Tárgyias absztrakciók

Sopronyi Gyula: Lebegő nézőpont. Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, Budapest, 2015. április 28. – május 23.

Nos, ez abszurdum, háborodhat fel első látásra az olvasó: valami vagy tárgyias, vagy absztrakt. Tertium non datur! Ez így is igaz a formális logika szabályai szerint. Van azonban olyan terrénum, ahol ezek a normák nem száz százalékban érvényesek, és ez a művészetek világa. Hogy e kiállításról szólva ebben az irányban jó felé keresgélünk, ahhoz egy sajátos, bár kissé művészeten kívüli jelenség is támpontot ad. Budapesten az utóbbi időben több nyomtatott és online lap is foglalkozott már Sopronyi Gyula tárlatával, közöttük politikai, világszemléleti szempontból egymástól erősen elkülönülő orgánumok is.

Összességében valamennyi pozitív értékítéletet mondott. Aki valamelyest ismeri a mai Magyarország kulturális viszonyait, ennek alapján gyorsan arra a megállapításra juthat, hogy ezúttal alapvetően az esztétikai érték jelenti a mércét, ami igen bíztató. Innen érdemes továbbindulni.

Az 1974-ben született Sopronyi Gyula első képesítését „a Práter utcában” szerezte. Ez a helyszín fogalom a magyar fotográfus szakmában; változó intézménynevek alatt jó ideje itt folyt és folyik Magyarországon a legjelentősebb fényképészszakmunkás-képzés. Az 1992 óta évente megjelenő Az év fotói kötetekben a sajtófotó kiállítások – a legnagyobb hazai szakmai tárlatok – résztvevőinek életrajzai gyakran kezdődnek így: a Práter utcában végeztem. Ám amíg sokan ezt követően legfeljebb még a „MÚOSZ suli”-t járták ki (így becézik a Magyar Újságíró Szövetség Bálint György Akadémiájának fotóriporter-képzését), addig Sopronyi 2000 után szentpétervári, londoni, torontói, New York-i szakképző intézményekben fejlesztette tovább felkészültségét. Dolgozott riporterként különböző napilapoknak és más sajtóorgánumoknak itthon és külföldön. Ösztöndíjas volt és díjakat nyert. 2008-tól szabadúszó fotográfus. Ez a fogalom Magyarországon történetileg változó tartalmú. 1989 után több lap megszűnése és újak indulása nyomán „riporterkeringő” kezdődött nálunk; előfordult, hogy egy-egy fotóriporter több lapnál is megfordult egy esztendőben – többnyire nem saját kalandvágyból. Ami ennél rosszabb: jó nevű fotóriporterek is váltak rövidebb-hosszabb időre munkanélkülivé. A szabadúszó elnevezés akkor egy finom eufemizmus volt ezen állapot elfedésére… Sopronyi Gyula egy szerencsésebb, későbbi generáció tagjaként lépett a szakmába; ő már saját elhatározásából válhatott szabadúszóvá.

Fotóriporterként számos külországban megfordult, s gyakorta fényképezett háborús terepen is. Egy idő után ettől elment a kedve. Talán nem is csoda. Mint tudjuk, a mostani kiállításának helyet adó intézmény Robert Capáról van elnevezve. Nos, az igen sokak által a világ legjobb háborús fotográfusának tartott riporter képeit szemlélve észre lehet venni valamit: vér alig látható egész háborús életművének képein. Capa többet tudott a háború lényegéről, semhogy itt leragadt volna. Azóta a világ megváltozott, az ingerküszöb megemelkedett – bár erősen kérdéses, hogy ez meddig fokozható. Ha az utóbbi évek World Press Photo kiállításait idézzük fel, ugyancsak jól felmérhető, hogy a vörös szín egyre több négyzetcentit foglal el a képeken. Aligha kétséges: a háborús fotóriport megújulásra vár, még ha ma nem is lehet megmondani, hogy milyen irányban.

