Szászi Zoltán: Szerencse fel, Szerencsre le…

Mióta itt dolgozom, megnyugodtam. A csokoládé illata, a jókedvű asszonyok és lányok, az udvaron kényelmesen sétálgató, kigömbölyödött szolgálati macskák nyugalma, a felszedett pár kiló, a kiegyensúlyozottság, mind-mind csak jót tesznek nekem. Hiába, na, nagyon mélyen voltam, alig bírtam visszakapaszkodni.

Még jó, hogy vannak ilyen emberek, mint a Gazsi bácsi. Ma is csak úgy odaszólt ebéd után, mikor a csomagoló felé ballagtam. – Adjon isten! Mongya már, mörnök úr, honnét is gyütt maga ide hozzánk, Szerencsre, ebbe a fejedelmi városba-e? Mer én Szögedébő, az én apám ottan vót vasutas, mikor áthelyezték ide ne. Mán csak azé kérdezem, mer ugye mind a ketten gyüttmentek volnánk. – Á, nem olyan messziről jöttem én, mint maga, Gazsi bácsi, én csak innen Gömörből. Rozsnyón éltem vagy négy évig. Az is a fejedelem városa volt. Pénzt is vertek ott, a libertást. – No hiszen. Rézből, azt verhették! Hát mi az, ammá píz, mi? Hadba járó népnek nem píz a réz. De ha már kérdeztem, honnan gyütt, akkor azt is kérdezem, mit csinált ottan? Mert most tudom, hogy a csokoládégyárban maga a főmestör, itten Szerencsen, no de mégis, hát ezelőtt mit csinált a mörnök úr? – Hát, Gazsi bácsi, a rézzel teljesen igaza van, az nem való egészen pénznek, csak az alapanyagának, ám jó dolog, ha sok van belőle az ércben, mert akkor hoz pénzt is. Bányamérnök voltam én, s ahol én jártam le a tárókba, ott rézércet is fejtettek. Hogy kerültem ide? Fura történet az enyém. Bányamérnök voltam, míg egy napon…– No mongya csak, folytassa, mörnök úr, érdeköl ez engömet! Mink, gyüttment népek, tarcsunk össze, ha löhet, mert ha már a sors így akarta, hogy elkerültünk otthonról…– Elmondanám szívesen, Gazsi bácsi, de most nem, még dolgom van a csomagolóban, majd fájront után. Fel kell mennem még az irodába is fájrontig, tudja, mindig van papírmunkám, de várjon meg öt óra tájban a vasúti restiben, úgyis ott szoktam vacsorálni, ma is oda megyek, aztán mennék Miskolcra az esti vonattal, onnan meg tovább, Rozsnyó felé, ha akad majd valami. – Rendben van, mörnök úr, úgy lögyék, menjen a dolgára, még nekem is le kéne mennem a kazánházba, egy szivattyú vacakol, azt meg kell nézni! A csomagolóba amúgy én is szívest járok, sok szép, no meg nem annyira csinos asszony, meg lányok is vannak ott. Ott mutatkozik ki igazán, kinek formás a dereka, a szoros fehér ruhában, meg hát a szorosra kötött fejkendő is elárulja, melyik krumplifejű, melyik meg a formás alkatú. Gondolom, maga melyiket nézi szívesebben. Menjék csak! Máma láttam a Vicuskát is munkába gyönni, jó, na, ne szégyenkezzék, hát hiszen csak mocorog az emberben a férfiasság, aztán kell valami időtöltésnek, na. Menjék, míg a főmérnök úr kint van a városban, addig nyugodtan kurizálhat, csak oszt vigyázzon, mert vannak ott árulkodó asszonyok is. Akkor fájront után, ötkor én már ott leszek a vasúti restiben. Apám is szerette azt a helyet, aszongyák, igen jó brassóit csinálnak ott most is, no, még az is lehet, betársulok a vacsorába is, mert nekem sincs most itthon az asszony, elment Debrecenbe, a jányához. – Viszlát, Gazsi bácsi! Akkor én mennék a csomagolóba. – No, menjék csak, akkor isten vele! Ötkor! Ott
legyék ám!

