Fülöp Antal: Egy ripacs följegyzései (regényrészlet)

(Hašek, Thomas Mann no meg hát Hrabal úr után szabadon)

1978-at írtunk, de írhattunk volna éppúgy ’79-et vagy ’80-at, az általános helyzet évtizedek alatt szinte semmit sem változott, s úgy tűnt, már nem is fog változni soha… Ma már sejtem, hogy ez az „úgy tűnt” az emberi lét s talán az egész civilizáció legmélyebb igazsága: hiszen a történelem a tévedések, majd a tévedéseket követő csalódások sorozata…

Fent jelzett dátumok valamelyikén a Komáromi Jókai Napokra látogattam haza Prágából, ahova anno jól vagy jobban fizetett munka után utaztam. De rögtön be kell hogy valljam, ez csupán ürügy volt, s ha nem volna természetem a decens mértéktartás, hozzátehetném azt is, hogy puszta álca… Egy komáromi (éjszakai) presszó szeszbe-füstbe szédült óráján, éjjel tizenegy után lobbant fel képzeletemben Prága, a „száztornyú főváros” romantikus képe: „Látta már Arany-Prágát?…”, s a leküzdhetetlen vágy, ha nem láthatom Prágát belátható időn belül, végem!… Nyilván az ilyesmi sosem történik ok nélkül, ez sem csak úgy, öngyulladással, történt: Mr. Toronto, Komárom szülötte, akkoriban költözött haza a „vasfüggönyön túli” Kanadából, ahova a dubčeki forrongás néhány szabadabb napja alatt emigrált… Érdekes módon senkinek nem szúrt szemet, hogy azokban az években, mikor fejenként tíz-tíz évet kaptak az illegális határsértők, akkori nevükön: „disszidensek”, Mr. Toronto egy szép napon skrupulus nélkül megjelenik Komáromban, s mintha sosem járt volna a „bűnös” Nyugaton, kávét rendel magának az Európa presszóban.

Hamarosan barátok lettünk. Imponált neki, hogy nemsokára könyvem jelenik meg: Kedvező pillanat című novelláskötetem kiadása akkor már épp folyamatban volt… Nekem meg tetszett az a légkör, melyet Papa Toronto (hamarosan így kezdtem őt szólítani) minden elővigyázatosság, óvatoskodás nélkül, mondhatni szabadon gerjesztett s táplált maga körül, bármerre járt is a városban, élénk színekkel ecsetelve a szabad Kanada életstílusát, asztaltársaságokat repítve (velem együtt!) a vágyálmok régióiba. Szárnyas szavakkal regélt róla, hogy mi minden van ott, ami itt nincsen, mi mindent szabad ott, amit itt nem szabad, amiről itt mi nem is álmodunk. Mert ott bizony van póker!…, illatosított kínai füstölő (ebből egyébként mindig akadt valamelyik zsebében néhány darab), van továbbá Zen-buddhizmus, aztán ott van Cohen, a költő. Költőből nem is csak egy van Kanadában, mert ott van, ha meggondoljuk – mondta –, ott van… Walt Whitman meg Ginsberg, ez így máris rögtön több, mint kettő!… S egy ilyen felfűtött éjszakai órán három költő már nekem is többnek tűnt, mint kettő. „Nem tudom, mi célra rendeltettél. (Azt sem tudom, hogy én magam miért vagyok, s bármi is miért van.)” – motozott fejemben Whitman egy asztalunkhoz tévedt kóbor sora, az Európa presszóban, ahova azon az estén tényleg csak véletlenül keveredtem el, mert egy táskával, zsebemben 150 koronával indultam „le” a városba, hogy rögtön jövök, csak veszek vacsorára valamit, hogy a gyereknek (akkor épp ötéves Tóni fiamnak) is legyen vacsorája… S mindezt akkor, sejthetőn, úgy is gondolhattam. És gondoltam is, becsülettel, ámítás nélkül!… Egészen addig, amíg Papa Toronto fel nem csigázta a képzeletemet Kanada varázslatos csodáival, majd azzal, mikor szinte rögtön ezután bejelentette, hogy még „ma éjjel” a Pannonia expresszel Prágába indul, s szándékai szerint ott is marad néhány évig, mert „ez” (értsd: a kisváros) számára már végképp elviselhetetlen!… Ma már majdnem egészen biztosra veszem, hogy akkor, ott Prága ellenállhatatlan romantikája csupán felcsigázott képzeletem terméke volt, amitől egyszerre úgy éreztem: ha nem mehetek én is, Papa Torontóval, látni „Arany-Prágát”, országunk fényben úszó fővárosát, magam is rögtön megfulladok! Meg én!… „Itt, ebben a pocsolyában.” Mindezt éjjel tizenegy óra tájban döntöttem el, s így éjjeli egy óráig, a vonatunk indulásáig, még leugortunk az Európa szálló bárjába, elütni a hátralevő időt… Majd mikor Papa Toronto órája fél egyet mutatott, Toronto utánozhatatlan mozdulattal kérte a számlát, melyet aztán én fizettem ki, a fiam vacsorájára szánt koronákból. Ezzel elindultunk az állomásra, az állomásra… mondom, hogy aztán – bár otthonról kávéért, kajáért, fiamnak vacsoráért indultam a városba – másnap reggel Prágában szálljak ki a Pannonia expresszből.

Megálltam egy pillanatra az Európa szálló főbejáratához vezető lépcsősor tetején, belenézve a város pislogó fényeibe, magam előtt láttam a kisfiam arcát, aki ezen az estén hiába várja ágya szélére az apját, a mesésített görög mondák könyvével, mert ma este mese nélkül marad… Magam előtt láttam asszonyom sokat tapasztalt, sokat tudó arcát. Talán már meg sem botránkozik azon, amit éjfél után majd tényként könyvel el, hogy az éjjel – megint! – nem otthon alszom. Láttam, ahogy sztoikus legyintéssel még azért egy icipicit szomorkodik: „Majd csak előkerül valahonnan ez a szerencsétlen…”
Ó, fiam, kis Bellerophontészem, aki, ígéreted szerint, ha megnősz, majd apuval együtt győzöd le a tengeri szörnyet. Sokkal jobb apát érdemelnél…
Komárom és Prága közt az utat a Pannonia expressz cirka kilenc óra alatt teszi meg, ami azt jelenti, hogy másnap délelőtt tíz óra körül már Prága utcáin sétáltunk – most mi legyen?… Előbb munkát keressünk, s csak aztán szállást, vagy tanácsosabb lesz mindezt fordítva csinálni: tízórás zötykölődés után a zsúfolt expresszvonatban taktikusabb lenne előbb szállást szerezni, aludni egy sort, hogy csőlakókéhoz hasonlóvá gyűrődött képünk ráncai némiképp kisimuljanak, továbbá megborotválkozni sem ártott volna, nehogy a munkahivatal embere, első reakciójának engedve, felkiáltson: „Micsoda időket élünk! Ide már bárki betörhet?!…” Előbb tehát szállást kell keresnünk – így döntöttünk –, hogy „akció” előtt kissé rendbe hozzuk magunkat.
