Benkő Krisztián: Farkasokkal táncoló (tanulmány)

(Szécsi Noémi: Finnugor vámpír. Vérmese)
„– De ezek a nyulak, rókák, far­kasok, görények, vakondok és hör­csögök cinikusak és gonoszak.
– Hát persze. Azért az a címe, hogy Rohadt állatok.”
Szécsi Noémi: Finnugor vámpír

Szécsi Noémi először 2002-ben megjelent első regé­nye, a Finnugor vámpír a pompásan kidolgozott vámpír nagymamának és meseíró szakon végzett finn unokájá­nak, az elbeszélő Jernának – témájából adódóan – bizarr és morbid, de remek humorral megírt története.
A regény már tekintélyes recepciótörténettel rendel­kezik, hiszen a magyar nyelvű fogadtatás mellett készül­tek róla angol nyelvű kritikák is, mivel az Egyesült Állo­mokban és Nagy-Britanniában is megjelent fordításban. Tibor Fischer a The Guardian napilapban közölt recenzi­ójában az egyik legfontosabb értelmezői szempont, hogy a szöveg olyan kérdéseket is felvet, mint a nacionalizmus, az etnikum, a nemzeti identitás2 – érdemes tehát a regény címével kezdeni egy alaposabb olvasatot. A regény vilá­gában az igazi vámpír nemcsak állandó etnikummal, de nemi vágyakkal és (gyengéd) érzelmekkel sem rendel­kezik, hacsak a vámpíridentitást nem tekintjük külön – nemzetek felett álló – faji hovatartozásnak (43.). Hogy a regény alcímébe rejtett nyelvjáték szerint vérmes-e ez a fiatal lány (Jerna, az elbeszélő), arra ironikus választ ka­punk hamarosan, amikor felállítja a szerelmi líra akárme­lyik darabjára ráhúzható formalista modellt:
„Az én lelkemben nincsen dal egy darab se, a líra szá­momra csak egy húros hangszer. Ezért munkakedvem serkentésére rangadót rendeztem a lantos költészet hat legnépszerűbb alapgondolata között, úgymint

1. szép vagy és szeretlek,
2. nem szeretsz,
3. nem szeretlek,
4. halhatatlan vagyok,
5. carpe diem,
6. évszakváltás” (91.).
A regény második, Utóélet című részében Jerna élőha­lottá alakul, de a monogramjából kreált „V.A.J.”-szívű (V. A. Jerna) érzelmek csak kvázi-érzelmek, amikor a (nagy)mamájától megszabadulni próbáló pályakezdő bölcsész hódítását arcpirító kérdéssel kezdi:

„Éppen egy kávéházban ültünk és igéket ragoztunk” – írja a magyartanárnőről – „amikor megkérdeztem tőle, mi az összefüggés a Sacher-torta és a mazochizmus között (…) Ettől vérszemet kaptam, és a valódi megoldás – egy eti­mológiai kuriózum” (141).
Egyrészt a Kraft-Ebing klasszikusára tett utalás szarkaz­musig fokozza a nagymama mély szimpátiáját a pszi­chiáterek iránt, akiknek a könyv szerint az a dolga, hogy mindent elhiggyenek, másrészt a befogadás-esztétika szempontjából az olvasót a szerelmesek viszonyrendsze­réből kizáró szerelmi líra kétséges értékére is reflektál.3 Az a „»kis fizikai ellenszenv«, amelyre Nietzsche is utal egy helyen” (178.).
A vérmese bizarr humorára jellemző, hogy a közép­pontjában álló főszereplő, a kettőszázharmincöt esz­tendős (időnként denevérré változó és a patkányokkal bensőséges barátságot ápoló) nagymama legjobban Ma­gyarországon érzi magát, „nyaralni” viszont minden év decemberében Szibériába viszi unokáját, hogy a szamojéd rénszarvasvadászok (80.) között vészeljék át a keresztény ájtatosság légkörét, de pályája során arra is akadt példa, hogy „1890-ben nagymama román bárónőként forgott a londoni társaságban” (67.). Választott fedőidentitását a következőképpen indokolja meg unokájának:

„– De finnugor vámpír nincs. A »finnugor« nyelvészeti vagy néprajzi kategória.  Miért nem inkább magyar vám­pír?
– Micsoda közönséges ötlet? Gondold csak el, hogyan reagál egy pöffeszkedő angolszász vámpír, ha bejelentem, hogy magyar vámpír vagyok. Udvariasan bólint. »Igen? Hol is van az a Magyarország? Budapest vagy Bukarest?« De a »finnugor« szó tiszteletet ébreszt benne és némi eg­zotikumot is társít lényemhez” (32.).
Ha felidézzük a műfajnak a Polidori-féle változat mellet­ti másik jelentős klasszikusát, Bram Stoker Drakuláját, akkor az angol regény befogadás-történetének egyik legkiválóbb esszéje, Friedrich A. Kittler írása nyomán az olvasó óhatatlanul felfigyel Szécsi Noémi könyvének egyik mondatára, melyben a narrátort könyvkiadójában foglalkoztató finn Jermák azzal indokolja második ne­vét, hogy a „szüleim Vámbéry Ármin munkássága iránti mély tiszteletből választották ezt a nevet” (103.). Kittler felidézi, hogy a németországi származású Vámbéry biz­tosan találkozott Stokerrel a regénye megírása előtt, és az eredeti Bamberger vezetéknevét azért változtatta Vám­béryre, mert az hasonlít a vámpír szóra.4 A Szécsi-regény címének értelmezése szempontjából különös jelentősége lehet annak, hogy éppen Vámbéry Ármin, a keleti uta­zó nyelvészeti eszmefuttatásai váltották ki az első komo­lyabb vitát a magyar nyelv eredetét illetően, mert a török jövevényszavak aránya alapján a divatos hun-turáni ere­detmítoszt igyekezett alátámasztani, amire az egyik leg­első vitairatban érkezett válasz a finnugor nyelvrokonság elméletét kifejtő Budenz József tollából.5 Ugyancsak nem elhanyagolható tényező a csuvasos nyelvek hatását (túl)értékelő Vámbéry életműve szempontjából, hogy a törté­neti kutatások alapján titkos ügynökként tevékenykedett az ázsiai brit gyarmatokon, amire Nádasdy Ádám pikáns módon reflektált Budenzről és a finnugor nyelvrokonság­ról szóló tárcájában: „Az ördög nem alszik, és nem aludt a XIX. század közepén sem. Mi van, ha a gonosz Budenz tényleg ügynök volt, mert beszervezte a Habsburg titkos­szolgálat? Végtére is nem álltunk mellette élete minden percében. Talán megszédült, kártyaadósságot csinált. Teherbe ejtett egy gyermeklányt. Levizelte a Kaiser arc­képét. Zsarolással rákényszerítették, hogy a magyarok ellenségeként megalkossa a finnugor nyelvrokonság tu­dományos bizonyítását!”6 – fejtegeti Nádasdy a regény szatirikus stílusához hasonlóan.

A szerkezet ugyancsak izgalmas az értelmező szá­mára, akárcsak maga a regény címe. Bár e sorok szer­zője nem szakértője a vámpírirodalomnak és az ebből kibontakozó filmiparnak és tévésorozatoknak, egyértel­mű, hogy a koporsó motívuma, vagyis a vérszívók halál utáni továbbélése kommersz része a vámpírlegendának. Az azonban eredetivé teszi Szécsi regényét, hogy a szer­kezetileg két nagyobb fejezetre osztott szöveg (az élő és a meghalt Jerna) szólama nyelvi megformáltságában teljesen eltérő. A nyelvi-nyelvészeti téma csúcsteljesít­ménye a románcban a híres-hírhedt szado-mazo regény – Pauline Péoge: O. története – főszereplőjére tett inter­textuális utalás, amely a vámpírok aszexualitása folytán egy álleszbikus csábítási kísérlet a lány részéről. Ebben az epizódban az ezúttal kiszipolyozásra kiszemelt magyar­tanárnőként visszatérő O. elcsábítása során az egyébként magyarul szinte tökéletesen író és beszélő narrátor szán­dékosan rontott és kifacsart mondatokat ír és mond, hogy ezzel elhitesse tanárnőjével, szüksége van a leckékre.
Mindenesetre Jerna tiszteletét tükrözi, hogy kamasz­kori rockzenész barátjának úgy mutatja be a pióca-terv első női áldozatát, hogy „O. költőnő. Többször megjelent már a Feltörekvő Irodalmárban […] gimnazista korában kétszer is megnyerte a Kaffka Margit-hasonmásversenyt” (222.) – végül az elmaradt csábítás helyett összehozza két barátját.
A regény cselekményének idejére – a kétszázharminc­öt éves nagymama megélt kalandjain túl – mindössze két utalást találunk a Finnugor vámpírban, amelyről a végén narratológiai fogásként megtudjuk, hogy maga az az ál­latmese, amelyet Elektra és Társa nem voltak hajlandóak megjelentetni. Az otthon nézett régi vámpíros témájú vi­deofilmek, a telefon és a rádió, illetve az elektromos hús­daráló vagy a (bakelit) lemez gyakori technikai eszközök, amelyeket a szereplők használnak, de a történet egy pont­ján Jerna befogja „a világvevőn az Amerika Hangját”:
A szibériai kirándulás alatt a nagymama „már reggeltől azzal zaklatott, hogy ne a rönkházikó vaságyán hentereg­jek a Szabad Európa rádió keleti szekciójának kívánság­műsorát hallgatva, hanem lőjek neki egy szarvast.
– Nem is tudok oroszul! – protestáltam” (80–81.).