S már akkor, amikor elköszöntem az öreg Gazsi bácsitól, a mindenes ezermestertől és üzemlakatostól, már akkor tudtam, hogy aznap este nem indulok én el sehová a tervezett vonattal. Tiszta szerecsen, vagy mit beszélek, szerencse lesz, ha csak jóval később is, de egyáltalán el tudok én indulni ebből a csokoládé-szagú városból. Még jó, hogy nem volt alkalmam aznap estére randevúra hívni a csomagolóból azt a barna hajú, mély szemű csendes kislányt, a Vicuskát se. Legalább nem vallottam szégyent a dadogásommal, meg a hallgatásommal. Á, kutya dolog ez, mióta az az eset ott lent a mélyben megtörtént velem, félek én mindentől. A szerencse, a szerecsen és Szerencs szavak igen fura módon keverednek bennem, s ez a fura keveredés határozta meg az én életemet. Egyszer kevertem össze, de akkor annyira sikerült, hogy máig is annak iszom a levét. Pedig, pedig, nagyon el kéne ma este indulni, hogy holnapra odaérjek megint Rozsnyóra. A Sajó feletti teraszon hullámzó temetőben meg kéne látogassam az én drága nagybátyám, Stefán bácsi sírját. Ő nevelt belőlem bányamérnököt. Drága nagybátya, aki ott halt meg, a szemem láttára! A Mária-aknánál, olyan hirtelen és váratlanul, ereje teljében. Csak úgy, összenyaklott, mint egy bittyu (így hívják a gyenge bárányt mifelénk, ha nem tudnák). Az a baj, hogy én máig sem tudom, mi lelte a Stefán bácsit. Csak sejtem. Mondták, valami átok volt az öregen. Hivatalosan szívelégtelenséget írtak az orvosok. De hát az átok, az átok, s hogy annak az átoknak, hogy annak oka volt. Nagy oka! Mindig, mindenféle mesék keringtek az öregről, anyám azt is mesélte, mikor Selmecbányán járt bányaakadémiára, ott tucatszor is párbajozott, mert igen szerette a lányokat, asszonyokat, nőket. Szóval szerette az öreg a „likat”, tán ezért is lett belőle bányamérnök! Stefán bátya legendásan daliás, jóvágású fiatalember volt, ugyanilyen jóvágásúnak, csak kissé kopottabbnak ismertem meg, meglett férfikorában, de még akkor is, ilyen formájában is veszélyes volt minden nőnemű lényre 14-től 64 éves korig. „Amit már meg lehet, meg amit még meg lehet, azt muszáj is, édes fiam!” – ez volt a Stefán bácsi szavajárása. „A fene a gusztusát a nagybátyádnak!” – ezt meg mindig akkor mondta az anyuskám, amikor elpletykálták neki Stefán bácsi egy-egy hódítását a felvágott nyelvű asszonyságok. Az ő édesbátyja volt Stefán bácsi. Anya azt is elmesélte, a családi legendárium szerint egyszer, még fiatal korában, ez az én furcsa nagybácsim egy jó gyerekfejnyi nagyságú aranyrögöt talált. Méghozzá a meddőn, valahol, kint, a Mária-akna régi jövesztéséből maradt meddőhányóban, ott Rozsnyó felett, valahol Csucsom mellett, valami kis patak vagy bányából kiszakadó vízér partján. Ha gyerekökölnyi volt is a valóságban, no, az is elég nagy termésaranyból! Anyuskám szerint ebből a darabból van az ő jegygyűrűje, apám nagy pecsétgyűrűje, az enyém is, a húgom karikagyűrűje is, meg a Stefán bácsi egyik nagy kalandjából, oldalágról született Lilikének az egészen tisztességes stafírungja. Meg hát ki tudja mi még. Ugyanis Stefán bátya soha nem sajnálta magától a földi javakat. Ha szabadságra ment, akkor annak megadta a módját. Evett, ivott, mulatozott, színházba járt, vadászgatott, még kártyázott is, pedig az már nem volt divatos a szoci alatt. Igaz, az aranyrögöt éppen a háború utolsó őszén találta, jól eldugta, s rá egy évre, a zavaros, a bolond időkben, mikor mindenki szabadult mindentől, ő vásárolt és tartalékolt az arany árából. Az se akármi helyzet volt, ahogy találta azt a híres aranyrögöt. Másodnapja kártyáztak már, kint a vasas fürdőben. Szeptember volt akkor