Pataky Adrienn: „A művészet kegyelméből a politika átlényegül” – Petri politikai szerepéről és lírájáról

„Homályos föltételeket nekem
többé nem szabnak.”
Petri György: Tojástükör (részlet)
„Az utolsó nagy magyar politikai költő Petri György volt”, de már ő is csak „szabályt erősítő kivételként műkö­dött”1 – fogalmazott Radnóti Sándor 2011-ben, amikor Petri már több mint egy évtizede nem élt.

Összes műveit a Magvető publikálta négy kötetben 2003 és 2007 között Réz Pál, Lakatos András és Várady Szabolcs szerkesztésé­ben; a hagyaték egy részét nemrég Schmitt Mária vásárol­ta fel a XX. Század Intézet számára, aki szerint „verseiből érthetik meg a következő nemzedékek is, hogy miért volt elviselhetetlen a Kádár-rendszer, hogy mit jelentett a sza­badság hiánya”.2 Könyvében Szabó Gábor így fejti ezt ki: „Petri költészetének jelentősége így többek között abban is rejlik, hogy megvédhet a fizikai létezés érzéki élményé­nek, vagy az élmény emlékezetének elvesztésétől, miköz­ben a szabadságra ítéltetett »én« puszta jelenvalóságának indokolhatatlan örömét súlyos etikai feladat­ként közve­títi.”3

Petri méltatása mindig is kettős volt; bár megkapta többek között a Kossuth-díjat, inkább az az eset vált hí­ressé, amikor azt Torgyán József elméltatta tőle 1996-os interpellációjában, amelyben Petri és Esterházy szövegei (Apokrif, Így gondozd a magyarodat!) kapcsán vallás- és nemzetgyalázó szerzők támogatásával vádolta az aktuális kultúrpolitikát.4 Keresztury szerint Petri „saját klasszi­kussá válását is kiröhögi. A megérdemelt pályadíjat – lásd József Attila-, majd Kossuth-díj – köszönettel átveszi, de pózoknak és megelégedésnek a művekben nincs nyoma.”5 Petri a nyolcvanas években „a legizgalmasabb költő Ma­gyarországon”,6 már életében klasszikusnak mondják, az utókor számára pedig a „kádárizmus éveinek legvagá­nyabb költője”, „a demokratikus ellenzék költője” – de nemcsak líráját hatotta át a politika. 1977-ben aláírta a cseh Charta vezetőinek letartóztatása elleni tiltakozó ívet, majd 1979-ben egy újabb tiltakozáshoz gyűjtött aláírá­sokat a Charta-ügyben. Az ekkortájt őt cenzúrázó ítélet hamar oldódott, az Új Symposion, később a Mozgó Világ, a Magyar Nemzet és a Kortárs mint az ideológiailag ellen­őrzött sajtó képviselői közölték időnként néhány versét. A nyolcvanas években mégis inkább a szamizdat kiadások adtak Petri számára új szabadságot: 1981-ben egyik alapí­tója, majd 1989-ig szerkesztője volt a Beszélő című folyó­iratnak, amely nyolcvanas évek első szamizdat periodiká­jaként a demokratikus ellenzék lapja lett.7 A Beszélő egyik előzménye a szamizdatbutik: „81 tavaszától működött a Rajk-butik a Galamb utcában, hetente egyszeri árusítás­sal”8, itt lehetett hozzáférni olyan dokumentumokhoz, amelyek letiltott kéziratok vagy fénymásolatban és egyéb formában sokszorosított, illegálisan terjesztett anyagok voltak. A Beszélő valószínűleg 1981 végén jött csak lét­re: az MSZMP Központi Bizottsága Agitációs és Propa­ganda Osztályának tájékoztatója a Politikai Bizottságnak arról számolt be 1981. december 30-án, hogy megjelent a Beszélő: „Ellenzéki tevékenységükről ismert személyek – Haraszti Miklós, Kis János, Kőszeg Ferenc, Nagy Bálint, Petri György – nevével jelzett, illegális, stencilezett sza­mizdat folyóirat került terjesztésre az elmúlt hetekben”,9 tehát valószínűleg november-decemberben. Petri új kö­tete, hét évvel a második után, szamizdatban jelent meg 1981 decemberében: az Örökhétfő az AB Független Ki­adónak az első produktuma volt.10 1989-ig Petrinek még két kötete jelent meg: az 1984-es Hólabda a kézben (New Yorkban) és az 1985-ös Azt hiszik. A szamizdat iroda­lom bezárkózás (is) volt Petri számára, verseit csak egy szűk kör olvasta és ismerte, ám ez kényszerhelyzet volt: az Örökhétfő eredetileg nem szamizdat kötetnek készült, Petri először a Szépirodalmi Kiadónak adta a Várady Szabolcs által szerkesztett kötetet, ám a „megbízott igaz­gató közölte, hogy 25–30 verset ki kell hagynom, köztük az Örök hétfőt, amit elsőnek írtam, s ami a címadó vers. […] Akkor még nem volt Demszky kiadója, nem tudtam, hogy minden további nélkül megjelenhet szamizdatban, de úgy gondoltam, ha ennyi vers kimarad, akkor az már nem az én kötetem lenne, és nem szabad megengednem, hogy bohócot csináljanak belőlem.”11 Az Örökhétfő 940 példányban készült szitanyomással, Radnóti Sándor írta róla az első kritikát a Beszélőbe, ahol a „szubkultúra kö­tetének” nevezte, de hangsúlyozta, hogy elsősorban nem azért fontos, mert szamizdat, inkább a költői hangvétel radikalizálódása miatt:

[…] „a magyar értelmiségi társadalom keresztül-kasul át­politizált és depolitizált: a politikai gondolatszabadság ég­hajlata alatt létrejövő kultúráknál egyszerre beszél és hall­gat jóval többet a politikáról. Ezt a kettősséget tanúsítja, hogy a »politikus« szó – miközben lépten-nyomon alkal­mazzák (vö. nem politikus valamit tenni vagy mondani) – önmaga ellentétébe fordult. Petri viszont e privát beszédet (lásd Nagy Bálintnak című, előbb említett versét) költői beszéddé változtatja, s ezzel a költői beszédnek imitatív funkciót kölcsönöz, másrészt megszünteti e beszéd privát voltát. Petri kimondja, amiről az értelmiség privátim be­szél. Ír ’56-ról és áldozatairól, ’68-ról, a lengyel össznépi forradalomról, a szovjet jelenlétről, a szegénységről.”12
Petri 1989-ben, nyolc év múlva így látta pályájának e pontját: „Inkább az a fordulat, hogy az első két kötetben a politika történetfilozófiai megközelítésben jelenik meg […] Az Örökhétfő versei pedig ahhoz kötődnek, hogy megjelent a par excellence politizálás lehetősége. Tekint­ve, hogy ez a versfolyam az aláírási akcióknál indult be, én valahogy anticipálhattam, hogy itt most egy új dolog fog elkezdődni, hogy lesz egy saját politikai szféránk, amit mi csinálunk…”13 Az Örökhétfőben inkább a mi dominál, mint az én, fontossá válik a közösségvállalás, a közös sors, a politikai kiszolgáltatottság közös átélése. Petri politikai versei leképezik a rendszerváltás előtti időszakot, ahogy Farkas Péter fogalmaz, „Petri nem írt az utolsó néhány évtized kelet-európai történelméről, hanem MEGÍRTA”.14 Verstémává tette Szálasit (Szálasi), a pákozdi és isaszegi csatát (Ha az ember), Petőfit és a szabadságot (Egy fény­képre, amelyen kezet ráznak), a forradalmat (A kis októbe­ri forradalom 24. évfordulójára) vagy épp Bibó temetését. Ezért valamelyest „Természetes, hogy az 1982-ben Belgi­umban, majd 1984-ben Chicagóban utánnyomott kötet emigráns sajtója túlnyomóan az Örökhétfő politikai gesz­tusának méltatására korlátozódott, s Petrit a megszerve­ződő ellenzék vezérszónokaként ünnepelte.”15 Petri nem a tömegeknek írt, sőt szamizdatban nem is vállalkozhatott erre, mégis rengetegen jelen voltak a nyolcvanas évek­ben egy-egy Petri-felolvasáson, s a Vallai-esteken is el­hangzottak Petri-versek – egy-egy ilyen programról be is számolnak egyes jelentések, egyikben (bizonyos „Forgó” jelentésében) például ezt olvashatjuk:

„Rövid írásokat olvasott fel, melyek kapcsolatban álltak a modern zenei kísérettel, hol önállósultak, hol pedig idő­kitöltést adtak. […] Ezen túlmenően olyan rímek tarkí­tották az írásokat, mint például az Oderán túl az Uralon innen dúl a rémuralom itten stb.

