Bedecs László: Útkeresés (Hajtman Kornél verseiről)

Régi igazság, hogy a „fiatal költő” fogalma nincs kapcsolatban a költő korával – sokkal inkább azzal, mióta foglalkozik valaki a költészettel, hány megírt és elolvasott versen van túl, milyen mélyen érti az irodalom és a nyelv létmódját, mennyire ismeri a hagyományt, és miként képes saját munkáit elhelyezni a klasszikus és a kortárs költészet törekvéseinek koordinátái között. Egy érett költő tudja, hogy nincs „első” megszólalás, azaz hogy minden szó, minden mondat és minden versforma kapcsolódik egy korábbihoz, minden vers idéz sok másikat, és minden megszólalást nehezen kikezdhető határok közé zár a nyelv.

Mindez azért jutott eszembe, mert Hajman Kornél a kora szerint már aligha nevezhető fiatal költőnek, hiszen harmincéves, de az is minden mondatán látszik, hogy egy tizenéves pályakezdőnél biztosabban és tudatosabban kezeli a nyelvet, kritikáiból és tanulmányaiból pedig azt is tudhatjuk, hogy sokat gondolkozik az irodalom történeti kérdésein, és a pontosan megfogalmazott kérdéseire eredeti, továbbgondolásra érdemes válaszai vannak. Gondos és önmagával kellően kritikus szerző, a szöveget a címtől a tagoláson és az írásjelek hiányán át a lezárások poentírozásáig kimérten megtervezi. Publikációiban, mint most is, a ciklikus gondolkodás igénye látszik, de egyes verseit a ciklusnál is szorosabb formába rendezi – ami szintén nagyfokú tudatosságra, reflektáltságra, körültekintésre és magabiztosságra utal. Az Irodalmi Szemle új számába összeválogatott néhány szövege viszont azt is megmutatja, hogy nem tudja még, mit szeretne a verssel, milyen beszédpozíciókban és milyen szerepekben érzi magát igazán otthonosan. A versei ma még nem egyenletes színvonalúak – márpedig az olvasó nem a legjobb szövegek alapján értékel egy költőt, hanem inkább átlagot számol, az összbenyomás alapján ítél. Hajtman Kornél viszont az itt olvasható munkáival minden tehetsége és találata ellenére sem meggyőző.
A válogatás voltaképp egy lejtmenet: nagyon magasról indul, de gyorsan elfárad, és a végére már nem is tud megérinteni.

A Tragédia 2.0 a szerző legjobb arcát mutatja, legjobb képességeit fedi fel, legvonzóbb erényeit játssza ki. Ha csak ezt az öt részből összeálló, nagylélegzetű verset, ezt az öt, egymástól különböző, a mélyben mégis egy irányba tartó versből összeálló miniciklust olvasnám, lelkendeznék: egy érzékeny, a lélekről, a megaláztatásról, a fájdalomról és a kiszolgáltatottságról is sokat tudó költő munkája ez, éles és pontos képekkel, emlékezetes sorokkal, jól eltalált hanggal, arányosan tagoltan, jó ritmussal, koncentráltan megírva.
A vers női történeteket mesél el, talán ugyanannak a nőnek a történeteit – és ahogy már a cím is sugallja, tragikus, sőt drámai eseményeket, valami olyasmit, ami alapjában változtatja meg a női beszélők életének menetét. A címben szereplő „2.0” jelölést különösen kreatívnak találom: egyszerűsége és ismerőssége, az ismert poén rutinja itt inkább előny, mert a figyelmet a szándékolt jelentés felé tereli. Azt ígéri, hogy valami mairól, a számítógép korából ismerősről lesz szó, valaminek a második felvonásáról, talán ismétlődéséről, egy, a korábbinál kifinomultabb és élesebb történetről. Ez a történet lehet a versben szereplő nők korábbi története, lehet Hajman Kornél egy korábbi, hasonló című versének története (egy gyors google-keresés ilyen verset nekem nem adott ki), de lehet a magyar irodalom nagy tragédiája is, Madách műve tehát (esetleg Móricz novellája), amire a vers afféle feleselő gesztus lenne: ami itt történik, az az igazi, húsba vágó, vérre menő tragédia, nem a távoli, filozofikus problémák köre. A versnek, mondja a vers, ma erről kell szólnia: a hétköznapok élhetetlenségéről, az agresszióról és az erőszakról, a boldogtalan házasságokról, az öngyilkosság gondolatáról.