– No, igen, persze, mindez így van, így helyes… – ismerte be Papa Toronto, egy drogéria kirakatában vizsgálgatva madárfészekszerű frizuráját, meggyűrt arcát, ujjával néhány reménytelen mozdulatot téve hajszálai között, hogy tűrhetőbb állapotba hozza magát. – A terv helyes, de a melóval azért nem kell olyan nagyon sietnünk – mondta. – Ergo: szállást is ráérünk majd este keríteni… Előbb átruccanunk a Károly hídon, s ha már átruccantunk, van ott egy park, ahol felkészülhetünk Prága meghódítására… „Látta már Arany-Prágát?”, villant át agyamon – Hrabal úr! De utána rögtön meg az, honnan tudja Toronto mindezt?… Mintha nem is ő ruccant volna haza tízévi kanadai tartózkodás után egy kis sétára a „halál birodalmába”, hanem én: ő kalauzolt engem, s nem is rosszul…

A parkocska valóban ott volt, ahova Papa Toronto „bekonferálta”. Bár inkább csak afféle gyermekjátszótér volt, homokozóval, de sok szép fával, s ami a legfontosabb volt abban a pillanatban, bőséggel akadt üres pad… Volt szökőkút is, és mindez nem is túl messze a hídtól. Egyszóval: minden együtt volt, hogy derekasan felkészüljünk Arany-Prága meghódítására. Kerestünk egy árnyasabb helyet, ahol a lombok közt ferdén törtek át a délelőtti napsugarak, s a csörgedező szökőkút hangjainál megállapítottuk, hogy tulajdonképpen nincs itt komoly baj, minden kezdet nehéz, majd beindulnak itt még a dolgok, s legjobb, ha ilyenkor tartózkodunk a közhelyektől, mert hiszen amúgy is „minden kezdet nehéz…” Sok-sok évvel később újraéltem azt az – akkor és ott – valójában reménytelennek tűnő pillanatot, már akkoriban, mikor Puccini Bohémélet című operáját hallgatgattam a YouTube-on, és Anna Nyetrebko, Rolando Villazón, Rost Andrea meg Ballai Eszter csodahangjukkal szaggatták meg a szívem… És akkor már tudtam azt is, hogy Papa Torontónak homályos köze volt a „fura titkok őreihez”, s bohó ki-beruccanásai az árgus szemekkel őrzött országhatárokon keresztül ennek (is) voltak köszönhetőek… De mindezt akkor, ott, a prágai gyermekparkban még csak nem is sejtettem, s talán el sem hittem volna…
Papa Toronto a munkakeresést a legfontosabb dologgal kezdte:
– Először is rágyújtunk – mondta, s a „start előtti stressz” levezetésére máris nagy szakértelemmel pödörte, meg is nyálazva rögtön, furcsa kis idomtalan bagóját. Egyúttal nekem is pödört egyet. – No, ezt füstöld el, ettől garantáltan lehiggadsz, Írókám! – Hol Tony Curtisnek, hol meg Írókámnak titulált, s most épp ez utóbbi volt soron. „Intuitív” gyanút fogtam, bár csak könnyed, lenge gyanút… Akkoriban még nem csaptak akkora hűhót egy-egy vadkenderes cigi körül, mint évtizedekkel később. Semmilyen hűhót sem csaptak, a piacokon a madártulajdonosok szabadon vásárolták a kendermagot madáreleségnek: romos házak romjai közt, udvarok hátsó sarkaiban, akár a parlagfű, termett zavartalanul a vadkender. Senkit sem érdekelt, senki sem használta tilalmak áthágására. Bár itt-ott hallottam róla, hogy fura pofák ilyesmikkel „ütik ki” az agyukat, nem is értettem, miért… Most meg, hogy Papa Toronto öngyújtója lángját a „púposgiliszta-alakú” bagó végéhez tartotta, az meg izzani kezdett, olyan undorító illatok kezdtek terjedni a felszálló füsttel, mintha – mondjuk – szárított kutyaszar izzott volna gyertyaláng felett…
– No, itt van, ehol-e!… – mondta Papa Toronto, a másik, már szintén izzó végű bagót az orrom alá dugva. Szerintem ennek az „ehol-e!” felkiáltásnak, Gúta környéki őseim, minden rózombókom sajátos szólásának estem áldozatul. Áldozatul, mondom: Arany-Prága máris nyomasztóan ható idegenségében egyszerre közelebb éreztem magamhoz Torontót, aki pedig általában már inkább – demonstrált? – amerikáner akcentussal beszélt… Ámulatomban – hogy csúszhatott ki száján földijeim e zamatos kifejezése – tiltakozás nélkül, bár föltoluló gyomorral, beleszívtam a cigibe… hogy aztán rögtön a földre is dobjam és rátapossak. Papa Toronto olyan képpel kísérte vandál működésemet, mint akinek a haját húzzák!
– Mi a rossebet művelsz, Írókám?! És még te akarsz lyukat fúrni a világban?…
– Nekem elég lenne itt, Prágában is… – mondtam. – Ne haragudj, Papa Toronto, de ez a hülyeség marha büdös…
Olyan pillantást vetett rám, amilyen csak a véglegesen reménytelen alakoknak jár ki! S utólag úgy sejtem, ez a pillantás, kevéssel később, mikor Papa Torontón már mutatkozni kezdtek a hosszú slukkok hatásai, visszaszállt Papa Toronto fejére: mert ott, az árnyas lombok alatt, a szökőkút csörgedező hangjainál, dideregve kicsit a hűvös prágai délelőttben (melyben így a szökőkút sem emelkedett a Fellini-féle La dolce vita szökőkútjainak rangjára) Papa Toronto a szemem láttára, egyik pillanatról a másikra elfelejtett beszélni, mintegy: leblokkolt, s ez valahogy így ment végbe: elkezdte a mondatot, s a közepén mintha kilopták volna az agyvelejét, összevissza kezdett beszélni, majd elnémult és röhögni kezdett… Egyszóval!…
„Ó, Uram!… Egek Ura!… – fohászkodtam –, mibe került az emberiségnek, míg vérverejtékes küzdelmek árán sikerült odáig feltornáznia agyát, ezt a csodálatos szervet, arra a nívóra, ahogy ma működik, s lám, tíz- meg tízezer évek eredményét most ez a nyomorult gazember két perc alatt a földig rombolta! Egy rohadt kis „púposgiliszta-bagóval”! – Vártam, várogattam, s Papa Toronto végre csakugyan megszólalt.
– Vandalizmus – mondta, a széttaposott cigire sandítva.
– Ezt mondom én is! – feleltem, attól az egyetlen slukktól még kóválygó fejjel. – Papa Toronto, ez már kész „önfertőzés…”
– Nem is tudtam, hogy ilyen finnyás vagy!
– Én már a bagóról is leszoktam…
– Nagy ügy! – mondta. – G. B. Shaw tizenötször szokott le a bagózásról, mégsem érezte, úgy, hogy el kéne szállnia magától! – mondta, most a saját cigijét kínálva fel.
– Azt akarod, hogy… a hivatalba mégsem mehetünk összeokádva.
– Oda te csak ne nagyon iparkodj! Ott, barátocskám, mindent megtalálsz majd, csak azt nem, amiért odamentél…

Újra orrom alá tartotta a bagót.
– Mondom, hogy nem kell! Semmi erkölcsi skrupulus, csak éppen rohadtul büdös!