A korszak ideológiai hátterét jellemzi, hogy Jerna egy alkalommal Marx A tőke című, azóta a divatból kiment közgazdasági monstrumát viszi el otthonról olvasmány­nak, amikor a nagymama ritka esetként lakásában fo­gadja egyik áldozatát. Mivel a főgonosz – szakértőként nagyokat nevetve a hiteltelen részeken – vasárnap délelőt­tönként vámpírfilmeken csemegézve szórakozik, ezért nagy valószínűséggel már létezik a regény történetének idejében a VHS videokazetta, vagyis nagyjából a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején járunk az első fejezet­ben. Ugyanakkor a második fejezet (Utóélet) már átnyú­lik a kilencvenes évekbe, hiszen Jerna arra panaszkodik, hogy „[e]z a sok levél szerintem túl drasztikus a telefon és az internet korában” (234.). A nagymama ugyan telefo­non is gyakran kommunikál, mégis előnyben részesíti a kézzel írt levelezést, amikor Finnországba utazik belátha­tatlan időre (ahonnan nyűgösen küldi a panaszait, mert a skandináv ország lakói annyi alkoholt fogyasztanak, hogy párszor ő is megszédül a vérszívás után).
Amikor Jerna első csábítására készül – valódi érzel­mek hiányában –, átkutatja a nagymama ládáját, amely­ben az az emlékeit őrzi, többek közt rengeteg férfiaktól kapott szerelmes levelet, melyekből megtanul néhány szófordulatot, hogy éljen velük az udvarlás során. Szintén megtalálja az emlékek gyűjteménye között Bram Stoker Draculájának 1897-es példányát, „salátára olvasva” (65.) – a kifejezés humoros összefüggésbe kerül a szöveg egy másik részletével, amikor a még vegetáriánus, salátát fo­gyasztó unokát nagyanyja azzal a tanáccsal látja el, hogy az örök fiatalság titka, ha inkább rendel egy pizzafutárt.