Külön említést érdemel, milyen jó érzékkel adagolja a szerző azokat a részinformációkat, melyekből összerakhatjuk a történeteket, illetve hogy milyen ügyesen, milyen kiszámíthatatlanul kanyarítja ezeknek a versbeli történeteknek az ívét. Először elárulja, hogy egy kórházban vagyunk, megjelenik a versben az én, aztán egy bizonytalan körvonalú te, megjelennek egy szexuális aktus kulisszái, majd kiderül, hogy ez az aktus valami hideg és durva helyen történt – de az összefüggések csak sejthetők. A második szövegrészletben aztán világosabbá válnak egy aktus körülményei. Mintha egy családon belüli erőszak emléke vetődne fel, veréssel, a pofonok zajára felriadó gyerekekkel, kövön térdeléssel. Itt már egyértelmű a kapcsolat a kórház és az erőszak között, hogy aztán a harmadik részben egy utcai megerőszakolás képkockái bukkanjanak fel – megint igen erős befejezéssel. A negyedik és az ötödik szövegrész pedig szépen visszavisz a konkrétból az általánosságba csúszó történet elejére: a kórházból hazatérő nő a bántalmazó férfi mellett, vagy inkább alatt fekszik újra, és a szép ígéretekkel, a változás reményével kezdődik minden elölről. A legnagyobb tragédia pedig éppen az, hogy ebből a körforgásból, a végtelen kiszolgáltatottságból végső soron csak az öngyilkosság jelenthet kiutat. A vers ezt a megrázó és felkavaró tapasztalatot fogalmazza újra és adja át, szűkszavúan, finom szóhasználattal, erős jelzőkkel, igazi költői erényekkel.

A frissítés megint egy a számítástechnikából kölcsönzött kifejezést használ, de a szöveg már korántsem olyan koncentrált, mint az előző volt. Inkább fecsegő, széttartó, a végén pedig kifejezetten modoros. Pedig a téma, a templomi környezet idegenné válása, kiüresedése, Isten korábban még érzékelt nyomainak felszívódása, az Istennel folytatott párbeszéd elhalkulásának szorongató tapasztalata igazán fontos kérdés – és ahogy más publikációiban látom, Hajtman számára különösen lényegbe markoló probléma –, de itt csak a felszínét kapirgálja az ezzel kapcsolatos összetett dilemmáknak, és bizony a „megkopott barokk képekről” gondolkodva jelenleg csak megkopott, unalmas mondatokkal képes beszélni.

A katakomba ugyanezt a teológiai vonalat viszi tovább, de a vers csak megerősíti, hogy a mostani formájában ez zsákutca a szerző számára. A modern vallásosságról lehetne izgalmasan beszélni, hiszen a posztmodern kultúra és a technikai robbanás rengeteg kihívást jelent a saját békéjüket nem a Facebookon, hanem az oltárok előtt megélni igyekvő hívők számára, és ez poétikai lehetőségeket is magában rejt. De Hajtman Kornél egyelőre csak keresi ezeket a lehetőségeket, illetve a lehetőségek kiaknázásának útját. Becsülöm a kitartását, de azt látnia kell, hogy ehhez nem elég a „modern szótárt” elővenni, és az „oltár” meg az „angyalok” mellé néhány „chip”-et és „billentyűk”-et, „gépház”-at és „telefonok”-at beleírni a szövegbe. Szükség lenne egy legalább annyira összerántott nyelvre, mint amit a női történetek verseiben használ, és olyan problémaérzékenységre is, mint amiről ott tanúbizonyságot tesz.

Ezek után a túlélés című szakítós versből legfeljebb a „túlhevültség az akkumulátoromnál” szókapcsolatot emelném ki, de ezt is csak azért, mert egy pillanatra legalább elgondolkodtam, vajon melyik testrészünk lehet az akkumulátorunk egy ilyen kontextusban. De félek, a szerző nem arra a testrészre gondolt, amire én. Azért nem hiszem, hogy ugyanarra gondoltunk, mert ő viszi tovább, csak erőlteti az ’én és a gép’ allegóriát, „memóriám”-ról és már megint a „chipkártyá”-ról beszél, pedig ezek a megfeleltetések már egyáltalán nem izgalmasak, de még csak nem is eredetiek, sőt, nem is vallanak jó költői ízlésre. A vers maga pedig ezek nélkül is csak egy tinédzserkori, csalódott szerelmes siránkozás – a távollépés kísérletének nyoma nélkül. A jelenés.exe címével is arra utal, hogy a számítógépes nyelv igazán, de igazán fontos a szerző számára, de ez a magyar irodalom negyedik Mentés másként című könyve után már inkább kínos, mint progresszív. Mondanom sem kell, hogy ebben a versben is van „gépház”, „rendszer” és „program”, van az ember és a gép hasonlítása, hogy még nagyobbat mondjon, van még kiborg is, de messze nem olyan erővel, ahogy ezt például Nemes Z. Márió vagy Németh Zoltán, a Hajtman Kornélnak bizonyára fontos kortársak szövegeiben láthatjuk. Így viszont gyengének, semmitmondónak, céltalannak érzem ezt a próbálkozást. Vagy hogy én is ismételjem a szavaim: zsákutcának.