Ekkor Papa Toronto, még akadozó nyelvvel, rövid, de eszméltető előadásba kezdett: a nagy időkről, mikor a torontói bohémtanyákon füves lebegésben ő Cohent, Walt Whitmant meg Ginsberget olvasott, olyan szellemi tartományokat hódítva meg, amilyenekről én – bár már írtam egy könyvet – nem is álmodom… Érvelése kis csomóként akadt meg a torkomon! Még hogy „új szellemi tartományok” meghódítása!… Majdnem biztos voltam benne, hogy Papa Toronto az ilyen meg hasonló kifejezéseket a kanadai bulvársajtóból tanulta, használva is őket nyakra-főre, föl se nagyon fogva valódi jelentésüket… Mégis, ahogy kimondta, mintegy villanófényben világosodott meg számomra: valójában miért is estem neki úgy három évenként James Joyce Ulyssesének olyan szenvedéllyel, a megértés legkisebb esélye nélkül, hiszen a művet szimbólumrendszere – mondhatni – érthetetlenné tette a szélesebb közönség számára… De megértésének meddő kísérletei mégiscsak szellemi kalandok voltak, s nem vakmerő (életveszélyes!) próbálkozások a társadalmi – tehát a hatalom által őrzött! – új szemléleti tartományok meghódítására (realizálására…). S ettől a bevillanó felismeréstől egyszerre lehangolódtam!… Amit én éveken át a „fél-tudatalatti” takarásában exkluzív szellemi kirándulásoknak tekintettem, az nem volt több, mint puszta kompenzáció!… Mintha Dvořák Humoreszkje húzott volna át a park felett, hegedű-gordonka feldolgozásban, bár az sincs kizárva, hogy valamelyik nyitott ablak volt a forrása, s így valóban hallottuk is… Ahogy ott ültünk: „bűntudat mögöttem, kilátástalanság előttem” állapotban, az idő irgalmatlanul hosszúnak tűnt… Ültünk… üldögéltünk… az eszméltető impulzus végül Kafka világából érkezett: magam előtt láttam Kafka fiatalemberét, amint még üde fiatalságában belép egy hivatali ajtón, s mire ügyét elintézi, már galambfehérre őszült aggastyánként hagyja el a labirintus utolsó hivatali szobáját…
Volt abban valami rémítő, hogy csak ülünk és nem történik semmi.
– Papa… – mondtam. – Jó lenne elindulni valamerre. Ha így folytatjuk, ránk esteledik…
– A Zen első törvénye: semmit ne kapkodj el – felelte titokzatosan Papa Toronto. – Lazaság mindenek felett! Mielőtt intézkedni indulnánk, előbb az agyunkat hozzuk laza: azaz rugalmas állapotba.
– Szerintem a lazaság elérése már sikerült – feleltem egyre epésebben.
De ezzel Papa Toronto fegyvertára még nem merült ki. Mindenáron az önelengedés békéjét próbálta elfogadtatni velem.
– Először is – mondta –, választ kérek! Tudod-e, milyen az, két tenyér, ha két tenyér csattan?
„Jóságos ég!…” – fohászkodtam magamban.
– Papa Toronto! Ne feszítsük tovább a húrt. Mindenütt ez történik, ahol emberek tapsolnak. Vagy nem?…
– Helyes! – felelte.
Egyre inkább kioktató hangot ütött meg. Úgy láttam, a kenderfüst hosszú, mély slukkjai után mesternek képzelte magát.
– No, de!… Azt vajon tudod-e, milyen az: egy (!) tenyér, ha csattan?
Mit mondjak? Lett volna válaszom, bár igaz, hogy nem egy árván magában csattanó tenyérről szólt volna… De most összeveszni a legnagyobb butaság lett volna! Visszafojtottam feltoluló válaszomat: nem akartam, hogy megsértődjön, most, a siker kapujában, mielőtt éppen meghódítottuk volna Arany-Prágát.
Válasz helyett inkább megjegyeztem:
– No, igen, hát persze… hogyne, de azért lassan talán már indulnunk is kéne valamerre…
Ekkor Papa Toronto, hirtelen beadva a derekát, mintegy magába szállt, és elismerte, hogy tényleg el kéne már indulnunk valamerre…
– Mennyi lóvénk maradt még? – kérdezte.
Elkezdtük kiforgatni zsebeinket, s ami még előkerült, kis kupacba raktuk kettőnk közé, a pad deszkájára.
– Nem sok… – állapította meg Papa Toronto.
– Hát ez valóban nem sok – hagytam helyben, mert valóban úgy is volt.
– Egy éjszakára elég lesz… egy turistaszállóban. Nem messze innen tudok is egyet.
Ezt már úgy délután kettő tájt mondta – de arra az éjszakára valóban meg voltunk mentve.
És bevallom, nyájas olvasó, bár még nagyon az elején tartottunk Arany-Prága meghódításának, Papa Toronto közelsége már nyomasztóan hatott rám, máris besokallva tőle akárhová kívántam őkelmét… Nagyon untam oktató rögeszméit, sürgölődő semmittevését, továbbá azt az – egyébként megbocsátható – apróságot, hogy dacára a szeptember közepi időnek, amikor már nincsenek hőségek, a lába, penetráns illatokat kibocsátva a befűzött cipőjén át is, izzadt, mint egy bányásznak vagy kazánfűtőnek… A valódi probléma azonban, mondom, nem ez volt, ez csak hozzáadódott. Az Papa Toronto volt, úgy egészében, mintegy hetven-hetvenöt kilónyi üres modorosság, akin a legjobb stílus is, ha netán ragadt volna rá ilyesmi, rögtön „modorrá”, fölvett pózokká devalválódott , s ott, filléres padunkon, a gyermekjátszótér békéjében, Papa Toronto ezen – provokatív – tulajdonságai menekülési mozzanatként Dúdor Pista alakját villantották elém… Dúdor Pista jelent meg előttem a park napsütésében, valahogy úgy, mintha mögötte, a játszótér homokjában Pista megtestesült gyermeklelke rakta volna a homokot, játéklapátjával, a macit, galambot, süteményt-kalácsot formázó mintákba… Ez volt Janus-arcú személyiségének  (mert Pista az volt, személyiség, nem is kicsi!…) gyermeki fele, melyet aztán átható szellem egészített ki… Mert Dúdor Pista barátom, ettől a mostanitól emelkedettebb, no meg hát: mélyebbre süllyedt órákon is: kései vagy éppen hajnali órákon, mikor a város pőrére vetkőzött ideológiai lepléből, vagy „művész-spekulánsok” műrostos szavai hallatán, mindenkitől hamarabb neszelt föl s kiáltotta el magát: „Meztelen a király!…” Ha éppen józan volt, emelkedett esztétikai megjegyzéseivel ejtette ámulatba környezetét – egy ízben fültanúja voltam, egy – „beépült” – művész-spekuláns műtermében, amint az én Pista barátom – már-már a blaszfémia határát súrolva, vagy inkább már át is lépve – az egyik képre mutatva, tucatnyi ember előtt kijelentette: „Ez, kedves Tibor, szélhámosság!… Ha eddig nem jutott volna eszedbe… Piccasso vagy Modigliani… ha mondana ez neked valamit…” De művész-spekulánsunk műrostos lelkének a két név s az általuk fémjelzett irány bizony nem mondott semmit, nem is értette, követni sem bírta Pista lélekszárnyakon magasba lendülő gondolatát… Hogy azután, ilyen pillanatok után, Komárom valamelyik tócsájában részegen aluszkálva mélyen megsértődjön, ha arra tévedő barát keltegeti: „Gyere haza, Pista, jobb lesz neked otthon a díványon…” Valódi tehetség volt, „vérbeli”, a pozőr Papa Torontóval szemben, akit „kanadás” nimbusza, ennek ellenére is bizonyos „tiszteletre méltóság”-ban konzervált. Amihez viszont – immár valódi értékként! – adódott hozzá bámulatos nyelvérzéke: hat (írd és mondd!) nyelven beszélt, hogy mást ne mondjak, hallottam olaszul olaszokkal veszekedni egy éjszakai bárban… s akkor, ott, „barátkozásunk” folyamán először, azt hiszem, a tiszteleten kívül, irigykedésemet is sikerült kivívnia…