Sopronyi tehát váltani akart. Ehhez jó lehetőségnek kínálkozott a 2012-ben elnyert André Kertész-ösztöndíja; két hónapot tölthetett a fotográfia szülőhazájában. Párizst járva több téma megoldásába is belekezdett, hogy kilépjen a háborús helyszínelés és általában a riportfényképezés gyakorlatából, de az eredményekkel nem volt elégedett. Kinti tartózkodásának vége felé egy alkalommal lenézett egy Szajna-hídról. Odalenn uszályok haladtak el, a fotográfust megragadta a látvány. A Pont de Arts izgalmas lehetőséget kínált: róla meredeken lefelé fényképezve kivágni az úszó járművek egy-egy részletét, jobbra-balra a víz sodrásától szegélyezve.

Közel kilenc évtizeddel ezelőtt mondta Moholy-Nagy László: „A készülék képességeit mind ez ideig csak másodlagos értelemben használták fel. […] Ez jól látható az úgynevezett »hibás« fényképfelvételeken: felülnézet, alulnézet, ferde nézet ‒ amelyek mint véletlen pillanatfelvételek már most is sokszor meghökkentően hatnak. Az ilyen képek hatásának titka abban rejlik, hogy a fényképezőgép a tiszta optikai látványt reprodukálja, és így az optikailag hiteles elrajzolásokat, torzulásokat, rövidüléseket stb. mutatja, míg szemünk az általa észlelt optikai jelenségeket intellektuális tapasztalataink alapján asszociációs kapcsolatokkal formailag és térbelileg a képzet képeivé egészíti ki.” [Kiemelés a szerzőtől – A. B.] (Festészet fényképészet film, 1925. – magyarul: 1978.) Lényegében akkortájt fogalmazódott meg a képzőművészetben keletkezett Neue Sachlichkeit, az új tárgyiasság eszménye is, amely a fényképezésben az anyagszerűség megjelenítését helyezte a középpontba. – Megemlítendő, hogy idézett könyvében Moholy-Nagy új tárgyias fényképeket is bemutatott, mint a látvány szokatlan megragadásának egyik lehetőségét. Az új tárgyiasságban fontossá vált a kivágás, a látottak minél szűkebb keretek közötti megjelenítése is. Moholy-Nagynál a felülnézet, a rézsútos irányban vagy teljesen lefelé történő fényképezés főként a perspektivikus torzulás vizuális élményét váltotta ki, a fényképi térmegjelenítés lehetőségeinek gazdagítására szolgált.

Az egykor keletkezett fotográfiai formanyelvi újítások Sopronyinál sajátos, egyéni szintézisben öltenek testet. A fényképezés iránya – az uszályok széleinek a kép széleivel szigorúan párhuzamos voltából kiolvashatóan – abszolút merőleges. A kivágás a legszűkebb látnivalóra korlátozza a látóteret és a képeken jobbra-balra csaknem kizárólag azonos méretű vízfelületet tesz láthatóvá. Valamennyi felvételt ez a szigorú formai rend uralja; a szerkesztési koncepció egyértelműen érzékelhető. Keskeny – víz –, széles – uszályrészlet –, keskeny – víz. A következetes geometrikus rend, az alkalmazott fényképezési látószög és a látványelemek szerkezeti tisztasága különös ellentmondásként első látásra zavarba hozhatja a nézőket: mit is látunk tulajdonképpen? Ez vezet az absztrakció érzete felé. Közelebb lépve egy-egy képhez azonban újabb meglepetés következik. Azt láthatjuk, hogy egyik-másik uszály platóján szinte kitapinthatóan plasztikusak a hegesztési nyomok, a fémfelületet finom részletekben pompázó sárgásbarna rozsdavirágok díszítik (profán közelítésben ez nyilván nem öröm a járművek gazdáinak, de látványélményt adók a nézőknek). Ha számolni akarnánk egy kicsit, ezt több kép esetében megtehetjük. Hány szegecs van egy szürkéskék lemezen? Hány barnásvörös kavicsdarab maradt az egyik uszályban? Hány szála van egy műanyag felmosó rúd pamacsának? Az új tárgyiasság legfőbb játékszabálya ölt itt testet: az anyagszerűség és a precíz rajz mindenekfölött. A talán leginkább absztraktnak nevezhető kép bal szélén egy meleg, vöröses felület mellett tűélesen jelenik meg egy zöld színű szigetelésű kábel, amelynek felfedezése visszaránthatja a nézőt a hidegen mindennapos valóságba.