A salátára olvasott könyv és a telefonon érkezett fel­kérés a kamaszkori baráttól, hogy az Angliában mese­író szakon végzett Jerna tartson felolvasást a kiadásra nem méltatott, fiókban heverő állatmeséiből, sok elmé­leti szempontot felvet: „Évekig se telefon, se levél, most meg felvezetés nélkül a meséimet akarja hallani” (27.) – írja az elbeszélő, és ezzel megnyitja a szöveget a (ma­gányos) olvasás és a hangos, hangzóbeszédű felolvasás dekonstruktív oppozíciójának irányába. A meseköny­vek próbára teszik Derrida logocentrikus hangokról ki­dolgozott kritikáját, hiszen a mesekönyvek nagy része olyan befogadóknak készül, akik még nem tudnak ol­vasni, nem tudnak „betűjelekkel teleszórt lapokat dekó­dol”-ni (207–208.), vagyis csak valakinek (egy „beszélő szerszám”-nak – 91.) a hangos felolvasása segítségével tudják megismerni az adott történetet.7 (Derrida – tud­tommal – soha nem tette megfontolás tárgyává az anal­fabetizmus jelenségét.) Egy nagyképű hörcsögről szóló rövid kis mese bele is ékelődik a regény szövegébe, ami – mint már említettük – végül maga lesz a mese, a vérme­se. Hogy Jerna egyik intellektuális káromkodásról szóló eszmefuttatását idézzük: „Azt mondom néha: egy zsák lakan, egy zsák derrida, de ha mondjuk mezítláb bele­rúgok egy bútor éles sarkába, így kiáltok: »Fukó!«” (22.). A Video: Szürrealizmus a tudatalatti nélkül című írásában Fredric Jameson maga is témájává teszi a megfilmesítés (a nagymama vámpírfilmgyűjteménye) és az alapszöveg közötti feszültséget a házimozi őskorában: az írott szö­veg „akkor veszíti el kitüntetett és példaértékű státuszát, amikor majdnem minden fellelhető fogalomtár azoknak a roppant sokszínű dolgoknak az elemzésére vállalkozik, amelyekkel a »valóság« megjelenik számukra […] úgy tű­nik, hogy a média nyelvészeti vagy szemiotikai elemzése a nyelv gyarmatosító kiterjesztését jelenti a nonverbális – vizuális vagy zenei, testi, térbeli – jelenségek területén”. Így válnak a salátára olvasott könyv mellett rongyosra nézett videokazetták a nagymama olyan szórakozásává, amely „megfeledkezés az unalmas fogalmáról”.8

Amikor a könyvkiadóból Jerna egy étterembe ke­rül kézilánynak, a mosogatógépen üldögélve fura von­zódást kezd táplálni „a két világháború közötti magyar lektűr iránt: épp egy gyors- és gépírólányról olvastam, aki megfogta az isten lábát” (180.). Szécsi ezúttal újra összefüggésbe kerül Kittler Drakula öröksége című elő­adásával, amelynek az egyik technikatörténeti alapkon­cepciója, hogy az amerikai Remington fegyvergyár a polgárháború lezárulása után, a XIX. század második fe­lében írógép(fegyver) gyártására váltotta tevékenységét, ami pár évtized alatt azt a változást eredményezte, hogy a kézzel író férfi titkárokat felmentették ezen feladatkör alól az egyéni kézírást standardizáló gépírást pár hét alatt megtanuló nők.9 A meseírónak készülő Jerna is emlegeti „a Grimm testvérek adatközlőjé”-t (155.), aki a szájhagyo­mány útján fennmaradt germán mítoszok megszólaltatá­sával és lejegyzésével járult hozzá ennek a hagyomány­nak az írásbeli rögzítéséhez. Jerna – mintegy analógiában Bram Stoker regényének Mina Harkerjével – megörökíti regényében a nagymama általa (meg)ismert történetét. Talán az sem teljesen véletlen, hogy Szécsi Noémi a Finn­ugor vámpír angol fordításának londoni bemutatóján egy speciális dizájnú, írógépet mintázó ridiküllel szerepelt.10

Paul Virillio, Friedrich A. Kittlerhez hasonlóan evi­denciaként kezeli, hogy az új és folyton megújuló mé­dia- és technikatörténeti fejlesztések elsősorban mindig haditechnikai célokat szolgálnak, mielőtt elterjednének szélesebb körben.11 Nem elhanyagolható tehát Szécsi Noémi regényének egyik legmulatságosabb részletében Teller Ede nevének említése,12 hiszen ha ténylegesen ös.­szetalálkozik a nagymamával, akkor a hidrogén- és atom­bomba feltalálása nagy valószínűséggel elmarad:
„– Ne ugrálj nekem, mint borsó a dobon. Tiszteld a ko­romat.
– Mi mást tisztelhetnék?
– Vegyél vissza, kedves. Velem beszélsz így? Velem, akinek Robespierre a dekoltázsába nézett, akinek Franz Liszt tisztességtelen ajánlatot tett, aki majdnem látta Jókai Móricot, akit Kierkegaard el akart venni feleségül… […] Akinek Oscar Wilde mondott egy közöletlen aforizmát…
– Térj már a huszadik századra, nagymama.
– A huszadik század még olyan közeli. De azt meg­jegyezném, hogy Teller Ede egyszer megfordult utánam” (155.).