A programban 1950-es évekbeli visszaemlékezéstől a mai útkeresésig is találunk példákat. »Mi jön ezután, a ra­vasz politikusok uralma vagy a bárgyú katonáké, börtön és szögesdrót?«
A múlt eseményeinek ilyen módon való elénk tárá­sa azt a képzetet szülte a hallgatóságban, hogy jelenünk eredményeit is kétségessé teszi. A hallgatóság külső és belső tetszéssel fogadta az előadást, esetenként hangos közbeszólásos egyetértés is elhangzott. Az előadás telt ház előtt, mintegy 200 fő előtt került megrendezésre.”16
Petri pesti értelmiségi mítosz volt, előbb volt ismert, mint a művei, „nomeg az is elterjedt róla, hogy a »mi költők«, a »min« a pesti literátus ifjúságnak azt a részét értve, amely saját rosszkedvét, testi-lelki nyomorúságát és alapjában baloldali indíttatású ellenzékiségét egyfajta, a József Attila-i hagyományt folytató, azt »korszerűsítő«, mint akkoriban mondottuk volt, »gondolati« líra tükré­ben óhajtotta viszontlátni” – írja Angyalosi.17 Erről Petri egy 1993-as interjújában így vall: „Egyrészt az intellek­tuális költők ama sorába érzem magamat tartozni, ami­be József Attila, Babits és Vas István […]. Másrészt […] nekem centrális problémám a politika, az én személyes problémám… […] A harmadik jellegzetességem talán az, amit Szilágyi Ákos mondott egy költői estem bevezető­jében, hogy József Attila óta én vagyok a par excellence lírai költő.”18 Amiben Petri eltér kortársaitól, az „első­sorban nyelvi-szemléleti és olyan versein is lemérhető, amelyekben nincs egy szemernyi politika sem”19 – fogal­mazta meg Gömöri György. Petri válaszaként álljanak itt sorai az Élektra című versből:

Azt hiszik, a politika fortélyai
foglalkoztatnak. […]Színarany
hazugságként tündököl a Nap is
fölöttünk – istenek hamis pénze!
Hát ezért! Ezért! A feltolakodó undor okán
álmom és kenyerem a bosszulás.

Petri egy interjúban azt mondja erről: „Azt akartam megírni az Élektra című versben, hogy a politika minden szabadsághiányos társadalomban szenvedélyévé válik az embereknek, elsősorban az értelmiségieknek. […] Gon­doljunk csak Zrínyi Szigeti veszedelemjére, de egy olyan rezervált költő is, mint Berzsenyi, erőteljesen politizált. Petőfi, Ady, József Attila is. Arany megírja Az elveszett al­kotmányt, utána megírja a dühödt paródiáját, A nagyidai cigányokat, ami a maga idején a ’48-as forradalom és sza­badságharc paródiája.”20 Petri kapcsolódása az elődökhöz, így Petőfihez is, tudatos, így fogalmazott egy interjúban:
„Petőfit újraolvasva mindenekelőtt az járt a fejemben, hogy a gesztusrendszer radikális változását tapasztalhat­juk nála. Nem is a politikai kérdés az igazán izgalmas. Mondok két párhuzamos példát. Az egyik politikai vers, 1848-ból: »Dicsőséges nagyurak, hát hogy vagytok?« Az egyik legfenyegetőbb, mégis finoman kidekázott politikai üzenet. A másik családi vers, az István öcsémhez 1844-ből: »Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?« Mind­kettőben olyan közvetlenség, olyan személyesség jelenik meg, ami példátlan volt korábban, nemcsak a magyar, hanem, azt hiszem, az európai költészetben is.”21