is, mint most, meg mikor a bátya meghalt. Stefán bácsi, mint szokta, csak úgy, nagy borgőzös fejjel kisétált a vasas fürdőből, egy kicsit szellőzni, imbolygott meg szédelgett az úton, aztán valami füttyszófélét hallott, ettől rájött a szükség is, hát rápisált egy sárrögre. Jól megalapozott vizelés volt, volt miből, jó sugárban ereszteni, s ahogy mosta a lába előtt heverő sárrögöt a sárga lé, úgy sárgult meg annak a felülete. Ott volt az aranyérc, szép kalcitkristályokra ránőve, meg bent a rögben. Valóságos termésarany! Ritka szép! Azt mondja anyám, ha már ekkora szerencséje volt, ezért a pisálásért átkozták el a bányatündérek, a marmancsok. Meg azért is, mert ha ekkora irdatlan nagy szerencséje van valakinek, azt illik meghálálni, gyertyát gyújtani Borbálánál, aszú szőlőből mazsolát levinni az aknába, meg kis pohárban borocskát is. Rendesen mézet, áfonyát, tojást szoktak levinni a bányászok, egy évben egyszer, a karácsony előtti utolsó műszakkor. Aki nem köszöni meg a mélységbelieknek a nagy ajándékot, azt baj éri, elébb vagy utóbb! Meg kellett volna ám nagyon hálálni a marmancsoknak ezt a rögöt! De Stefán bátya már csak makacs egy ember volt. Nem hitt a bányatündérekben.

Hogy micsoda lény a marmancs? Hát a bányatündért hívják nálunk marmancsnak. Egyik bányász úgy mondta nekem, ezek a lények karcsú apró leányka-testben jelennek meg a bányák félbehagyott táróiban olykor. Különösen ott, ahová kis edényben mézet, tojást, tőzegáfonyát visznek nekik olyan vájárok, akik túléltek már valamilyen bányabalesetet. Azt is mondta, apró, egyszarvú lovakon járkálnak, a patadobogás néha áthallatszik a régen elhagyott járatokból a friss fejtésekig, s ilyenkor jobb, ha máris indul az ember a kijárathoz, mert vagy vízbetörésre, vagy valami gázkitörésre figyelmeztetnek a marmancsok. Akik általában békés lények, ha jól bánnak velük. Egy másik vájár szerint imbolygó, asszonyalakú, sűrű árnyék a marmancs, kendős vén banyára hasonlít a legjobban. Aki látni vélte, azt mesélte, hogy a szellőzőaknák mohás kijáratánál szoktak pihenni, mert éjszakánként kijárnak az erdőbe, maguknak csemegét meg cicomának való madártollat szedni. Bizonyítékot is tudott a létükre. Mégpedig azt, hogy mi az isten csudáját kerestek akkor 300 méter mélyen egy-egy szögletes kövön a szajkótollak, meg elszáradt fekete bodza ernyői, vadkomló termése, erdei szamóca virágának szirma? Olyan bányásszal is találkoztam, aki szerint elhalt bányászárvák szellemei a marmancsok, s védik azt a bányászt, aki jó a gyerekéhez, de büntetik, aki rossztermészetű, s veri otthon a gyerekét. Azt is mondta egy öreg vájár, semmit nem felejtenek, mindenre emlékeznek, akár száz évig is ezek a marmancsok. Az ilyen, nagybátyám-féle nagy lelést, ekkora kincstalálást meg igencsak! Így összerakva azt a sok mindent, amit a marmancsokról hallottam, igen vegyes a kép ezekről a lényekről. Egyszerre jók is, rosszak is, félelmetesek is, kedvesek és szeretnivalók, mert hát ki nem szereti a szép lányka testében megjelenő tündért, aki kivezeti a sötétből, megjósolja a vízbetörést vagy gázömlést? Hogy rongyos zöld ruhában járnak? Hát számít az? Hogy piros kendőjük rojtos is, meg foltos is? Ugyan már! Hogy netán kissé vaksik lennének, mert mindig a sötétben vannak, s emiatt ilyen gondozatlan a ruhájuk, meg kócos mindig a hosszú, csavarokba göndörödő hajuk? Hát baj ez? Mikor olyan édesen énekelnek, hogy az őzek leheverednek a kürtőkhöz, a dalolást hallgatni! A rókák meg bánatos pofával kaffognak a holdra, a vadmacskák meg olyan díszesen vernyákolnak olyankor, hogy három heggyel odább is hallatszik a vadak éneke.