„Fölfedezésszámba” menő ötletem támadt, ilyenformán: miközben régóta tudtam, hogy Pista Prágában tanul a Képzőművészeti Akadémia festészeti tagozatán, most ez hirtelen az eszembe villant!… Azt, hogy a dolgok „normál” rendje szerint azokban a percekben is, mialatt Papa Toronto meg én a „Zen”-nel, az önelengedés filozófiájával gyilkoltuk egymás idegrendszerét, Pistának is Prágában kéne lennie. Persze a dolgok normál menetéből a „normál” szót rögtön vissza is szippantottam, mert Dúdor Pistára vonatkoztatva a „normál” szó épp a fordítottját jelentette: azaz, hogy mikor Pistának minden emberi számítás szerint Prágában kéne lennie, tuti, hogy őkelme – mondjuk – éppen Komáromban csatangol (esetleg részegen?) valahol… Pista mentora azokban a napokban – s jó ideje már! – Duray Miklós volt… Duray Miki mentette meg ezt az öntékozló fickót a biztos elkallódástól, ő juttatta be a prágai (Karoling-) akadémiára, afféle távolból-nevelő-vigyázóatya-mentorként, időnként egy-két szerető atyai nyaklevessel is megkínálva őkelmét, ha az iskola látogatása (rajzolás-festés stb.) helyett napokra eltűnt a prágai sörözők dzsungelében, majd fillér nélkül utcára kerülve (írhattam volna: újra meg újra utcára kerülve), menetjegy nélkül utazott – lóhalálában – Komáromba vagy Pozsonyba. Nos, ilyenkor Duray Miki fogta a telefont, és elkezdte kiegyenlíteni a számlákat. S nem is mindig Miklós nyúlt elsőnek a telefon után! Mert volt úgy, bizony, hogy volt!, hogy Jiroudek professzor, a képzőművészeti akadémia professzora riadóztatta Duray Mikit, ha Pista napokra (sok napra) eltűnt a látóköréből: „Duray úr, kérem, tegyen meg mindent, hogy Pista sürgősen visszakerüljön az akadémiára. Kérem, tegyen meg mindent, mert én még egy ekkora tehetségre nem emlékszem!…” Pista egyik kedvelt mondása volt: „Az élet megy tovább…” Aztán a „élet” mégse ment tovább: Tornalja egy sötét parkjában, egy sötét éjszakán, egy sötét ismeretlen egy SZEMETESKUKA FEDELÉVEL Pistánkat agyonverte… Bár, ha meggondolom, Pista barátom élete, onnantól kezdve, mégis, igenis! – már egy másik dimenzióban – folytatódott, és folytatódik… és mikor ezt írom, most is itt van velem… Ott, Prágában, pedig alig vártam, hogy találkozhassak vele, hogy Papa Toronto fülledt szellemtelenségét Pista oxigénes jelenlétével cserélhessem fel… Dilettantizmus soha még oly mértékben nem kínzott meg, mint Papa Toronto jelenléte…
(Mialatt ezeket írom, részlet ugrik be egy réges-rég olvasott interjúkötetből:
„B: Ön, mint a nemzet írója, mit szól Latinovits Zoltán halálához?
Író: Egy zseninket megint nem tudtuk megtartani.
B: Ki nem tudta megtartani?…”)
És Mr. Torontóra pillantva (misztert írtam, mert e pillanatban kimondani sem tudtam volna, hogy „Papa”, s elvágyódva a színhelyről Dúdorra gondoltam):
– Van itt egy festő… – mondtam.
– Hol? – kérdezte.
– Itt, Prágában…
– Hajaj!… De mennyi! Prágában annyi festő van, hogy Moldvát lehetne velük rekeszteni – mondta Papa Toronto, a vadkender mámorának maradékával a fejében. Itt van, nem is olyan messze az akadémia.
– Egy komáromi festő – mondtam. – Személyes jó barátom. Itt tanul a Karoli-
numban.
– Jó – mondta Papa Toronto. – Akkor gyerünk, kérjünk tőle néhány koronát kölcsön! Persze csak addig, amíg majd vissza tudjuk neki adni.
„No, azt már nem, baszd meg!” – tolult ajkamra az ige. De csak annyit mondtam:
– Nem könnyű Pistát megtalálni, mert igazi bohém…”
Ettől sem kellett több!… Tapasztaltad már, nyájas olvasó, hogy mindig kibújik valahol valami szög a zsákból?… Papa Torontóból most a hiúság ördöge ugrott elő!… Azt is mondhatnám, a rivalizálás féltékeny ördöge! Még hogy Dúdor Pista lenne itt az igazi bohém? Vele, a Kanadát, a kanadai hippitanyákat és pókerklubokat megjárt VETERÁN Papa Torontóval szemben? Uramisten!…, villant át az agyamon, hogy mi minden kínál itt, a hitüket s keresztényi mivoltukat sorra elvesztő – akkor még – XX. századi társadalmakban alkalmat a rivalizálásra? Papa Toronto féltékenységtől elváltozó szemét látva ez volt az első „írói” gondolatom, amely rögtön revideálta is magát: hiszen nem sokkal korábban én magam írtam, igaz, keresztényi gondolatkörben zajló, de hasonlóan heves rivalizálásról: Méltó leszel című novellámban, ahol az elaggott aszkéta odáig jut, hogy féltékenységből meggyilkolja az őt gyanútlanul s feltétel nélkül szeretve tisztelő fiatal tanítványát, mert az, természetszerűen, jobban bírja az éhezést (a túlhajtott koplalást), mint ő, a MESTER…
Telt-múlt az idő, s már magunk mögött hagyva a kedves parkocskát csámborogtunk az éppen talpunk alá kerülő városnegyedekben… Virslit majszolva, sört kortyolgatva az árusok bódéjánál, ez még belefért a „költségvetésünkbe”.
S mert beesteledett, elindultunk, egyre szaporábban lépkedve, most már a turistaszálló felé; afféle harmad-negyedrendű diákinternátus lehetett, ahol további három ismeretlen vándor társaságában hajtottuk álomra eltikkadt fejünket, az emeletes ágyakkal megpakolt közös hálószobában… Este úgy öten-hatan fekhettünk le, s reggel vagy tíz-tizenkét újabb hálótárs kászálódott elő a durva pokrócok alól… Borzongva vettem tudomásul, hogy míg gyanútlanul aludtunk, vadidegen emberek jöttek-mentek fölöttünk, s mi még csak meg sem neszeltünk semmit…
Szerbül beszéltek, majd kiderült, hogy bosnyákok is vannak köztük – akkor ez még nem volt olyan elképzelhetetlen, így együtt, egy csapatban. Csak évtizedekkel később fordult olyan „balkánira” a Balkánon a helyzet, hogy az onnan érkező felzaklató hírek hatására, egy feszült hajnalon, ágyamból kiugorva meztelenül kuporodtam le az asztalomhoz, s a kitárt ablakon át beszűrődő madárszónál ezt a versfélét vetettem papírra:

DÖBBENET

Hajnali fél-
álmodon
átsuhan a fel-
ismerés: miért
álltak
(állhattak) fel
szomszédi sörö-
zésből
gyilkolászva egymást
Adria türkiz
hullámai felett?