Margócsy szerint Petri politikai költészete pont ebben a Petőfi-modell folytatásának tekinthető: „az ő politikus költői megszólalása is, miként hajdan a Petőfié, magán­emberi. A politikai véleménymondás, az állásfoglalás itt, e téren belül, mindvégig magánbeszédben, szigorúan csak magánvéleményként van megfogalmazva; e beszéd­módban a politika a magánélet része, nem pedig fordít­va. […] Ezt a felfogást véli – jogosan – rokonnak a mai Petri, emiatt tudja egyazon gesztussal kezelni szerelmét és politikáját, lételméleti fejtegetéseit és politikai indulatait. A politika nem nő fölébe az életnek, »a szerelemnek« – csak éppen nélküle nem lehet elképzelni az életet; a poli­tikum mint a magánérdeklődés tárgya jelenik meg (hisz a magánéletet fenyegeti és teszi lehetetlenné), s megfordít­va: a magánélet, mint a politika játékmezeje jelenik meg (hisz a legcsekélyebb jelentőségű gesztus sem nélkülözi a körülmények szorításában a politikum mozzanatát).”22 A rendszerváltás után csökkent a politikum szerepe, mind a magánéletben, mind a költészetben, hiszen „érett polgári társadalomban […] nincs politikai költészet […]. Úgy gondolom, hogy az irodalom politizáltsága és a poli­tika mint szenvedély fordítottan arányos a társadalomban meglévő szabadságmennyiséggel” – monda Petri 1994-ben.23 S a rendszerváltás után tíz évvel azt is megjegyzi egy interjúban, hogy a politikai vers szerinte akkor már muzeális műfaj, amelyet a költészet világában csak szatí­raként tud elgondolni.24

A huszadik század közepének hazai költészetéről és abban betöltött saját szerepéről pedig így vélekedik Pet­ri: „van néhány alapkérdés, amit úgy gondolom, hogy én, talán Várady Szabolcs, Tandori és még néhány költő fel­tett magának, s megpróbált rá választ adni. Az egyik […] kérdés úgy hangzik, hogy »Ki vagyok én a magam tény­leges tapasztalataiban?« […] A következő kérdés: kinek a nevében beszélek? […] A harmadik nagyon fontos kérdés a »hogyan beszélek«, »mi módon beszélek. […] Úgy vé­lem, hogy ennek – mint minden stílus- és korszakváltás­nak – van valami mélyebb és általánosabb szociológiai és történelmi alapja.«”25 Petri mindig az esztétikum fölényét hangsúlyozta a politikával szemben, József Attila Hazám című verse kapcsán például így: „Azt hiszem, arról van szó, hogy a művészet kegyelméből a politika átlényegül. […] Vagyis itt a lényeg a művészet, az esztétikum, a meg­formálás szépsége. A költészet. A művészi erő hihetetlen erővel sodor magával ebben a versben, és ez a fontosabb, mint az aktuális, vezércikkszerű tartalom.”26 Ugyanakkor a politika „a költészet egyik nagy alaptémája a szerelem, a halál, a természet és más univerzálék mellett. A politi­ka ugyanis mindannyiunk életének egyik alapténye […] a versnek nincs igazságtartalma, csak hitele, ha van.”27 Szabó Gábor 2013-as könyvében így ír a Petrit körülve­vő politikaiság kérdéséről: „Ezekben a szövegekben Petri az emlékezés etikáját úgy formál­ja esztétikai minőséggé, hogy (csekély számú kivételtől eltekintve) a versek még­sem válnak valamiféle politikai gyakorlat megalapozásá­nak egyszerű szócsöveivé […] költészetének egészében tartom lehetetlennek az ideológiai, politikai, illetőleg az esztétikai, poétikai kategóriák elkülöníthetőségét.”28