Igaz, míg velem nem történt a nagy eset, nem hittem bennük, s én ugyan valóságban egyszer se láttam őket. Mégis sejtem, hogy mikor a nagy omlás történt, akkor a marmancsok (vagy csak egy közülük?) mentették meg az életemet. Jaj, Stefán bátya, az volt a te bajod, anyám szerint is, hogy nem adtad vissza a bányaszellemeknek a nekik járó részt, meg Szent Borbála előtt se gyújtottál gyertyát hálából. Ezért történt minden szomorúság, ezért vitt el a kaszás is, akkor, azon a viharos kora őszi napon.
2.
– Két erőlevest, két brassóit, ecetes uborkát nekem, a fiatalembernek meg, amit gondol hozzá. Na meg kadarkát kérnék, kétszer fél litert. Maga majd máskor rendel, most én a meséért cserébe hívom meg a mörnök urat. Legközelebb maga a soros. Ez most a meséért cserébe van! – Legyen akkor így! Hol is kezdjem, hát hol is? Úgy van az, Gazsi bácsi, ha már így rákérdezett, hogy engem egy félreszólás hozott ide. Ebbe a kisvárosba, ahol egész évben csokoládéillatú, ősztől tavaszig meg melaszszagú a levegő. Egyéves bányamérnök voltam, ezt ünnepeltem az első, igazi hivatalos bányásznapomon, szeptember első vasárnapján, Rozsnyó Fő terén, hát, hát bizony van már ennek hét éve is. Énekeltük a bányászhimnuszt, tudja, amelyiknek ez a szövege, ni, hogy: „Szerencse fel! Szerencse le! / Ilyen a bányász élete. / Váratlan vész rohanja meg, / Mint bérctetőt a fergeteg.” Csak történt egy kis bibi, mert túlkapacitáltam magam. Ittam a bányakapitánnyal, az igazgatóval, a lőmesterekkel, meg mit tudom én még, kivel, tán még a párt- meg a szakszervezeti titkárral is, s így bizony kettő deci pálinka helyett – mert annyit bírok rendesen, gond nélkül leküldeni – hat deci sompálinkát ittam meg nagy hirtelen a felvonulás előtt. Meg is fordult a világ velem, botladoztam, csetlettem, szemem is keresztbe állt. Amikor meg énekelni kellett, tán az ördög bújt belém (vagy a marmancsok tréfáltak meg?), mert a rendes szöveg helyett azt énekeltem, hogy: „Szerecsen fel! / Szerencsre le!” Itt kezdődött az én bajom. A kollégák csak kinevettek, de másnap, mikor zúgó fejjel műszakba léptem, mintha minden ellenemre dolgozott volna. Az érccsúszda beszorult, egy ember megsérült, engem vettek elő miatta, de végül nem én feleltem érte. A vízszivattyúk közül meg éppen a legnagyobb mondta fel a szolgálatot, ez már az én dolgom volt, s valahogy sikerült is kicserélni vagy két óra alatt. Közben már délben a Mária-aknánál kellett volna lennem, de lerobbant az autó, és mire a másik Niva megjött és kiértem, Stefán bácsi már két emberrel, a nyugdíj előtt álló fúrómesterrel, Szöllős Janival meg a Zaboda Lalival, a fiatal gyakornokkal lement a táróba, az öreg Gujkó Laci bácsi, a lőmester meg kint maradt vigyázónak. A leszállást szükségessé tevő esemény hirtelen jött. Sokan mondták hétfőn reggel, hogy akkora ércdarabot mosott ki a vasárnapi bányásznap éjszakáján lezúduló zivatar, hogy a nagyfőnökség parancsára meg kellett nézni, honnan is szakadt ki, netán érdemes-e megint ott hajtást indítani. A sok limonit, hematit mellett antimonit, galenit, pirit, azurit, malachit, termésréz, termésezüst, no meg persze morzsákban