Garajszki Margit: Wilson szerint a világ (Robert Wilson 1914 című előadásáról)

2014. április 14-én mutatták be a Cseh Nemzeti Színházban az első világháború kitörésének 100. évfordulója alkalmából színre vitt 1914 című darabot a világ egyik legjelentősebb kortárs színházi rendezőjeként számon tartott Robert Wilson rendezésében. Az 1914 a cseh színház ikonikus színésznője, Soňa Červená, valamint az előadás zenéjét jegyző Aleš Březina cseh zeneszerző ötlete alapján született.

A szövegi alapot Karl Kraus Az emberiség végnapjai című, 1918-ban megjelent monumentális háborúellenes könyvdrámája, valamint a cseh irodalom emblematikus műve, Jaroslav Hašek szatirikus regénye, az első világháborúnak torztükröt állító Švejk adta. A két egymástól meglehetősen különböző mű összedolgozását Wilson sokéves  munkatársa, Wolfgang  Wiens dramaturg kezdte el,  ám  halála miatt Marta Ljubková fejezte be. Ahogy Wilson korábbi rendezéseiben, az 1914 esetében sem a szövegen, a verbalitáson van a fő hangsúly, az  előadás inkább hangulatában, illetve néhány idézet erejéig adja vissza az alapjául szolgáló irodalmi műveket. Ahogy azt Karl Kraus megfogalmazta, a Monarchia bukásával egy egész világrend foszlott semmivé, és elkezdődtek az emberiség végnapjai, ennek lehetünk tanúi a prózai szövegekkel csak helyenként szabdalt, elsősorban mozgásés látványszínházi előadás során.

Az 1914 a prágai Cseh, a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház, valamint a budapesti Vígszínház koprodukciójában jött létre, és mind a három színházban előadták. A közép-európai  együttműködés eredményeként a cseh színészeken kívül Eszenyi Enikő magyar és Ján Koleník szlovák színművész is szerepet kapott, mindketten az  anyanyelvükön szólalnak meg a színpadon. Az 1914-et egyébként is – az egykori Osztrák-Magyar Monarchiához hasonlóan – a nyelvi sokszínűség jellemzi, hiszen a cseh, a szlovák és a magyar mellett a német és a francia is felcsendül, amit angol feliratozás egészít ki.

A történetés idővezetés kapcsán elmondható, hogy a történetszilánkokból nyomon követhető egy lineáris történelmi szál: Gavrilo Princip merényletének és a háború kitörésének hírét a sorozási jelenet, a frontra való elutazás, a tábori kórházi jelenet, majd a háború befejeztével a vonaton való visszaút képe követi. A töredezett linearitás mellett markánsan jelen van a párhuzamos jelenetszerkesztés, az  ellenpontozás,  valamint  egyfajta repetitív jelleg, amely az előadás legkisebb építőkövei, a gesztusok, a mozdulatok, valamint a nagyobb egységek, a jelenetszerkesztés szintjén is megjelenik, és egyfajta körkörös, önmagába zárt jelleget kölcsönöz az előadásnak. A körkörösség a prágai Városháza oldalán található időmérő szerkezetet, az Orlojt idézi. A szereplők   óraműpontossággal  mozognak a színpadon, mindenki a maga pályáján, szinte alig találkoznak. Ha meg is állnak egy pillanatra, az idő láthatatlan keze megtekeri a kurblit, újra felcsendül a verklizene, és kezdődhet az egész előröl. Az időtlenségbe merevedett, örök karakterekkel szemben a Soňa Červená által megszemélyesített fehér parókás, fekete ruhás Idő végtelenül lassú léptekkel, kérlelhetetlenül halad előre és szembesíti a pillanat banalitását az örök emberivel. Bár a kezében lévő fényképezőgép vakujának villanófénye kimerevít egy-egy pillanatot az örökkévalóságnak, az ember halandósága ellen nincs ellenszer.

A Wilson-univerzum eszköztárával, formai jellemzőivel felvértezett előadás fő jellemzői: a mozdulatok, a gesztusok, a test dominanciája, a színpadi képek játéka, egy stilizált, teátrális, végletekig művi világ megteremtése. Ez a fajta színházművészeti formanyelv ismerős, minden ízében wilsoni, semmiben sem mutat eltérést a korábbi rendezéseihez képest. A wilsoni partitúra egy gondosan, milliméterpontossággal megrajzolt tervrajz – Wilson eredeti szakmája szerint  építész  –,  véletlenszerűségről szó sem lehet. Mértani alakzatok, letisztult körvonalak, fény?árnyék hatás, monokróm valóság. A szereplők groteszk pózokba kimerevített, karakteres, különc alakok, önmaguk karikatúrái: fehér színűre mázolt, bohócmaszkot idéző, erősen kontúrozott arcuk, jellegzetes parókáik, időtlen jelmezeik nem konkrét személyek, hanem emberés viselkedéstípusok felnagyított megjelenítését szolgálják. A színpadi történések óraműszerűsége, a wilsoni próbafolyamat során begyakorolt  groteszk  automatizmusok – Eszenyi Enikő például folyton, szinte tikszerűen kiöltögeti feketére mázolt nyelvét – szinte önkívületi mozgáshoz vezetnek. A testbeszéd végtelenségig ismételt elemekből tevődik össze, így már tudattalanul is  működik. A  színészek a sűrített mozgás nyelvén szólnak a nézőkhöz, s teszik ezt remek összjátékban, nagy fegyelmezettséggel.