A világba belevetettséghez, a politikaisághoz hozzátarto­zik, hogy a nyelvbe is be vagyunk zárva (a „beszélni ta­nuló gyermek esetében a világ valódi belakása történik”29 – írja Gadamer), a nyelv érthetővé teszi a létet, viszont kivonja magát az érthetőség alól – így épp annyira nevez­hető ismerősnek, mint idegennek. „A nyelviség megőriz valami hátborzongatót alapjaiban: ami mondható, egyút­tal valamit hagy eltűnni, elenyészni. És itt valami veszélyt érez meg Gadamer: azt a (hanyatló) hajlamot, hogy le­egyszerűsítő és egyneműsítő érthetőségre hajlik gyakran. A nyelv mint a lét háza (Haus) beszűkülhet, egy szűk tok­ká (Gehäuse) válhat.”30 Amikor már nem mi használjuk a nyelvet, hanem a nyelv használ minket: „A nyelv ha­talmasabb használóinál” – írja Petri Sár című versében. Hogy a nyelv milyen fontos egy politikai versben is, arra példa az Egy fényképre, amelyen kezet ráznak (1948. jú­nius 12.) (Rekviem a magyar demokráciáért) című vers, amely egy valódi esemény valódi időpontját jelöli meg, ekkor egyesült a Magyar Kommunista Párt és a Szociál­demokrata Párt, így jött létre a Magyar Dolgozók Pártja – s ezt pecsételte meg Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád kézfogása, amelyről fotó is készült. Petri a vers elején po­zícionálja magát: megindokolja, hogyan (nem) lehet erről írni három évtizeddel később: „Hogy nem lehet? […] In­kább azt írnám: nem helyénvaló / gyűlölet nélkül gondol­ni Reá.” A következő sorokban nyilvánvalóvá teszi, hogy mennyire lényegesek a nyelv árnyalatnyi különbségei, hogy mennyire mást jelentenek lehet, helyénvaló, szabad szavaink. Petőfi után József Attilát is megidézi e szavai­val: „megokolt / utálattal”, ugyanis ezek József Attila Világ megokolt útálata című 1923-as versének címéből ismer­tek. A Szózattal („Oly sok viszály után”) és a Himnusszal (Megbűnhődte / már e nép / A múltat s / jövendőt!”) is intertextuális viszonyba lép e sorok által: „Viseljük el, oly sok más rossz után: / ez sem fog megbűnhődni semmi­ért.” A vers a harmadik versszakkal válik egyre konkré­tabbá, egy kor lenyomatává, itt vázolja Petri azt az idősza­kot, amelyben vakuval fényképeztek, a Röltexbe jártak és olcsó OTI-szemüvegkeretet hordtak az emberek. Hang­súlyos az áruló kigúnyolása is: tömeggyilkosnak van ne­vezve, akinek gyanúsítottzakója, gyanúsítottnyakkendője és gyanúsítottgombja van. A szavakkal való játék a vers egyik fő mozgatórugója, hangzás és jelentés szempontjá­ból is. Olyan figura etimologicákra is látunk példát, mint az alkuképes alkusz vagy a beleártó ártatlan áruló; s Petri a kézfogó szót használja a kézfogás helyett, amely inkább házasságra enged asszociálni – ezzel még egy rétegnyi gúny kerül a versre. A kéz fontos; ahogy a fotó egyik köz­ponti motívuma, úgy a versé is: megtöretett, bepiszkolt – „Két handlé rázza / egymás nyirkos kezét.” Majd, szinte keretként, ahogy a vers elején, a végén is érkezik egy iro­nizáló kérdés: „(Ja, hogy az egyik gyilkos, a másik balek! Na és?)”, majd jön a rezignált, már-már mesei zárás: „Hát, így végződött, mi épphogy elkezdődött. / Ez történt”, s az utolsó mondat: „S nincs feloldás, enyhülés.”