arany is csillogott a különleges, emberfej formájú érchordó sziklarögben, amit a vihar kigurított. Persze az igazgatóság mellett Stefán bátyát is lázba hozta a nagy lelet, éppen azon mérgelődött már hetek óta, hogy gyengül a hozam a László–Márkusaknánál, s nem teljesítjük a tervet. Akkor meg a főnökség leharapja a fejünk, prémiumról, fizetésemelésről meg álmodni se lehet majd, legrosszabb esetben még szabotázzsal is megvádolhatnak, isten ments ilyet emlegetni is! Mikor odaértem, láttam, hogy Gujkó Laci bácsi, a lőmester állt ott a régi tárna bejáratánál. Futva érkeztem, de ő csak leintett, nyugodjak, lassítsak, már úgyis elkéstem, én meg azt láttam, igen furcsán viselkedik az öreg bányász. Gujkó már látott egyet-mást, mióta jó 30 éve munkába állt a Mária-aknánál, mint segédvájár. – Elkéstem, már látom, Laci bácsi. Mi a helyzet? Az öregem már lement? Mikor szálltak le, Laci bá? – lihegtem érkeztemben. – Van már egy órája is, pedig én szóltam nekik, nem jó dolog most lemenni. Szaggat a kezem, itt lesz valami hirtelen bitangság. Nézze csak, mérnök úr, ott a Pipitke felett mekkora kurnyavica tekereg? – válaszolt az égre mutatva az öreg. – Kurnyavica? Mi már az, Laci bácsi? – Mi lenne, ugyan, na? Hát jégeső, orkánnal, zivatarral, ugyan kérem! Nem túl jó idő, errefelé, bányavidéken, a bányász nem szereti a hirtelen zúduló vizet, mert az mindig galibát csinál a mélyebb tárnákban. Az én apám is. – Mi van a maga apjával is? – Hát holnap lesz 25 éve, hogy meghalt. Nagy eső volt aznap is. Itt, a Mária-aknán, az alsó szinten meg vízbetörés. Ott volt jövesztésen az öreg, mikor ráomlott vagy két mázsa érc, mikor megtaláltuk, derékig kibontotta magát, de tovább már nem tudta, a víz, az gyilkolta meg. – Sajnálom. Hanem most inkább adjon nekem is lámpát, Laci bácsi, meg sisakot, mennék le, Stefán bácsi után. – Én nem ajánlanám, mérnök úr! – A kurnyavica miatt? – Pontosan. Akkor is a Pipitke felől jött. Nem jó ómen! Meg éjszaka is, azt álmodta az asszony, hogy rigók szállnak ki a bányából, vagy százan, aztán mindnek a hátán marmancs egy kék lángú lámpával a kezében, de mind haragos, szomorú ábrázattal ám. Reggel, mikor felkelt az asszony, máris szaladt Borbála előtt gyertyát gyújtani, engem meg megesketett, ma nem megyek le. Nem is kéne, szabadnapos vagyok, csak a Stefán úr kérésére jöttem ki, biztosító embernek. – Laci bácsi, én ezt nem hiszem el, hogy éppen maga, a legjobb lőmester ilyen buta babonákban hisz. Na, adjon gyorsan egy lámpát, sisakot azt hoztam a magamét, aztán csúszok is lefelé. Melyik részt vizsgálják? – Stefán úr azt mondta, a hármas elágazáshoz mennek, mert mikor utoljára ott lent járt, akkor kihozott egy szép antimonitdarabot, egy nagy kvarc mellől, amiben aranyat is sejtett. Én ugyan nem hiszem, hogy itt arany lenne, de ha van, az csak rosszat hoz. Elég lenne réz vagy ólom vagy kobalt, no, esetleg legyen ezüst még, az lehet, de arany! Az inkább ne legyék! Az kutya dolog, megbolondítja a bányakapitányságot is, az államot is, meg a bányászt is, főleg a feljebbvalókat. Láttam én már ilyet, hajaj! – Mennék le, Laci bácsi! – Én szóltam!

