N. Tóth Anikó: Miegymást belőlünk (Nagy Hajnal Csilla prózájáról)

Ajánlást írni pályája hajnalán ígéretes tehetség szövegéről: ez most a feladat. Bevezetni az olvasót egy lehetséges világba. Felkelteni az érdeklődését. Vágyat lobbantani a szöveg iránt. Megkínálni szavak sosem hallott kombinációival. Meggyőzni, hogy ne lapozzon tovább. Hogy érdemes elidőzni a sorok között.

Nagy Hajnal Csilla írásaival az utóbbi néhány évben számos folyóirat – Opus, Kalligram, Irodalmi Szemle, Palócföld, Kulter, Sikoly, Ambroozia, Szőrös Kő, Spanyolnátha – oldalain találkozhattunk. A fiatal írók Pegazus nevű pályázatán több alkalommal előkelő helyen szerepelt a neve. Az év legkiemelkedőbb alkotásáért járó Arany Opus Díjat is átvehette tavaly. Figyelni kell rá. Várni az újabb jelentkezést.

Verset és prózát egyaránt olvashatunk tőle. Könnyed, ám nem könnyű mondatokat. Szokatlan perspektívákat, pontos képeket, váratlan mélységeket, miegymást belőlünk.

Az itt következő szöveg feltehetően egy nagyobb szerkezet része (lásd a Kalligram 2015. márciusi számát), bár önállóan is megállja a helyét. A történetforgácsokban ugyanaz a narrátori hang szól: monológja a hét napjainak körforgásszerű ismétlődésére épül, a monotonitás az idő kitágítását, a reménytelen végtelenítést célozza. Az elbeszélő foglalkozását tekintve operatőr: a képkivágások, képsorok mérnöke filmszerűen pergeti szenzuális élményeit. Testeket mutat elsősorban, egymásba nyíló, egymáshoz közel kerülni mégsem tudó testeket. Szenvedélyt és közönyt egymás mellett.  Felkavaró viszonyokat. Finom iróniát. Miegymást belőlünk.
Kedvem lett Nagy Hajnal Csilla írásaihoz. Azt hiszem – és remélem –, nem vagyok egyedül ezzel.