(Ne lenne igaz!…)

De azokban a napokban még, ott a Turistaszálló ágyai közt, a Balkán görög–török–szerb–horvát–bosnyák stb. tarkaságában nem fenyegetett ilyen vagy hasonló veszély. Tito bácsi védőszárnya alatt még az is lehetséges volt, hogy ilyen „etnikai gruppenben” vendégmunkára ruccanjanak ki a Német Szövetségi Köztársaságba… De, lám, egyszer Tito bácsi is meghalt, hiszen minden változik: „A világ csak örök változásában tudja fenntartani állandóságát” – mondta egy tőlem jóval öregebb, kopaszabb s okosabb barátom, egy tőle sokkal öregebb, kopaszabb s – valóban sokkal! – okosabb görögre hivatkozva, s ebben szerintem is abszolút igaza volt! A mi keresztény világunk is ebbe az irányba változott, bár fénykorában sem volt sokkal különb (lásd: pszeudoszadizmus, továbbá: irgalom-gyilkolások, szeretet-háborúk stb., s a változatosság ezen tagadhatatlan elemei, valóban a VILÁG ÁLLANDÓSÁGÁT garantálják…). Hiszen a „jugók” szeretetteljes békéje is megtöretett, világi érdekek oltárán áldoztatott fel! De most még békések voltak, balkáni légkört árasztva a nagy lehetőség előörömében, hogy majd „nyugatnémet” márkában, havonta hússzor-huszonötször többet keressenek, mint majd én fogok itt, Prágában, pedig én is a jól – vagy jobban – fizetett meló után jöttem volna ide, a „száztornyú” csodavárosba, bár ekkor már erősen kételkedtem, hogy kétszer, esetleg két és félszer többet keresek majd, mint otthon… (Továbbá az sem volt kétséges, hogy „jugó” hálótársaink majd hússzor-huszonötször többet dolgoznak Berlinben, Hamburgban, Münchenben stb., mint odahaza… Némelyikükkel, hónapokkal később, újra összefutottam Prágában, amint már hazafelé tartottak a Balkánra, s az ALFA kávéház bárpultjánál „buksza-ügyekben” ütött az igazság órája!…) Láttam előkerülni a farzsebekből olyan duzzadó bukszákat, melyek – márkával – kitömve sokkal kövérebbek voltak, mint az enyém a csehszlovák koronától… No de hát nekik volt egy Tito bácsijuk, a „Nyugat láncos kutyája”, s hozzá – mondhatni – vidám, élhető életük. Nekünk viszont ott volt büszkeségünk, a megdicsőült Guszti bácsi, aki időnként a legszelídebb cseh polgárok báránylelkét is azzal hergelte, hogy állami ünnepeken a Vencel téri tömeg emelkedett – kollektív – öntudatában, a „cseh hónapok” nevét – véletlenül? – csehesített szlovákul ejtette, úgymint „březen” helyett „apríl” stb… Kétszer se mondanám, hogy a később, már a „bársonyos” idején kötőjelessé bomló egység megtöretése nem akkoriban s ott valahol kezdődött: ott, a lova hátáról a jövőt kémlelő Vencel király lábánál…
A korpulens balkáni bukszák lesújtó (demoralizáló) hatását Papa Toronto villámötlettel enyhítette… Azaz számomra – akkor, ott – csak enyhítette volna, mert „zseniális” ötletei iránt már egyre óvatosabbá válva habozás nélkül a dolog lényege felől érdeklődtem. S meghallva, hogy a „zseniális” ötlet miben áll, (akkor, ott) visszarettenve, bizonyos átfutó libabőrrel-borsókával a hátamon, nem mertem belemenni a dologba…    
– Miről lenne tehát szó?… – kérdeztem, s próbáltam a „tehát”-nak exkluzív (entellektüel) nyomatékot adni.
– Valutázzunk, Írókám!… – állt elő ötletével – s ez volt az, amire én elsőre nemet mondtam, mert igent mondani akkor nem mertem… Csak már jóval később… mikor már hónapok óta csatangoltam Prága utcáin, s már majdnem hibátlanul beszéltem Hašek és Hrabal úr nyelvét, kocsmákban, bárokban, de már akkor azt is tudtam – tapasztalatból, hogy „fent a Chodovon”, prágai munkahelyemen, hiába csákányozom az agyagos-sziklás talajt bármilyen szorgalmasan, én ott nem hogy a sörre, de még a kiflire valót sem fogom megkeresni.
– Papa Toronto!… Meggondoltad, hogy mire biztatsz?… Az ilyesmiért basziba lehet kerülni…
– Lehet… – felelte beavatottan. – De nem csak úgy „ukmukfukk”! Csak akkor, ha hülye vagy! Nem akarnád, hogy több lóvénk legyen?…
– Nem arról van szó – mondtam, már majdnem szégyellősen. – Nekem feleségem van meg egy kisfiam…
– Nocsak! Tényleg? És hol vannak most?… Esténként a munkásszálló melyik ágyának szélén ülve, s főleg, kinek fogsz majd mesélni?…
Bevallom, nyájas olvasó, hogy abban a pillanatban közel álltam hozzá, hogy felüljek az első Komáromba tartó expresszre, magam mögött hagyva ezt a fura irányba kibontakozó Babilont…
– Én inkább munkába állok, Papa Toronto, úgy, ahogy indulás előtt megegyeztünk, s amit aztán el is határoztunk…
– Kishitű!… – mondta. – Majd szemét teátrálisan az ég felé emelve: – Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!… – Majd – elképesztő módon és stílusban: áldását adva rám, utamra bocsátott: – Nem félek – mondta a vállam szeretetteljesen átölelve –, jössz te még az én keblemre…
És szóról szóra igaza lett!… Bizonytalan időre elváltunk… Mihelyt egyedül maradtam – föllélegeztem!… Ezzel beindultak, mozgásba lendültek, mondhatni „felpörögtek” a dolgok…, s talán el sem hiszed, nyájas olvasó, hogy a fent vázolt „bonyodalmas start” után, délután kettő tájt már kezemben is volt a munkaszerződés!… Egy villamossal már a „Záhradní mesto” (Prága-kertváros) felé robogva, a villamos ablakából messziről megpillantottam új otthonomat, s büszkén mondogattam, gondolatban: „No, lám csak! Nem is akárhol fogok én a fővárosban lakni!…” A legfelső emeleten egy huszonkét emeletes toronyházban, s elfogott valami gyerekes naiv lelkesedés: „Ez igen!…” Ilyen, hogy úgy mondjam: félünnepi hangulatban érkeztem s helyezkedtem el „magas fekvésű” szobámban, ami valami rejtett rangkórság jeleként átsuhanó rátartisággal töltött el… Az optimizmus pedig, ami hamarjában egészen átjárt: „Nem kell itt félni! Mennek itt a dolgok, ha az ember tesz értük valamit! Milyen igaz, hogy minden jónak s rossznak eredője az ember stb.”, szóval ez a „buborék-optimizmus” talán csak azért fújódott oly nagyra bennem, hogy másnap, mindjárt a munkába indulás első reggelén – legyen minek kipukkadnia!…
Kipillantottam az ablakon, a változás az én otthoni (hetedik emeleti) lakásomhoz képest – szédületes volt!… Aztán másnap hajnalban újra kipillantottam, s a különbség talán – még szédületesebb volt!… Messze lent a völgyben: „Mint a hegyek-dombok közé pottyantott ékszer, ragyogott saját fényében úszva: Arany-Prága, a »száztornyú város«”!… (Pontosan úgy, ahogy azt, egy hónappal később, mikor már volt hozzá bátorságom, feleségemnek meg is írtam, egy ilyen panorámát ábrázoló képeslapon, az „üdvözletet” valahogy így kezdve…: „Ne aggódjatok!…” Ismétlem: egy kerek hónappal azután, hogy Papa Torontóval éjjel egykor vonatra szálltam.
