Papp Máté: Vissza a városba (Térey János Átkelés Budapesten című kötetéről)

„Íme ez az én városom: ólomfüstből van itt az embereknek a lelke,
szállna, de csak ingadozik, saját súlyába veszve.”
(Bereményi Géza – Másik János: Budapest III)

Térey János új kötetében egy kevésbé ismert, láthatatlannak is nevezhető, legalábbis letűnőben lévő Budapest-képet vetít az olvasó elé, aki a novellaként aposztrofált, verssorokba tördelt elbeszélő költemények nyitva hagyott keretein átkelve egy ismerős, ezzel együtt viszont kitágított horizontú városba léphet vissza. Nem a térkép átrajzolásáról vagy a  különböző – kerületre, utcára pontosan megjelölt – terek virtuális átépítéséről van szó, hiszen a történetek fikció volta látszólag csak a szereplőkre és a szituációkra vonatkozik. A konkrét helyszínek tehát olyan elidegeníthetetlen hátteret biztosítanak, amelyik az adott jeleneteket nem élettelen díszletként, hanem egyfajta néma tanúként, emlékezetőrző környezetként veszi körül.
A   könyv   fekete-fehér  fotóinak megidéző jellege, illetve a  novellák egy részének félmúltba kalauzoló narratívája mintha az időbeli távolság érzékeltetésével nyújtana rálátást a  bennünk élő városkép többnyire felfedetlen, rétegzett voltára, az emberi erózió által folytonosan átalakított arculatára. „Mikor itt forgatnak, az ifjúsága helyén; / Az alagsor a helyszín, igen: az egykori klub.

/ Regős orrán csontkeretes szemüveg. / Kínai diszkont üzemel a Lyuk helyén. / Nagyterem is van fönt – hajdani munkáskultúrház –, /  Bizarr túlzásnak hat a kazettás mennyezet. / Teológiai Akadémia, betűzi / A kapu föliratát.” – olvashatjuk a pornófilmrendezőről szóló epizód egyik részletét. Ezzel párhuzamosan a huszadik századbeli főváros egyes korszakainak nagyító alá helyezett társadalmi tablója is felvillan egy-egy pillanatra. Természetesen a jelenlegi urbánus látképek és enteriőrök is megjelennek, de éppen az említett áttételek mentén lehetnek  érdekesek  egy  mai  városlakó számára. Persze maguk az elbeszélt események és vissza-visszatérő figurák sem elhanyagolhatóak. Utóbbiak akár bennszülöttként, akár bérletesként lakják Budapestet, egytől egyig részesei lesznek a magánszférával is átfedésben lévő közös tér kitettségérzetének, valamint az egymásnak való kiszolgáltatottságnak is. Szerelmek,  megcsalatások,  szakítások, családi viszályok, ismeretlen zaklatások sorjáznak, miközben a felskiccelt portrék és  konfliktusok mögül egymást érintő élettörténetek sejlenek föl. Az egyes szám első személyű elbeszélő szenvtelennek tűnő rezignáltsággal, de kellő gúnnyal és iróniával, olykor pedig nem kevés empátiával viszonyul a szemlélt személyekhez. „Minden borvidék közepén ott zöldellik egy öreghegy, / Amely présházak puha labirintusa / Árnyas szerpentinekkel, / Villáműző Szent Donát-kápolnával.

/ Így van még a karcos bort adó tájakon is. / De errefelé nem őriz minket Donát: / A filoxéra kivéreztette a tájat, / S beépültek a kilyuggatott, meredek mészkőlejtők / A szegénység csúf változatosságával” – szól a budafoki novella felütése, amelyből óhatatlanul is az ember alkotta táj gondviselő atmoszférája, illetve az attól való elidegenedés szüremkedik ki. Térey különutas idegenvezetését azonban semmiféle fővárosfóbia vagy antiurbánus attitűd nem jellemzi, sőt a város(lakók) hoz való viszony helyenként kifejezetten bensőséges felhangokkal nyilvánul meg.

A   munkástól és a rockzenésztől kezdve, a mérnökön és az orvoson át, a tanárig és az esztétáig mindenféle társadalmi rétegből kapunk egy szeletet – a hozzájuk kötődő, többnyire leírásokra és párbeszédekre épülő snitteken keresztül így  az  egyes  mikroközösségek működésébe is bepillanthatunk. Korántsem szociológiai megközelítésmódot jelent mindez, inkább az a novellaciklusban foglalt kollektív közérzet marad a fontos mindvégig, amely még ma is áthatja a „derűs kísértetvárost”, de amelyre igencsak nehéz jelzőket vagy hasonlatokat találni. Térey is inkább körbeírja mindazt az átörökített (emlékekben felszívódott és épületekbe merevedett) történelmi-kultúrtörténeti hordalékot, ami „a város üledékeivel” együtt lerakódott az idők folyamán.

„Hazafelé elsétáltak az angol sorházak,  /  A  rendszerváltás kori,  fehér falú jólét előtt. / Mint a Balaton északi  partja, ahova örökké vágynak. /
»A  szembeszomszédomat két  hete nem láttam.« / »Tapaszd a füledet az ajtajára.« / »Na? / Hű, porszívózaj hallatszik ki. Akkor él.«” Ebben a lírai közegben Budapest cseppet sem torzul a szemünkben, holott merőben más fénytörésbe helyeződik, mint azt megszokhattuk.

Átkelve Budapesten nehéz úgy koptatni a flasztert, hogy ne érezzük azt az arctalan emberi eróziót, ami újra meg újra átjárja az utcákat, de nehéz úgy villamosra vagy metróra szállni is, hogy ne képzeljünk az arcok mögé lehetséges sorsvázlatokat, teret nyitva a képzelet és az élet közti határsávok között. Nem lelakott, lakatlan terep ez. Ahogy ez a város sem belakhatatlan. Még akkor sem, ha sokszor némán tanúskodik rólunk.
„Az arcán siklik a víz…”

(Térey  János:  Átkelés  Budapesten. Magvető,  Budapest,  2014,  124  oldal, 2990 Ft)