Podhradská Lea: Továbbgondolt valóság (Csáki László Bádogváros című filmjéről)
Csáki 2010-ben elkészült dokumentumfilmje Miskolcon játszódik, s ahogy az alkotó is megjegyzi, a film „az Avasi dombra épített pinceházak különös hangulatú mikrovilágát mutatja be”1. Műfaját tekintve a Bádogváros a lírai dokumentumfilmek közé sorolandó. Számos külföldi fesztiválon szerepelt, idehaza a 41. Magyar Filmszemle dokumentumfilm szekciójának megosztott fődíját kapta. A filmet Horváth Árpád fényképezte.
Nehéz egy lírai dokumentumfilmről írni. Különböző, mégis szervesen összefüggő képek, hangok sorozata. Ahány nézője van, annyi értelmezés, asszociáció. „Nincsenek történeti szereplők, a hagyományos értelemben vett történet, társadalomanalízis”2 is hiányzik. Benyomások születnek, melyek idővel egyéni emlékeinkkel találkoznak. Ebből teremtődik meg a lírai dokumentumfilm. A Bádogváros is egy olyan alkotás, mely meghagyja mindnyájunknak azt a lehetőséget, hogy a benne megjelenő hétköznapi diskurzusokon keresztül egy sajátos képet alkossunk arról, amit nem vagy csak felületesen ismerünk. A film mintegy fél órán keresztül kalauzol bennünket az avasi környezetben, ám erőssége mégiscsak a magyarázatokat mellőző szimbólumokra épülő történetmesélés. A letűnőben levő időt és kultúrát felidéző képsorok közelebb visznek bennünket egy olyan miliőhöz, melyet ma már jobbára csak elbeszélésekből ismerünk. Az önmagukban mesélő képek, a megjelenő tárgyi és környezeti kultúra árnyék- és színvilága mind csak hozzájárulnak egyedi történetünk megkomponálásához. Hol hosszú másodpercekig meghagyja, hogy a kompozíció adta lehetőségekbe merüljünk, alaposan bejárva a kép minden egyes apró részletét, hol pedig kérdés nélkül érkezik, beépítve nézőjét a történetalkotás és újragondolás folyamatába, mint egy halkan megfigyelő öreg bútordarabot a szoba sarkában.
Talán már jártunk itt. Talán sosem. Ismerős minden. Az ágy, melyen három évtizede a rokonoktól kapott öreg ágytakaró pihen. Ismerem az ablakot, melyből minden hajnalban látom az öreg, zöld autót elpöfögni a frissen sütött péksüteményekért. Hallom a gyerekek nevetését az udvarról, a kréták hangját, ahogy a szemben levő ház bádogkapuját telerajzolják. Napot rajzolnak. Kismadarat. Gyerekeket. Életet.
Esik. Elképzelem, hogy mosódnak szét a délután megálmodott krétarajzok. Hogy tűnnek el lassan a nap sugarai, és miként halványul el a gondosan megrajzolt apró, piros száj. Ismét körbenézek a szobában. Ismerős az egymás mellett ketyegő hat falióra, mely szemtelenül ugyanazt az időt mutatja. Percekig csak nézem, miként merül el a büszke másodpercmutató színpadi mutatványába a nagy órán. Követem a hetyke kattogást, ahogy egy látványos és drámai mozdulatba fulladva, végigsimítja először kis-, majd nagymutatóját. Utolsó találkozását a nagymutatóval a bádoglapokból tákolt ajtó csikorgása zavarja meg a kertből.
Megjött. Hallom az öreg lépteit, talpának csoszogását, a bot ritmikus kopogását az aszfalton. Hallom a mozgás parancsolóját, a fáradságot, miként válnak tőle léptei idővel akadozottabbá. Elhalkult. Ilyenkor csak fülelek és várok. Várom a mozgást, az életet. Újraindult. Hallom, hogy változik meg idővel hangja, miként válnak szavai napról napra csöndesebbé, majd végül hogy halkulnak el. Olyan világ ez, ahol minden lehetséges. Ahol a plüsskutya legjobb barátja a fekete párduc, ahol Szimba boldogan mosolyog az őt épp üdvözölni készülő Presley-re.