A Finnugor vámpír angol fordításának brit kritikusa, Ri­chard W. Jackson olyan fejlődésregényként is olvasható­nak tartja a vérmesét, amely a (nagy)szülőktől való el­szakadás ezúttal kegyetlen történeteként is olvasható: így válik a prózaian hétköznapi porszívó fegyverré, amikor a történet egyik legszimpatikusabb alakja, Oszkár bácsi – merő véletlen folytán – leszúrja, vagyis másodszor is meggyilkolja az éppen riválisává váló unokája életére törő nagymamát. A vámpírok végleges haláluk után puszta hamuként szóródnak szét a földön, és Jerna maga végzi el a gyászszertartást, a gonosz hárpia nagymama felporszí­vózását a szoba szőnyegéről. Zzzzzzzzz…

1 A szöveg az Irodalmi Szem­le előző és következő számában megjelenő Friedrich A. Kittler Drakula öröksége című esszéjével képez trilógiát, és részlet a Szécsi Noémiről készülő monográfia első fejezetéből. A főszövegben szereplő oldalszámok a második magyar kiadásból származnak: Szécsi Noémi: Finnugor vámpír. Vérmese. Budapest, 2011, Európa Könyvkiadó.
2 Lásd Fischer, Tibor: The Finno-Ugrian Vampire by Noémi Szécsi. The Guardian, 2012. október 12.
3 Vö. Kulcsár Szabó Ernő: A „sze­relmi líra vége”: „igazságosság” és az intimitás kódolása a késő mo­dern költészetben. In uő: Megkü­lönböztetések: médium és jelentés az irodalmi modernségben. Buda­pest, 2010, Akadémiai. 235–261; ugyancsak érdemes a figyelemre Hódossy Annamária Shakespeare metaszonettjei című könyve, mely-
ben a szerző az angol költő szerel­mi témájú szonettjeinek közhely­szerű kliséit metapoétikai szem­szögből olvassa újra.
4 Kittler, Friedrich A.: Drakula öröksége 1. Benkő Krisztián for­dítása. In Irodalmi Szemle, 2014. augusztus. 68–86.
5 Lásd Vámbéry Ármin: A magyar és török-tatár nyelvekbeli szóegye­zések. Pest, 1869, Atheneum.
Budenz József: Egy kis viszhang Vámbéry Ármin úr válaszára vagyis „A magyarok eredete…” cz. II. értekezésére. Budapest, 1886, Akadémiai. Sándor Klára több tanulmányt szentelt a világhálón a hun-turáni hagyomány témá­jának, amelyekből kiderül, hogy egészen a XX. század közepéig, a szovjet befolyás felerősödéséig a magyar irodalomban szinte min­denki idegenkedett a magyarság urál-altaji származásának felté­telezésétől, még olyan szerzők is, akik (el)ismerték a finnugor nyelvrokonság hitelességét.
6 Nádasdy Ádám: A gonosz Bu­denz. Élet és Irodalom, 2010. áp­rilis.
7 Bővebben lásd Ong, Walter J.: Orality and Literacy. The Tech-
nologizing of the Word. New York–London, 2002, Routledge.
8 Jameson, Fredric: Video: Szür­realizmus a tudatalatti nélkül. In uő: A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája. Dudik Annamária Éva fordítása. Budapest, 2010, Noran Libro. 85–113. (Idézett részek: 86, 90.)
9 Kittler: i. m. 83–85.
10 Technikatörténeti szempontból ugyancsak érdekes a 2012-ben készült, Magyarországon 2014 májusában bemutatott francia Populaire kisasszony című film, amely az 1950-es évek végén, az USA-ban megrendezett gépírónői gyorsasági verseny története.
11 Lásd például Virillio, Paul – Latringer, Sylvére: Technológia és transzpolitika. In uő: Tiszta hábo­rú. Bánki Dezső fordítása. Buda­pest, 1993, Balassi. 23–30.
12 Vö. Palló Gábor: Teller Ede és Bu­dapest. Magyar Tudomány, 2008/
3. 321–327.