A hajnali panoráma nem a notorikus korán kelő afféle (kompenzációs) jutalma volt, prózaibb okokból láthattam: munkába kellett indulnom, s ehhez munkakezdés előtt – legalább – két órával föl kellett kelnem az ágyból. Na ja!…, ez már a „fővárosi körülmények” kevésbé romantikus oldala volt…

Ebben a munkásszállóban (vasfüggönyön inneni „felhőkarcolóban”) reggel ötkor nem fokozatosan indult be az élet, hanem valahogy úgy, mint az elinduló lavina… A 22 emeletnyi mosdás-reggelikészítés stb. után három hatalmas lift indult be, hiábavalóan lódulva neki, hogy a földszintre szállítsa a liftgombokon „csüngő” „néptömegek” áradatát – meddő próbálkozás volt, csupán a realitásérzék teljes csődjét mutatta!… Lent az utcán félelmetes transzportok vonultak a különböző busz- és villamosmegállók felé, ahogy a főbejárat utcára okádta a népet. Persze a busz vagy troli vagy villamos csak az első szakasza volt a hosszú út többszöri átszállással kombinált menetének, amely metróval, majd ezt követően még egyszer busszal folytatódott, de ez a busz kivitte az embert – ha nem is közvetlenül a „színhelyre”, de legalább a felvonulási épületek chodovi telepére. Aztán innen – már átöltözve, rohadtul nehéz szűr- vagy gumicsizmában – további három kilométer gyaloglás várt az „öntudatos szocialista dolgozóra”, aki ott, abban a pillanatban még véletlenül sem óhajtott a világ minden proletárjával egyesülni – ha az ilyen és ehhez hasonló körülmények közt történik…
A felvonulási épületek, melyek a protokoll szerint mindenben a „dolgozó” érdekeit szolgálták, leginkább a Szolzsenyicin által megírt munkatáborokhoz hasonlítottak!…
Én, akkoriban jó fizikai kondícióban lévén (otthon rendszeresen és sokat futottam), az egyszerűbb, bár talán nehezebbnek tűnő utat választottam ahhoz, hogy két órával a munkakezdés előtt lejussak valahogy a buszmegállóhoz: egyszerűen lefutottam gyalog, ami akkor még – szerencsére – nem jelentett túl nagy feladatot… Így aztán reggelenként időben meg is jelenhettem a kijelölt munkahelyemen: az újjáépülő Chodov városnegyedben!… Öltözőbarakkok, konyhabarakkok, ebédlőbarakkok, kulturálishelyiség-barakkok!… Az elmaradhatatlan faliújsággal: körötte a plakátok, hirdetések stb. lerongyolt papírjai csüngtek alá a deszkafalról. A padlón már megszáradt s még egészen frissen „behordott” sárkoloncok évszázados hordaléka, a padló – szerény becslésem szerint – seprőt, felmosórongyot egy évtizede nem látott!… Egyszersmind ez volt az ebédlő is, ahol azon sárosan, koszosan ette a proletár délben a szalámis kiflit vagy – ha igényesebb volt – a „knedlo-zelít”, s itta rá a sört, gyakran (vagy többnyire) nem is csak nyolcfokos szesztartalommal, inkább már tíz vagy tizenkét fok volt az a bizonyos megengedett nyolc fok (ennek csodálatos következményeire, afféle akciófilmekben látható dolgokra, majd később rátérek) a tényleges műveleti területen, ahol a csákányoké s erőgépeké volt a szó, a munka szervező elve pedig Hašek szelleme, a „švejkizmus”. De itt, a barakkokban még Szolzsenyicin szelleme, pontosabban az, ami ellen ő lázadt: Leonyid bácsi (Iljics, majd Brezsnyev) szelleme kóborolt a siralmas falak közt, kései helytartóik kinagyított képei körül kissé megsűrűsödve: Gottwald, Zápotocky, Široký, Novotný, aztán Husák, majd megint a főguru: Brezsnyev retusált képe a faliújság fölött, meg kétoldalt. Persze 1978–79-ben már a komcsi bandában is akadtak volna jobbak, tehetségesebbek, de…: „Favonius aedilisségre pályázott, de megbukott: Cato jelen volt, és észrevette, hogy a szavazótáblákat ugyanaz a kéz írta, így kiderítette a visszaélést, megsemmisítette a szavazást, s a néptribunusokhoz fellebbezett… Favoniust később megválasztották aedilissé…” De hát a csehszlovák favoniusok megválasztása helyett Brezsnyev szelleme inkább Guszti bácsit avanzsáltatta föl (kiszabadítva előbb a politikai gengszterek börtönéből) a „Főtitkárok” mindenható székébe!… Meg is látszott Guszti bácsi főnixi visszatérése, de rendesen: az országon s Chodovon egyaránt!… Miközben ő, „burzsoá-nacionalista” létére kiválóan érezte magát a kommunista főtitkár székében is… Plutarkhosz föntebb említett néhány „maradandó igazságú” sora ott kísértett, afféle rejtett priuszként lengte be az öltözőt.

Viszont kint a terepen már Hašek Švejkjének szelleme uralkodott: mint szelíd lázadás a képtelenségek képtelenségei ellen…
A „képtelenségek” pedig – mondhatni – a „szisztémából” következtek: s ma már megbízható értesülésekkel szolgálhatok olvasóim számára e szisztémák mibenlétéről: új terepen, új feladattal, új költségvetéshez jutott az üzem vezetősége. Ez még nem lett volna baj… Az viszont már igen, s ami már több volt, mint bűn – mert hiba volt –, hogy az egészet készpénzben kapták meg!… Mert onnantól kezdve, egy-két hónapig, mindenre jutott pénz, arra is, amire pedig nem is kellett volna, mert nem arra kapták, aztán meg: egyszerre semmire… Még fizetésekre sem!… S én egy ilyen üzemrészleghez kerültem melósnak, 1978-ban, amely „részleg” valódi építés helyett kiürült kasszával támolygott Chodov dombjain-völgyein, részben már blokkházak szörnyeivel telepítve be a Prága környéki szépen zöldellő dombokat, gáz- meg villanyvezetékek árkaival szabdalta szét a vidéket: élemedett chodovi asszonyok árkok-gödrök felett hajladozó pallódeszkákon egyensúlyozva jutottak el pékhez, henteshez, fűszerboltba, majd – persze – onnan vissza… És itt lesz felejthetetlen alakítása a sörtől részeg Honzának, egy kotrógéppel, de erről majd később…
Most inkább arról, hogyan találkoztam az egyik gázvezeték készülő árkában, csákányozás közben személyesen Švejkkel…
A reggeli elosztásnál Smetánekkel kerültem párba, s így együtt indultunk el, vállunkon csákánnyal, lapáttal satöbbivel… cirka három kilométeres túrára a tényleges műveleti terepre (értsd: az árokhoz, amelybe, ha majd elkészül (?…), alagútnyi gázcsöveket fektetnek… Két méter ötven széles, két méter ötven mély árok – kész „Grand Canyon”, melyet egy iskola előtt ástunk; éppen azért kellett kézzel csákányozni (kotrógép helyett), hogy a járdaszéli óriási fák gyökerei meg ne sérüljenek közben. Képzelheted, nyájas olvasó: egy Grand Canyon méretű árok kiásása kézi erővel, úgy 100–120 méter hosszan…
Miközben én fanyalogtam, rendíthetetlen munkatársam, Smetánek példásan nyugodt maradt:
– To chce klid!… – mondta nagy elődje, Švejk nyugalmával, amely már kora reggel, két-három 10-es sörtől állt be nála.