Valahogy ekképp születnek meg képzeteink. Mintha ott lennénk, mintha részesei lennénk Csáki meséjének. Egyéni emlékeink ismerős hangokból, szagokból merítkezve siklanak át egy újabb képvilágba, szemlátomást ügyelve ránk, nézőkre, nehogy egy oda nem illő kép, netán hangsor darabokra törje az épp alapos részletességgel felépített fantáziabirodalmunkat. A film nem vágyik bizonyosságra. Nem kéri, hogy megértsd, nem szeretne megmagyarázni semmit. Él. Felhasználja a látottakat, a múltat, a jelent, a jövőt. Akár a vissza-visszatérő garázsajtó, mely egy hármas kompozícióban jelöli az idő múlásának történéseit. A képsorok közé ékelt, egymással össze nem függőnek tűnő rövid történetek ugyan kezdetben zavart kelthetnek, ám amint ráéreztünk a film hangulatára, pont ettől a strukturálatlanságtól válik szerkezete egy pontosan megkomponált egésszé. Emberi hangok, melyekhez arcok nem tartoznak, eltérő, mégis szervesen összefüggő történetek, melyek az egyéni emlékezés különbözőségeire világítanak rá. Elfogadjuk, hogy a film személytelensége – így például a cselekmény- és főszereplő-nélküliség – pont attól válik észrevétlenül személyessé, hogy mi azzá alakítjuk. Látszatra nincs megadott koncepció, így a már hagyományossá vált, ekképp nézőként is kívánatosnak tartott irányadó vonal, azaz a „filmtörzs” hiányzik. Tudatos vagy nem tudatos döntésnek köszönhetően nincs egy adott történet, egy kibontakozó cselekménysorozat vagy egy problémahalmaz, melyet körül kell járnunk. Hiányzik a főszereplő, nincs, akivel azonosulni tudnánk vagy akivel ellentmondásokba keverednénk. Amit kapunk, azok „csupán” apró mozaikdarabkák, a hiányzó törzs szerteágazó ágai, melyekből építkezni tudunk. A film kezdeti szerkezetlensége könnyen becsaphat bennünket, s ha görcsösen próbáljuk megoldani vagy épp megtalálni a film miértjeit, nem fogjuk azokat felismerni. A film megértésének kulcsa ott kezdődik, hogy nincs mit megérteni, hogy elfogadjuk a látottakat és hallottakat, s hagyjuk, hogy magával ragadjon. Amint ez megtörtént, rájövünk, hogy mi vagyunk a film törzse, mi alkotjuk meg fő vonalát, s a szálak, melyeket terítéken kapunk, így a képek és elhangzott mondatok, csupán kiegészítik azt, amit már úgyis tudtunk. Erőssége nem az egyes történeteken alapszik, hanem hogy az elmeséltek miként illeszkednek egyéni emlékezetünkhöz. A film észrevétlenül épít az idő múlására, ami nemcsak a visszatérő képek változataiból olvasható ki, hanem az évszakok jellegzetes vonásaiból is.
A film meghatározó jellegzetessége a színes és bátor képvilága. A szokatlanul gazdag kameraperspektívát könnyedén váltja fel egy légies, már-már súlytalannak tűnő kameramozgás. A belső térben kivételesen találó a folyamatos svenkek alkalmazása, ami azt az érzést nyújtja, mintha egy örökké pörgő körhintában ülnénk. A kamera könnyed mozgása, a vágás pontos jelenléte olyanná teszi a látottakat, mint Alice Csodaországa, ahol egyik szobából lépünk át a másikba. Időt kapunk, hogy körbenézzünk és tapasztaljunk, s ha kell, visszatérjünk oda, ahonnan korábban elindultunk. A film merész vállalkozása, hogy nem riad meg sem a dinamikus megoldásoktól, sem pedig a „csend” használatától. Utóbbi esetében érzékenyen alapoz az elnyújtott, statikus képekre és azok eltérő perspektíváira. A visszaköszönő tárgyak, helyszínek, alakok ugyanakkor mégsem keltik a sablonosság látszatát. Újabb és újabb megvilágításba kerülve, egymást kiegészítve mesélnek el egy addig nem hallott történetet. A film szerethetősége azonban nemcsak képvilágában, hanem rejtőzködő humorában is rejlik. Különböző, egymással versengő legendákat, mitologizált történeteket ismerünk meg a környékről, lokálpatrióták idealizált, romantikus vízióját egy lehetséges jövőről és múltról. Rövid, szórakoztató jeleneteket hallunk hétköznapi diskurzusokon keresztül, miközben ismeretlen, táncoló alakokat kedvelünk meg pillanatok alatt.
Ez lenne hát a film elemzésének egyik verziója a nagyon sok közül. Megannyi apró mozaikdarabka, melyek összerakása a mi feladatunk. Nincsenek jó vagy rossz megoldások, csupán megoldások vannak. Olyan ez, mint maga a film. Össze kell rakni.
—
1 – http://www.csakilaszlo.com/film/badogvaros-tincity (2015. 01. 16.)
2 – Nichols, B. (2009). In Dér András: Szemelvények a dokumentumfilm történetéből. https://btk.ppke.hu/uploads/articles/4090/file/der_andras-szemelvenyek_a_dokumentumfilm_tortenetebol(2).pdf (2015. 01. 24.)