A versből is jól látszik, hogy a politika mennyire része volt Petri magánéletének s költészetének, ám az esztéti­ka mindig felülkerekedett ezen. Nem a versek politikai tartalma képviseli a legfőbb értéket e költészetből az utó­kor számára, nem a tárgy, sokkal inkább a kivitelezés, a hogyan. Ahogy Szabó Gábor fogalmaz: Petri „felforgatta a honi lírahagyomány esztétikai normáit, nyelvtanát, re­torikáját, és új szereplehetőséget dolgozott ki a vers be­szélőjét formáló politikai klisék lerombolásával”.31 Petri költészete fordulatnak tekinthető a magyar irodalomban, jelentősége túlmutat önmagán, hiszen költészete kaput nyitott az utána következő generációk számára, s nem csak a versbeli politikai megszólalás terén.
1 Bán Zoltán András – Radnóti Sándor: A magyar politikai költé­szetről. Levélváltás. Élet és Iroda­lom, 2011/46.
2 Osztovits Ágnes: Petri György, a megkerülhetetlen – Mért volt elviselhetetlen a Kádár-rendszer? Heti Válasz. 2013. 01. 31. http://valasz.hu/kultura/petri-gyorgy-a-megkerulhetetlen-60037
3 Szabó Gábor: „Vagyok, mit ér­dekelne” (Széljegyzetek Petrihez). Miskolc, 2013, Szépmesterségek Alapítvány. 135.
4 Radnóti Sándor mellett Pető Iván vette védelmébe a szerzőket. (Az SZDSZ egykori elnöke szerint Torgyán „az államszocializmus normáit kívánja felújítani, misze­rint a politikának kell eldönteni, ki a jó irodalmár”.) Népszabad­ság, 1996. március 30. 4.
5 Keresztury Tibor: „A feltolakodó undor okán”. Versszemléleti vál­tozások Petri György szamizdat-korszakában. Jelenkor, 1998/2. 39. http://www.c3.hu/scripta/jelen
kor/1998/02/12keres.htm
6 András Sándor: Petri György: Örökhétfő. Arkánum, 1983/3. 136.
7 Ezt követte 1984-ben a Hírmon­dó, 1986-ban a Demokrata, 1989-ben pedig a Hitel című lap.
8 Csizmadia Ervin: A magyar de­mokratikus ellenzék (1968–1988). Budapest, 1995, T-Twins. II. 329.
9 Uo. 145.
10 Bár a Demszky Gábor által ala­pított kiadónak megjelent egy szi­tatechnikával készült válogatása is az 1981. december 13-i lengyel eseményekről (500 példányban), amely Az elnyomás és az ellenál­lás dokumentumai címet viselte, annak egyik dokumentuma így zárult: „Készült Budapesten. Az anyaggyűjtést 1982. január 14-én zártuk le.” Csizmadia szerint az Örökhétfő is csak 1982 elején je­lent meg. Lenne logika a visszada­tálásban, például, hogy mintegy kultikus módon 1956 huszon­ötödik évfordulóján jelenjen meg a kötet, ne pár hónappal később, 1982-ben.
11 Parti Nagy Lajos: Szállóigévé lenni, az a legjobb dolog. In Be­szélgetések Petri Györggyel. Pesti Szalon Kiadó, 1994. 159.
12 Radnóti Sándor: Valami az első szamizdat-verseskötetről. Beszé­lő, 1982, 5. szám. http://beszelo.c3.hu/cikkek/valami-az-elso-szamizdat-verseskotetrol
13 Petri György: [Az Örökhétfőről]. A Pap Mária készítette kéziratos életinterjúból, 1989-ben. In Petri György: P. Gy. munkái IV. Buda­pest, 2007, Magvető. 100.
14 Farkas Péter: Petrigyuri. Látóha­tár, 1982/3. 19.
15 Keresztury Tibor: Petri György és a századvég magyar költé­szete. (Disszertáció) Spectrum Hungarologicum vol. 5. Jyväskylä– Pécs, 2013. 115. https://jyx.jyu.fi/
dspace/bitstream/handle/1234
56789/41120/978-951-39-5155-
9_Tibor_Keresztury.pdf?sequ
ence=1
16 Szőnyei Tamás: Titkos írás. Ál­lambiztonsági szolgálat és irodalmi élet 1956–1990. I. kötet. Budapest, 2012, Noran Könyvesház. 881.
17 Angyalosi Gergely: Helyett. In uő: Kritikus határmezsgyén. Deb­recen, 1999, Csokonai. 169.
18 Parti Nagy Lajos: i. m. 146.
19 Gömöri György: A marginalitás előnyei. Petri György: Örökhétfő. Új Látóhatár, 1983/4. 561.
20 Tasi József (kérdező): Ami ki­maradt. 1994. március 8. In Petri György: P. Gy. munkái III. Buda­pest, 2005, Magvető. 254.
21 Kisbali László: „A forradalmat nem lehet jegelni” – Petri Györg.­gyel Kisbali László beszélget a Nemzeti dalról. Beszélő, 1999/3., 8. =  http://beszelo.c3.hu/99/
03/03besz.htm
22 Margócsy István: Petri György: Összegyűjtött versek (1992). In uő: „Nagyon komoly játékok”. 1996, Pesti Szalon. 161.
23 Tasi József (kérdező): i. m. 254–256.
24 Kisbali László: i. m. 8–14.
25 Domokos Mátyás: A pályatárs szemével. Budapest. 1982, Magve­tő. 388–389.
26 Kisbali László: A lumpen család. Petri Györggyel Kisbali László be­szélget József Attila Hazám című verséről. Beszélő, 1993/4.  http://beszelo.c3.hu/cikkek/a-lumpen-csalad
27Petri György: Rabok legyünk vagy szabadok? Nem is tudom… (Eredeti megjelenés: Kritika, 1993/11.). In uő: P. Gy. munkái IV. Budapest, Magvető. 133–134.
28 Szabó Gábor: i. m. 8.
29 Gadamer, Hans-Georg: A hal­lásról. Vulgo, 2000/3-5. 29.
30 Kerekes Erzsébet: A nyelv titok­zatos közelsége. Erdélyi Múzeum, 2002, 1–2. füzet. http://epa.oszk.
hu/00900/00979/00023/06kerekes.
htm
31 Szabó Gábor: i. m. 19.