Mialatt én leraktam vállamról a szerszámokat az árok fenekén állva: csákányt, lapátot, azalatt Smetánek hat (!) palack sört varázsolt elő pufajkakabátjából, szép sorba rakva őket az árokfal tövéhez… Titokban hozta őket el idáig a büféből, bár sejthető volt, hogy kabátja alatt nem madarat rejteget… Egyet rögtön föl is nyitott. Hatása hozzáadódott a reggelire (vagy: reggelihez) elfogyasztott két-három palack tízfokos söréhez, és Smetánek, munkadal helyett, megkezdte verbális oldását a megrázó traumának, melyet az ember reggelenként kénytelen átvészelni, szembesülve a rá váró melóval… – amire a cseh nyelv talán a világ minden nyelvénél alkalmasabb, ha sürgető (elvégzendő) kötelességek nyomasztják a lelket. Švejk szelleme garantáltan humanizálja a helyzetet… Ellentétben a mi magyar szellemünkkel s nyelvünkkel, amely hasonló helyzetben még jobban kiemeli a dolgok „sanyarúságát”, részben a sírva vigadás hajlamának és képességének köszönhetően, de főleg, hogy elhíresült „hungarikumunk”: a virtus méltó módon megnyilatkozhasson – mondhatnám itt: az összes történelmi következményeivel egyetemben… amiről pedig Berzsenyi Dánielünk mondott számunkra, még jóval Pest szétbombázása előtt, valóban megszívlelendő szavakat, melyek már bölcsebb korszakában váltak számára is oktató igévé: „A virtus a jók horga, ha céltalan…” Hiszen, mialatt Budapest egerek rágta tortává változott a nagy felszabadító „cukrász-mester szerszámai alatt”, addig Prága: sértetlen „száztornyú” város-csoda maradt: amiről, ha egyszer valóban mélylélektani elemzésnek vetnék alá, kiderülhetne, hogy korántsem Beneš meg társai politikai remekműve, hanem Švejk élő szellemének szerencsés következménye… Amely ott és akkor, a chodovi gázvezeték árkában is megmutatkozott, kettőnk: vagyis Smetánek meg jómagam szögesen ellentétes magatartásában…
– Ty vole!… do prdele, kamaráde! – mondta Smetánek, kedélyesen kortyolva egyet az éppen felnyitott sörösüvegből, látva, hogy micsoda embertelen mennyiségű földet kéne itt még ma kicsákányoznunk s kihánynunk az árokból – magasan fejünk fölé emelgetve a lapátot. Mit mondjak? Az ilyesmit nem is lehet „szárazon” elviselni. E percben minden írói megértésem, elismerésem Smetáneké volt, ahogy kincstári „usankáját” a tarkójára tolva, jelezte, hogy: „Ez a helyzet azért mégiscsak sértőn embertelen, hogy civilizált ember létünkre, egyszer csak – méltatlanul! – egy árokban találjuk magunkat, horribile dictu: csákánnyal a kezünkben!… Művelt, intelligens emberek, akik tudják, mikor volt a fehérhegyi csata, talán még azt is: miért kellett Husz Jánosnak meghalnia!…” Elismerem, az ilyesmit tényleg nem lehetett száraz torokkal elviselni.
S mialatt én – magyar virtusomnak engedve? – már javában csákányoztam Chodov agyagos-sziklás talaját, Smetánek, a világ legtermészetesebb dolgaként, már készült felnyitni a következő palackot. Eközben bőséges reggelikről mondott szuggesztív szavakat, hogy Isten valószínűleg jókedvében jutalmazta meg az embert a reggelizés kulináris örömeivel, és hogy a sorsának kiszolgáltatott ember (ellenszenves pillantás az agyagos földre) meg is érdemelte ezt a kedvezményt… S mindebben a spekulációnak, a „pszeudo-munkakerülésnek”, tehát hogy esetleg arra számított volna, majd én elvégzem az ő részét is, mondom, ilyesminek nyoma sem volt! De még a jópofáskodó élősködésnek sem!… Smetánek a világ legtermészetesebb dolgaként élte meg az ember jogát az „emberi élethez”, s nemhogy alattomosan engem próbált volna kihasználni, épp ellenkezőleg: sehogy sem értette, hogy én miért, mi a fészkes fenéért lapátolok olyan dühödten, mint egy megszállott, mikor a fizetésünk úgyis csak látszat-(mondhatni: alibi-)fizetés, amely szinte semmire sem elég… S így, ilyen hangulatban, lassan elközelgett a „fájront” is, a becsületes munkából élő emberek legkedvesebb szava, egy napra szóló feloldozás „bibliai vezeklésünk” kínjai alól. Smetánek számára azzal az apró szépséghibával, hogy a hat tízes sörből csak hármat tudott a büfében kifizetni, a másik hármat már „hozomra” kapta, s pillanatnyilag abszolút üres zsebbel készült a „fájront” szabadító pillanatára, velem ellentétben, akinek még csörgött-zörgött két-három sörre elég korona a zsebemben… Ám a bűntelen (bár pénztelen…) élet megkapja méltó jutalmát. A felvonulási barakkok felől feltűnő Škodában az építkezés nagyfőnöke indult lépésben gördülve az árkok-halmok között napi ellenőrzésre. Békésen gördült, lazán kikönyökölve a kocsi lehúzott ablakán, meg-megállva egy-egy ároknál-gödörnél, néha ki is szállt egy rövidke szemlére, ide hajolt, oda hajolt, hümmögött, jegyezgetett, míg Smetánek – számomra is nem kis meglepetést okozva – a padlódeszkán fürgén kimászva az árokból, oda nem kiáltott neki:
– Šéfe!… Šéfe!… – kiáltotta, kezét feje fölé emelve.