Én meg bizony nem fogadtam szót a lőmesteremnek, s lecsusszantam, vagy harminc métert, egy ferde, régi vágatba, csak úgy, mint régen csúsztak a bányászok a tárókba. A fenekem alatt egy simára kopott deszkalap, ezt kicsit meg szokták kenni olajjal, aztán le a csuszkán, ami egy jókora vastag fenyőfa törzse, teljesen lekoptatva, s máris bent van az ember a táróban. Ez jó régen ki lehetett vájva ereszkedőjáratnak, olyan másfélszer egyméteres harmincas lyuk, jó 25 fokos lejtővel, ami alaposan megkoptatja a bakancs sarkán a vaspatkót, van úgy, hogy még szikrát is hajít csúszás közben a vasalás. Az ember a fejét lehajtja, azt a sisak is védi, maga előtt, jobbra tartja a lámpát, oldalt meg a szerszámot, hol kalapácsot, hol éket, hol meg fúrófejet, hogy ha botlana is leérkezéskor, meg ne sértse magát vagy a társát. Jó tíz méterre tőle egy enyhébb lejtésű akna szaladt be a hegybe, ott ment régen a kiemelés, még nyoma maradt a csúszdáknak, de mostanra eléggé behordódott, van annak már félszázada is, hogy utoljára használták, hát meg is gyűlt benne a kavics, omlott föld, mindenféle falevél, meg ág, gally. Kint már éppen a kurnyavica első szélrohama tépte meg a fákat, hallottam, hogy még egyszer utánam szól Laci bácsi, ne menjek, de mégis lecsusszantam, s lent már csendesség várt, sötét, hűvös és titokzatos csöpögés, meg enyhe huzat. Meg az izgalom! Hátha találok, találunk valamit! Ki foglalkozik ilyenkor kinti kurnyavicával? Pontosan emlékeztem arra, hogy a lejárattól százlépésnyire kell lennie, egy enyhe ívelt és ereszkedő járat után a hármas elágazásnak. Jártunk mi már itt még egyetemista koromban a nagybácsival együtt. Az észak felé induló ágban régen ezüst telérek voltak, nyomokban higany érce, cinóber és jó fekete vasérc is. – Fekete, mint a szerecsen pofája! – így becézgette akkor a vasércet Stefán bácsi, szeme sarkában látszott, a fejében villogott a számológép, mekkora hozamot adna, adhatna az ér. A kelet felé vágott járatban szapora volt a galenit, de erre nem hajtott a bányavezetés, ólomból máshonnan kapta az állam a szükséges mennyiséget. A ruszkiktól kaptuk, ha jól emlékszem. A nyugati járat volt mindig a legizgalmasabb, ott kétszer is találtunk korábbi bejáráskor aranyércet. Igaz, keveset csak, morzsákat, de mégis ez izgatta a legjobban a bányakapitányságot meg persze minket is. Már csak pár lépésre voltam az elágazástól, mikor hirtelen zúgni kezdett a fejem, mint akivel hirtelen zuhanni kezd a bányalift. Mondhatom, az felettébb kellemetlen érzés! Szédülni kezdtem, ámolyogni, elaludt a karbidlámpám is a pillanatok alatt feltámadt hatalmas huzatban, majd fura dübörgést hallottam, s már hemperegtem is bele, a veres anyagba, pergett rám a sár, a sziklából apró darabok pattantak felém. Az arcom vérezni kezdett, éreztem a sós ízt, kezem a szemem előtt, a másikkal a falat tapogattam, úgy próbáltam megfordulni és visszajutni a bejárat, a termelő vájat felé, hátha azon gyorsabban ki tudok mászni. Ziháltam, ordítottam, majd hirtelen, hirtelen olyan csend lett. – Most halok meg, édes Istenem, vége van! – sóhajtottam, s nekidőltem a hideg, vizes köveknek, és markoltam a sarat magam mellett. Apró fény tűnt fel, nem bányászlámpa, hanem valamilyen más, soha nem látott, fehér, vibráló, csillogó