Ilyen tényekre vonatkozik a tárgyias absztrakciók cím.

A színek – különösen a víz változó variációiban –, de a kevés látványelem esetében is szerves módon hol az absztrakt, hol a tárgyias mozzanatot erősítik.

A bemutatott 15 kép közül egyetlen egy ábrázol – mondhatni tárgyszerűen – embert is. Ezen azonban nemcsak a fekvő nőalak tarthat számot érdeklődésre, hanem az a bizonyos perspektivikus torzulás is, amit Moholy-Nagy a meredeken lefelé történő fényképezés hozadékaként ígért. Az uszály korlátjáról van szó, ennek rövidülő formája ugyancsak meghökkentő (arról az apróságról nem is beszélve, hogy a korlát „szabályszerű” rendszerének megtört volta itt elűzi a szimmetria lehetséges unalmát).

Hogyan jött létre ilyen egységes felfogású, rendszerelméletileg is szervezett fényképvilág? Nagyon „egyszerűen”. Az történt ugyanis, hogy mint arról már a 2012-es párizsi tartózkodást érintve kiderült, a fotográfusban útkeresései vége felé fogalmazódott meg a teendő. Nem voltam elégedett az eredménnyel – mondja ő –, ezért két év múlva visszamentem, hogy befejezzem ezt a munkát. Ez négy nap alatt történt meg. Ha megnézzük az összes kiállított kép keletkezési dátumát, mindegyik a 2014-es évet mutatja. Tehát: olyannyira „fejben volt” már az egész, hogy négy nap elegendő volt a teljes kiállítás képanyagának elkészítéséhez. Ugye, ez valóban nagyon egyszerű?

Sopronyi Gyula koncepciójában nagyvonalú, a technikai kivitelben – mint az a fentebbiekből már bizonyára kiviláglott – végletesen aprólékos, mívesen megvalósított munkát végzett.

A kilenc darab 66×100 centiméteres kép mellett hat darab 40×60-as látható. A képek alatt minden esetben olyan szakmailag mintaszerűen közzétett adatok vannak, mint azt az itt bemutatott felvételek esetében olvashatja a néző. Ez ismétlődik meg a kiállítás katalógusában is, ahol a bemutatott összes kép – ha kis méretben is, de –  szerepel. Talán nem kell mondani, hogy fotótörténeti szempontból mennyire fontos egy ilyen dokumentum; eltelik pár év – alkalmasint pár évtized –, és biztonságosan megállapítható: igen, ezek a képek szerepeltek ezen a kiállításon (pontosabban szólva eggyel kevesebb, mert a katalógus Callsign FM3421 jelzetű képe nem volt a falon).

A kiállítótér kissé elkülönülő szegletében video-installáció képei futnak, tucatnyi uszály siklik méltóságteljes lassúsággal a híd alatt, mintegy keletkezéstörténeti hátteret adva a falon lévő képekhez.

A kiállítás kurátora, a magyar és angol nyelvű katalógus szerkesztője és bevezető szövegének szerzője, az alkotóra vonatkozó információk összefoglalója Gellér Judit volt. Séma szerint ide illeszkedne egy dicsérő jelző, de talán helyesebb, ha csak azt mondom, hogy az összhang minden tekintetben jellemzőnek bizonyult.

A tárlatot Korniss Péter Kossuth-díjas fotográfus nyitotta meg olyan érdeklődés mellett, hogy a résztvevők egy része a teremből kiszorulva hallgathatta a mikrofon által felerősített baráti hangvételű és szakmailag orientáló élőbeszédet.

A helyszín a Capa Központon belül az úgynevezett Project Room volt, ahol az utóbbi időben több kamarakiállítás is futott; indokolt megemlíteni, hogy ide ingyenes a belépés, ez nyilvánvalóan együttesen szolgál mind közművelődési, mind marketingcélokat.

Ha valaki személyesen nem juthatott el Budapestre s erre a kiállításra, némi kárpótlást nyújthat az internet – info@capacenter.hu – bár nyilvánvaló, hogy a valódi élményt az eredeti képek adják igazán.

Albertini Béla