A jámborság dicsérete

J. S. Bach: h-moll mise. Régizene Fesztivál. Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Budapest, 2015. január 27. Vezényel: Philieppe Herreweghe.

Tartotta magát az a tévhit, nem is kevés ideig, hogy a h-moll mise a katolikus liturgia szerint íródott, tehát azzal a szerző, Johann Sebastian Bach, lévén református, kilépett vallása keretei közül. Jó szándékú ökomenizmust is sejteni lehetett e provokációmentesnek feltüntetett tettben.

Abból az állításból, hogy Bach egy katolikusoknak fenntartott álláshelyre pályázva készítette el egyik főművét, annyi az igaz, hogy az első két tételt – a Kyriét és a Gloriát – összekapcsolva megküldte II. Frigyes Ágost drezdai szász választófejedelemnek, és valóban egy állás reményében, 1733-ban. Ami, ha mást nem is, azt pontosan mutatja, hogy Bach kereste a Lipcséből elvezető utakat, különösen, mikor feladatait túl terhesnek érezte. A lipcsei Tamás-iskola számos olyan munkát rótt ki rá, amihez nem igazán fűlött a foga.

Az álláspályázatnak vannak meghökkentő állításai. „Királyi fenségednek a legmélyebb hódolattal nyújtom át ama tudomány e szerény munkáját, mire a zenében szert tettem, a legalázatosabban kérvén, hogy Fenséged abban ne a csapnivaló kompozíciót tekintse, hanem ama megbocsátó kegyességével, melynek híre az egész világot bejárta, irgalmas szemmel reápillantani, egyszersmind engem leghatalmasabb pártfogásába venni méltóztassék.”

Bach csapnivalónak nevezi itt azt a művét, amiről később Georg Nägeli, amikor újrakiadáshoz előfizetőket akar gyűjteni, egyszerűn és röviden csak azt írja: „das größte musikalische Kunstwerk aller Zeiten und Völker”, vagyis „minden idők és népek legnagyszerűbb művészeti alkotása”. Bach maga nem is a műalkotás szót használja, ő egyszerűen, nem álszerénységből, hanem mert korában ez így szokás, művét Munkának (Arbeit) nevezi. A választófejedelemnek írt levél furcsa kitétele sem szerénykedés, sokkal inkább egy megszokott – barokkos – formula, mely abban az esetben, ha valaki egy felsőbb állásra pályázott munkájával, bevett szokás volt.

Mégsem kell hogy a valóságtól elütőnek tűnjön ez a kifejezésmód, ha belegondolunk, hogy utalhat jámborságra, visszafogottságra is. Bachnak nem voltak önértékelési problémái, nagyon is jól tudta, mi a rangja zeneszerzőként. Ugyanakkor vallásos emberként a munkával, a másikkal szembeni alázat igenis jellemezte. És ha ezt nézzük, a h-moll mise ökomenikus mű. Legalábbis abban az értelemben, hogy az a fajta vallási lelkület, ami a korban mind reformátust, mind katolikust jellemzett, kiül rá. Mentes minden hivalkodástól, mentes minden felesleges hangtól, nem törtető és virtuóz, mint egy opera, a hangoknak különálló jelentése van, megragadható és elemezhető, mit és miért írt Bach, hogyan ábrázolja mondjuk az emelkedő skála a szárnyalást, vagy egy ellenpont a földi és égi létet.

A hit, a mélyen megélt hit, a jámborság önmagában ökomenikus, és ha ezt vesszük, akkor Bach munkája valóban az, de nem egységes, nem egynemű alkotás. Négy különböző részből tevődik össze, és összeillesztésüknek valószínűleg csak a praktikus csomagolás, a kiadás megkönnyítése az oka. A Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében napjaink egyik legavatottabb, legnagyobb Bach-karmestere, Philippe Herreweghe adta elő a Collegium Vocale Gent Kórus és Zenekar közreműködésével Bach miséjét, éppen e négy részre való tagoltságot érzékeltetve.

Herreweghe többször fellépett már együttesével hazánkban. Emlékezetes Kantáta estet adott, játszotta a Máté Passiót, most pedig a h-moll mise-értelmezését ismerhettük meg, amelynek lényege, kiindulópontja, éppen az előbb említett jámborság, illetve a tagolás.

A négy rész: az első két tétel, az említett pályázatra íródván összetartozik, majd ezt követi egy Hitvallás-Kantáta (Symbolum Nicenum), mely olyannyira protestáns műfaj, hogy már Kunaunál is megjelenik, és alapvetően Lipcséhez köthető. Ezt egy karácsonyi Sanctus-kantáta követi, és a miseordinarium „maradékából” összeálló negyedik kantáta. Az ordinarium (vagyis a miseforma) csak a külső máz, valójában ez is egy összetett, korábban elkészült művekből összerakott kompozíció, mint Monteverdi Vesprója. A negyedik, legkérdésesebb a „Hosanna-Benedictus-Hosanna-Agnus-Dei” tételekből álló rész (a kézirat negyedik „fejezete”) komponáltsága a kórus–szóló–kórus–szóló–kórus (fúga) felépítését mutatja, tehát ez is kerek kantátaformát eredményez, kevés köze van a katolikus liturgiához.

Herreweghe az első két tételt szünet közbeiktatása nélkül, egyben, mint összetartozó egészet adta, elég lassú, olykor eléggé önkényesnek látszó tempókban. A zene szabad áramlása, lüktetése helyett így inkább csak az áriák, az egyes kórustételek formálása hatott.

A koncert egészéről elmondható, hogy ha valamiért, akkor a zenészek miatt volt emlékezetes: vagyis nem a karmester elgondolása miatt, nem azért, mert karmesterünk merészen újat gondolt volna e nagy műről, hanem azért, mert a megvalósításban a régi zenei játék legnagyobb alakjai működtek közre. A harmadik etap, vagyis a Sanctus Kantáta rész volt az, ahol különösen nagy szerepet kaptak a hihetetlenül pontosan és élesen, a zene anyagát szinte játékukkal kiszúró trombitások. A tétel különleges lebegését, annak érzkeltetését, hogy ez a tétel valójában nem is itt előttünk, hanem fölöttünk, az Égben szólal meg, mindenesetre nekik sem sikerül elérni.

A befejező Kantáta-epizódban az Agnus Deit éneklő Damien Guillon kontratenor érte el ezt a kívánt hatást: ez a tétel lebegett, szárnyalt, elemelkedett. A drabálisabban, nagyobb erőket felvonultató tételekben a fúvósok nyújtottak kiválót, a kamaraepizódokban a vonóskar, különösen a hegedűs hölgyek, akik a szopránt kísérvén éteri, bensőséges hangulatot tudtak teremteni. Peter Kooy basszushangja kissé fáradtnak tűnt, nem szólt olyan erővel, mint Herreweghe korábbi koncertjein, ellenben a szoprán szólisták, Dorothea Mields és Margot Oitzinger tiszta éneklése kerekítette ezt a művet teljes egésszé – ők azok, no meg az oboán játszó, nagyszerű Marcel Ponseele, akik miatt több és magasabb rendű lett ez a h-moll mise előadás, akik miatt nem is egyszerűen egy koncert volt, hanem Úrfelmutatás. Annak felmutatása, hogy mit jelent a zenei jámborság, milyen, amikor minden hangnak jelentése van, és nem önmagáért való, nem csupán a szép hangzást szolgálja. Vagyis a zenészek követték, amire a zene felhívta őket: az alázat parancsát.

Kolozsi László