fény. – Marmancsok! Jó Istenem, hát mégis léteznek! – suttogtam magam elé és becsuktam a szemem, nem mertem nyitva hagyni. Kettőt se sóhajtottam, mire valakik odaértek hozzám, s az egyik valaki megsimogatta a fejem, a másik meg kitisztította a szemembe vágódott port, piszkot, sarat, s már nem éreztem a vérem sós ízét se, csak hirtelen valami nagy nyugalmat. – Elvisz, elvisz innen a víz, elmész innen, más vidékre mész innen, emlékezz, mindig emlékezz, ránk is, ránk is nagyon. Soha ne keverd a szerencsét szerecsennel! Vicus, Vicus lesz a párod, most markolj a sárba, rakd meg a zsebed vele! – ezt hallottam, nem tudom, talán női hangon, talán nem, talán csak képzeltem. De ahogy mondta, én megraktam a zsebem a sárral, amin ültem. Tapintás szerint valami kristályok lehettek benne. Tán három perc se telt bele, az apró fény eltűnt, majd mintha elájultam volna, aztán meg hirtelen Laci bácsi arca villant fel, amint éppen pofozgat, meg vizet próbál adni, mert szinte égetett, cserepes volt a szám. – Mondtam ám, ugyi megmondtam, nem kell ebben a kurnyavicás időben lemenni a Máriába, mert beszalad a víz, aztán meg beszakad fentről az egész boltozat, hiába van ácsolva. Bír-e járni? – kérdezte az öreg. – Próbálok, megpróbálok, Laci bácsi, csak még ebből a sárból, ebből pakoljon még, ahová tud és bír! – Ezt nyöszörögtem neki, és arra igazán nem is emlékszem, hogyan másztunk ki a mélyből. – Alighanem mégis léteztek ezek marmancsok, mörnök úr! Bár, na, én is láttam Szögedében örvényen táncoló boszorkányt a Tiszában, hát, ha ott van ilyen lény, akkor a bányában is lehet, akármi. De mi lett a vége ennek, mondja csak? – S én akkor eszméltem, hogy Gazsi bácsinak mesélem ezt a történetet, szinte elváltozott arccal. – Stefán bácsit másnap találtuk meg, meg a két kísérőjét is, vele egy helyen, a hármas elágazáson túl, a nyugati aknában. A víz, a bányába a kurnyavica miatt betódult víz ölte meg őket, a vágat végén feküdtek, s a víz egy eddig ismeretlen barlangjáratot is kimosott, ott zúdult le, mellettük. Rengeteg cinóbert oldott ki, tiszta vérvörös víz állt még napokkal az eset után is ott, meg aztán lent a faluban is mondták, vér jött ki a hegyből, mint Krisztus oldalából. – No hát a zsebébe rakott sár meg? Abban mi vót? Arany-e? Ezüst-e? – Egyik se, Gazsi bácsi, hanem fél tucat olyan szép kalcedon meg két akkora hegyikristály, hogy mikor eladtam őket az ásványbörzén, egy kis lakás árát kaptam értük. De egy kis oltárt máris állítottam a régi akna bejáratához,  emlékül Stefán bácsinak, és engesztelésül a marmancsoknak, meg hálából is, hogy túléltem. – Csak hisz bennük, mi? – Maga nem hinne? –Hát, ezek után. Mán még egyet mondjon meg. Ezért keres magának Vicus nevű szeretőt, bárhová is került azóta? – Hát igen, Gazsi bácsi, talán ezért is. – Szerencsen is? Oszt ha szerecsen lesz a jány, jó lesz az akkor is? – Ahogy mondja, Gazsi bácsi, ahogy mondja. Szerecsen le, Szerencsre fel! Csak tudják a marmancsok, mit terveltek ki velem! Egészségére! Talán még elérem a kilenc negyvenes személyt Miskolc felé, aztán ha Putnokig eljutok, onnan már gyalog is. Át a dombokon. Fel a Sajó völgyén. Legalább kijárom magamból azoknak… azoknak a marmancsoknak az emlékét is. Vagy még jobban belekalimpálódnak a szívembe. De az se baj!