hogy nem, de a következő választásokon már mi jövünk. Barának egy pillanatra elszorult a szíve. „Ezt mégsem lehet.” De aztán a következő pillanatban megcsapta a kijózanító szellő, ugyan már, hiszen ez is csak egy komédia. Eljátsszák a demokráciát (most ez a divat), de minden marad a régiben. Ezt a nagyfőnök is tudja, meg Mráz is, meg minden ember, aki nem ide­alista, hanem a valóság talaján áll. Egy hazafias szlovák állt a plakáton, kezével ernyőzte az üvöltő száját, „Jövünk!”, kiáltotta, és az ember majd megszakadt a nevetéstől. Még Mráz is. De a főnök komolyan gondolta, hogy tíz-húsz szavazó kiáll mellette, de valamennyien lö­köttek, munkanélküliek vagy egyszerűen csavargók meg akik dühösek a nyugdíjhivatalra, mert, úgymond, többet érdemeltek volna, mint amennyi járt nekik. Egy biztos: Bara nem fog rájuk szavazni. Bara senkire sem fog szavazni. Barának elege van a szabadságból, a csalásokból, a komédiázásból.
És éjjel kettő és négy között kiragasztotta az üvöltő szlovákot, hadd röhögjön az egész város. Négy órakor lefeküdt, és délig aludt. Becsukott szemmel maga elé képzelte a felesé­gét, nem a mostanit, hanem a húsz évvel ezelőttit, amikor még együtt voltak, amikor még azt mondta a felesége, nos, előttünk az élet, de, úgy látszik, másmilyenre várt, és addig várt, hogy egy napon fölkerekedett és otthagyta, magával vitte a két gyereket is, mivel még kis­korúak voltak. Egy osztrák csendőr vette el, csak másfél évig volt Ausztriában, és micsoda szerencséje van! Azóta mindkét lány eladósorba került, néha leveleznek is. Mindegy. A felesége megcsúnyult, tiszta banya lett, a csendőr pedig irodába került, és baromira meg­hízott. „Na, én pedig munkanélküli lettem. Most melyik a jobb.” Azóta nem nősült meg. Pedig szerelmes volt többször is, de ahhoz, hogy itt sertepertéljen a lakásában egy idegen nő, ahhoz nem fűlött a foga. Nos, így aludt el, miközben a feleségére gondolt, és arra, hogy nagy balfácán volt, mikor feleségül vette.

Másnap délután titokban kiment az állomásra megnézni az üvöltő szlovákot. De az üvöltő szlovák sehol nem volt. Azt hitte, hogy ez folytatása az álomnak. Persze, valójában nem hitte, álom és ébrenlét között még különbséget tudott tenni, az üvöltő szlovák viszont eltűnt, mintha segítségért ment volna Észak-Szlovákiába, hogy még többen legyenek itt, mert a választásokat a jelen pillanatban nem nyerhetik meg. A következő gondolata már komolyabb volt. „A mieink tették.” A Gyimóti meg a Varga meg a Gödölyének becézett Istók. Csak azt nem tudták, hogy ő a ludas. Legalábbis ebben bízott. Megnézte a városházát is, a gimnáziumot is, sőt a tűzoltóságot is. Mindenhol letépték a plakátot, legföljebb a ra­gasztó maradt, mint árulkodó jel. Bara megizzadt, holott hideg volt és cseperészett az eső. „Mit fognak szólni a szlovákok?” És már látta, hogy tisztes pénz helyett egy vasat sem lát. Szorongva ment el a főnökhöz, jobban mondva Králikhoz, mert azóta megtudta a rendes nevét. Králik már tudott az eseményről, és még jobban gyanakodott. Persze, őrá.
– Ha maga tette, ezt megkeserüli – mondta fenyegetően.
– Már hol tettem volna? – És Bara kis híján sírva fakadt.

De Králik csak csóválta a fejét, úgyhogy Bara úgy döntött, a maradék plakáttal éjjel kettő és négy között körbejárja a belvárost a gimnáziumtól a vasútállomásig, és a vasútál­lomástól a városházáig és vissza – éberen és körültekintően. A vasútállomás és a városháza között hét-nyolc perc volt az út, a városháza és a gimnázium és a gimnázium és a futballpá­lya között további két-három perc. Amíg körbejárja a belvárost, beleértve a vasútállomást, az némiképp sietve húsz perc. A ragasztó fogott, de nem olyan erősen, mint a fán a kéreg vagy a húson a bőr – mert ilyenek jártak Bara eszében. Persze éjjel kettő után még a holt lelkek is elálmosodtak, gondolta keserűen, és mégis, valaki ébren van a sötétben, meglesi minden mozdulatát, de persze úgy, hogy láthatatlan marad, ami elég könnyű a sötétben. Kiragasztotta a plakátot, közben jobbra is nézett, meg balra is, és semmit sem látott, csak az üres utcát. Elhatározta, hogy négyig fog járkálni, mint az őrszem a katonaságnál, kör­be-körbe. Húszpercenként megérkezett az állomásra, és mindent rendben talált. Húszper­cenként megérkezett a városháza elé, és ott is mindent rendben talált. Egyáltalán: minden a legnagyobb rendben volt, úgy látszott, az illető csak tegnap háborodott föl, mára meg­nyugodott és lefeküdt aludni. Fél négy után már nevetségesnek érezte magát Bara, ahogy körbe-körbejár. Meg lassan elálmosodott. Négy után már elkezd virradni, fél öt tájban megjelennek az első járókelők. Hazamehetett aludni.
Délben ébredt föl, és nem mosakodott, nem reggelizett, hanem magára kapott néhány göncöt, és rohant az állomásra megnézni, hogy rendben vannak-e a dolgok. Kis híján szél­ütés érte. Az üvöltő szlovákot mintha a föld nyelte volna el. Sorra járta a belvárosi fonto­sabb helyeket: a városházát, a tűzoltólaktanyát, a gimnáziumot, a futballpályát, de az üvöltő szlováknak híre sem volt, mintha az egészet álmodta volna, és most, a felébredéskor a maga meztelen valóságában mutatkoznának meg a dolgok. Ráadásul a futballpálya mögött, a vas­kerítés mellett, honnan, honnan nem, Králik jött szembe vele, kipirosodott arccal, dühösen, mint a jégvihar.
– Takarodjon – sziszegte, mert mások is jártak az utcán, és nem akart feltűnést kelteni. – Maga egy igazán nagy csaló. Ha még egyszer meglátom magát, nem állok jót magamért.