Az 1914 alcíme vagy műfaji meghatározása „képeslap egy hányatott korból”, bár talán pontosabb lenne a többes számú képeslapok kifejezés, hiszen a darab lazán felfűzött képek láncolata. A színpadi történések a film ősének számító nézőszekrényt idézik, amely lehetővé teszi a mozgókép megtekintését: az egyes képek egy ideig időznek a szemünk előtt, majd egy következő ugrik a helyükre. Mintha egy fekete-fehér néma burleszkfilm nézői lennénk. Ami a filmes technikákat illeti, Wilson a rá jellemző világítástechnikán túl – kontraszthatás a színek és a világítás terén, a díszletek és az alakok ellentétes színekben ismétlődnek, körvonalazódnak – az 1914-ben meglepő módon konkrét képeket, sőt mozgóképeket vetít ki a vetítővászonként használt hátsó színfalra, megkétszerezve a filmes hatást. A háttérben feltűnő korabeli felvételek, mint például a prágai tér vagy az olyan absztrakt képek, mint a fokozatosan kidőlő lecsupaszított fatörzsek, a cseh színház egyik nagy újítását, a Laterna Magicát idézik. Az Alfréd Radok rendező és Josef Svoboda nevéhez fűződő színházi technika lényege, hogy igyekszik a kivetített mozgóképeket és az élő színpadi történéseket egységbe rendezni. Az első előadások különálló műsorképekből álltak, amelyet a konferanszié kötött össze, és a klasszikus színjátszáson kívül a tánc, a pantomim, és a fekete színház elemeit is vegyítették. A naturalizmust elutasító szintetikus színház ilyesfajta útkeresése a Wilson-féle „fénycirkusznak” is sajátja.

Az 1914-ben a konferanszié szerepét a két porondmester – Vladimír Javorský, a Pesszimista és Václav Postránecký, az Optimista szerepében – tölti be. Ők kötik össze az egyes jeleneteket, ahogyan a cseh színház két legendás alakja, Jan Werich és Jiří Voskovec is tette a prágai Felszabadult Színházban előadott kabaréés esztrádműsoraiban. A Pesszimista és Optimista a két ellentétes világlátás megjelenítői, akik mulattató csevegésnek álcázva kommentálják a színpadi eseményeket. Wilson színpadhasználati szempontból is visszautal a Werich?Voskovec párosra, hiszen a két komikus kezdte el használni és tette híressé a proszkéniont, az előszínpadot, ami a színházi függöny és  a  zenekari árok  közötti rész.  Ezek a függöny előtt játszódó jelenetek eredetileg a közönség szórakoztatására szolgáltak, amíg hátul folyt a díszletcsere, ám később önálló számokká nőtték ki magukat, melyek során az aktuális társadalmi és politikai kérdésekre reagáltak.
Az 1914 annyiféle irányból értelmezhető előadás és annyi áthallást, utalást halmoz föl, hogy e helyen reménytelen vállalkozás lenne minden lehetőséget számba venni. Annak ellenére, hogy Wilson háttérbe szorítja a verbalitást, intellektuális színházat hoz létre, amely paradox módon az érzékekre hat leginkább és elsősorban a néző vizuális intelligenciájára hagyatkozik.

A pályája kezdetén kísérleti rendezőként számon tartott Robert Wilson az 1914 című darabban kísérletezés helyett biztosra ment. Wilson nemcsak tartotta magát korábban kidolgozott poétikájához, hanem magával hozta Prágába állandó munkatársait is: Yashi Tabassomi jelmeztervezőt, Ann-Christin Rommen rendezőasszisztenst, sőt társrendezőt, és az amerikai világítástervezőt, A. J. Weissbardot. Elsőre úgy tűnhet, hogy minden tökéletes: az előadás érzékelteti a világot megrontó erőket, rámutat a sajtó, a háború ürességére, a militarista és a soviniszta közbeszéd veszélyeire, arra, hogy a háború elkorcsosítja az  embereket, erkölcsi züllésbe taszítja őket, a szenvedő és szenvedést okozó ember küzdelme egyaránt ésszerűtlen gyötrelemben végződik. Mégis, az előadás végeztével, a vizuális benyomások elmúltával  egyre  sürgetőbben merül  fel a kérdés, hogy tulajdonképpen mit gondol Robert Wilson? Nem a háborúról általában, hanem 1914-ről. Ebben az előadásban benne volt minden, ami miatt Wilson nagy rendező: mer és tud szép és ünnepélyes lenni, anélkül, hogy patetikus lenne, groteszk és felemelő egyszerre, ami nem kis teljesítmény a mai világban, de ebben a konkrét témában azért kíváncsi lettem volna a véleményére is.

* A Szlovák Nemzeti Színház 2014. október 30-i előadása alapján.