Bara hazament, és úgy szégyellte magát, hogy nem mert kimozdulni otthonról csak éj­fél után, amikor bezártak a boltok és a kocsmák, amikor már az utolsó részeg is hazament, s már senki sem járt a városban. Kissé csípős volt az idő, hiába, augusztus vége az augusztus vége, de Bara elszántan ment az állomás felé. Sosem volt ilyen elszánt. Jobb kezében a vöd­röt vitte az egyetlen plakáttal, bal kezében egy sámlit, lesz, ami lesz, föláldozza magát, job­ban mondva, leleplezi magát, igen, a szlovák nemzeti párt képviselője egy magyar áldozat, mert nincs más választása, cserbenhagyta mindenki, elfordultak az emberek tőle, elfordult az idő meg a tér, elfordult a nappal és az éjszaka, belelökték egy lyukba, és otthagyták, hogy kiszenvedjen. Az áldozat megéri a szenvedést, gondolta, és még nagyobb erőfeszítéssel ké­szült a legnehezebbre, a meztelen árulásra. „Nesze neked, nesze neked”, mondogatta, amíg a plakátot az állomással szemközt egy mindenhonnan jól látható kerítésen felragasztotta. A testét könnyűnek érezte, fiatalnak, teli volt energiával. Még harminc évvel megfiatalodtam, nohát! A nesze nekedet úgy mondta, hogy már kiabált a végén, az üvöltő szlovákkal együtt kiabált, az üvöltő szlovákkal most, a végén egy húron pendültek, azt kiáltották, hogy le a diktatúrával, szabadságot a népnek, az elrabolt forradalmat erőnek erejével vissza kell hoz­ni. Mert elrabolták, mert elrabolták… És Bara leült a sámlira szemközt a plakáttal, és sírva fakadt. Nem volt senki sem a közelben, sírhatott bőven.

Nem hallotta a bokor rezdülését a háta mögött. Nem hallott semmit. Tökéletesen ma­gába zárkózott, mint az a síró embereknél szokás. Még a száz méterről idehallatszó vonat­füttyöt sem hallotta meg, pedig azt öt kilométerre innen hallani lehetett. Hátulról támadták meg, némán, csak a lihegésüket hallotta, a lihegésből pedig nem tudta, hogy magyar-e vagy szlovák. Nem tudott semmit sem. A veséje körül iszonyú fájdalmat érzett, de szerencsére az arcát eltakarta, így a kezét nyomorította meg a támadó vagy a támadók. Valószínűleg eltörött a jobb keze, mert nem tudta mozgatni, illetve tudta volna, de rohadtul fájt. Ahogy némán jöttek, úgy némán is mentek el a merénylők. De a plakáthoz nem nyúltak. Vajon kik voltak? Szlovákok, mert egy éhenkórász magyar ne avatkozzon bele a szlovákok ügyébe? Vagy magyarok, akik bosszút álltak az árulásért? Sohasem tudta meg.

A kórházban alaposan megvizsgálták, hümmögtek, majd hazaküldték, mert nem sza­kadt le a veséje, s a karja csakugyan eltörött, de, így mondták, ebcsont beforr. A rendőr­ségen is hümmögtek, megígérték, hogy utánajárnak a dolognak, ami azt jelentette, hogy fütyülnek utánajárni, de hát ez a szabály. Utánajárni azt jelenti, hogy nem utánajárni, csak megnyugtatni. Mráz néhány nap múlva meglátogatta, még fel volt kötve a keze Barának, mintha csak balesetet szenvedett volna. Jól berúgtak. Elmenőben megjegyezte Mráznak:
– Sosem fogom megtudni, hogy ezek szlovákok voltak-e, vagy magyarok. Tulajdonkép­pen mindegy is. Vagy nem?

Néhány hét múlva derült ki, hogy a jobb keze nem tökéletes, és ez nem is fog változni, pedig a kampány véget ért, és minden maradt a régiben. Elmúlt az ősz, elmúlt a sok hóval érkező tél, mely ráadásul hosszú volt, még április elején is havat lapátoltak. De a keze nem javult. Le tudta írni a nevét, de alighanem ez volt minden, viszont megtanult számítógépen írni. Eljött a nyár, fülig szerelmes lett, és Réka valósággal beleszeretett a jobb kezébe. „Ha a jobb kezeddel átölelsz, úgy érzem magam, hogy tizenöt éves vagy, és én is tizenöt éves vagyok. Illúzió, hogy az illúzióid néhány másodpercre megfiatalítanak” – mondta egyszer.