A főnök Škodája rögtön meg is állt, tőlünk mintegy 25–30 méterre, s az építkezés legfőbb autoritása: Zdenek mérnök, visszakiáltott:
– Co je, Smetánku?…
És ekkor jött az a pillanat, amikor a „švejki humor” legyőzte a lehetetlent! Mert Smetánek, a világ legtermészetesebb hangján „üzletet” ajánlott a chodovi nagy építkezés legfőbb tekintélyének:
– Šéfe!… Mám pro vás kšeft!…
– Kšeft?!… – ámult el, bár a helyzethez képest nem is túlságosan, Zdenek nagyfőnök. – Co máš, Smetánku?… Pro mně?…
– Půjčte mi stovku!…
Nem állítom, hogy megfagyott volna ereimben a vér, da azért a csákány rögtön megállt a kezemben!… Smetánek, üzletet ajánlva Zdenek főmérnöknek, aki már posztját tekintve sem volt – lehetett volna – számára ilyen ügyekben partner, egy merész fordulattal oda lyukadt ki, hogy Zdenek „dobja meg” egy százassal! Íme, a valódi demokrácia!…
Zdenek olyan közel gördült, hogy a kocsiból belelátott az árokba. Tekintete csak átfutott Smetánek üres üvegein, aztán, minden további nélkül, elővette pénztárcáját a zakója belső zsebéből, s miközben rám mosolygott, odanyújtotta a kért százast Smetáneknek, aki érdekes módon nem is volt nagyon meglepve…
Talán egy perccel azután, hogy Zdenek főmérnök az irodák irányába távozott, éktelen lármát hallottunk a kocsma felől, amely ott árválkodott egy tágas (feltúrt) placc közepén, mint az egyetlen épület, amelynek a körülötte széles térségben lebontott házak-épületek közül megkegyelmeztek: mert hiszen valahol csak „ebédelnie is kell” a déli szünetben a munkásnak… Honza, a villanyszerelő két-három (vagy tizenhárom?) sörrel többet kaphatott be, mint a többiek a déli szünetben, s most csinálta a „rodeót”!… Kijött a kocsmából, úgy általánosságban felbaszódva mindenre és mindenkire, de leginkább talán az egész világra, körülnézett, s épp ott volt egy Poklein kotrógép, lehet, hogy lánctalpai éppen a prágai ’68-as tavaszon átdübörgő szovjet tankokra emlékeztették, bár lehet, hogy másra… A gépmonstrum kapóra jött, mert hiszen Honzának kotrógépekre soha semmiféle papírja nem volt, tehát a legjobb alkalom a lázadásra: Honza meg világmegvető pillanatában nem is habozott, már fönt is ült a „pilótafülkében”. Kapásból megnyom egy gombot – a gép meg elindul!… No, lám, csak megy ez!!… Honza megnyom egy másik gombot, s a már javában dübörgő kotrógép hosszú karja toronyként ágaskodik a magasba, súlyos kanala hatalmas vasfésű-fogakkal lengedez, s ami az útjába kerül, eltiporja, porrá zúzza, a gépek, masinák karókra feszített villanykábeleit, mint a csirkebeleket, tépi, s karóstól maga után vonszolja végig a telepen. Körötte pánik, Honzának 10–12 sör prizmáján s a maszatos szélvédőn át mindez egyre jobban tetszik, s néhány épület rémült lakói máris lármáznak, sikoltoznak… Honza meg produkálja magát, egészen képtelen nevet kap elő valahonnan emlékezete rejtett zugából, s öklét magasba tartva, azt ordítja, hogy ő Csapajev!… Mire a tűzoltók kiérnek, Honza, a Pokleinre tekeredett kábelekkel, karókkal, kerítésdarabokkal, markolóján egy latrinatetőt lengetve – orral lefelé –, megállapodott az egyik árokban… Nem folytatom…
Öt nappal később fizetésünkért álltunk hosszú sorokban a pénztárablak előtt, s mert a sor kínosan lassan haladt előre, hangos megjegyzések, poénok, kritikák sziporkáztak ismételten, s így került szóba (kész csoda lett volna, ha nem kerül szóba!) a kotrógéppel óriásit alakító Honza. A dolognak semmi következménye nem lett, bár a nyomai, az összetört kotrógéppel együtt, még ott díszelegtek a terepen… Első gondolatom az volt, hogy ez is a cseh demokrácia része, de aztán valaki, bár iménti vélekedésem hangosan ki sem mondtam, egy poénnal helyreigazított: „Poklein vagy kompresszor, egyre megy! Attól függ, ki töri össze!” – Mindenki röhögött – én is. Amíg kézbe nem kaptuk a „borítékot” a „szalaggal”… Aki már felbontotta a fizetési borítékját, az hirtelen immunis lett minden poénra! Már én se nevettem. Többhetes csákányozásért annyit se kaptam, amennyi a szobám bérét fedte volna…
S akkor, ott – rövid kesergés után – úgy döntöttem, hogy felhívom Papa Torontót, és bejelentem neki, hogy parkbéli ajánlatát a valutázással kapcsolatban tanulmányoztam, s elfogadhatónak tartom…
Még az este fel akartam hívni Papa Torontót!…
De csak egy hét múlva hívtam fel, mikor már a személyi osztályon is tudták, hogy Fülöp „Anton” nem jár munkába, s így a munkásszállói szoba sem jár neki, s a portás felszólított, hogy azonnal szedjem a holmimat és költözzem ki, mert a szoba kulcsát egy órán belül le kell adnom a portán – különben hívja a rendőrséget. „Az élősködést pedig mostanában igen komolyan veszik!…” – mondta.
A nagy elhatározás és Papa Toronto felhívása közt eltelt hét alatt szinte az izzásig erősödött bennem a vágy, hogy én, Fülöp Antal, segédmunkás, a gázárok, a chodovi barakkok komcsi romantikája után, életemben először operaházba menjek!… Hogy miért pont oda?
Most akár azt is mondhatnám, hogy valami (intellektuális?) dacból, mintegy demonstrálva magam előtt, hogy ha a chodovi „kupleráj” haverságait nem is, de az egész (lerohadt!) intézményt megvetem, s megjelenésem az operaházban hasonló lázadásnak számítana, mint a piás Honza „Pokleinre pattanása”!… De nem az volt! Vagy nem csupán az. Messziről szűrődött fel a gondolat, valahonnan az autodidaktaság természetének „mélységeiből”, és tipikus – állandó – hiányérzetéből („még ezt sem tudom, ó, Istenem, még azt sem… sőt még amazt sem, bár már rég tudnom illene!…”), s ahányszor csak elhaladtam a prágai operaház körül, mindig belém nyilallt a sarkalló kötelességtudat: „Ide még egyszer az életben föltétlen be kell majd mennem – úgy nem halhatok meg, hogy még operát sem láttam…” Valahogy így motoz az emberben ez a – mondhatni – nem a napi vegetatív létre irányuló szükségérzet, amelyet nem biztos, hogy minden embertársunk egyaránt ismer. Kezemben két megpakolt táskával ereszkedtem alá a munkásszálló szabad liftjén a földszintre. Táskámban csak kevés ruha, higiéniai kellékek és a körülményekhez képest rengeteg könyv… Legalább tíz-tizenöt könyv, majd szétszakadt tőlük a táskám. Egész kis cseh nyelven íródott „diákkönyvtár”, melyet a napi filléres gondok közepette, gyaníthatón, ugyanaz az operaház felé terelgető, „ó, Istenem, még ezt sem tudom stb.” hiányérzet vásároltatott meg velem a közeli antikváriumban, olyan leküzdhetetlen sóvárgással hajtva az embert a művelődés minden lehetséges forrása felé, amilyent csak szerencsés (vagy nem is olyan szerencsés?…) alkattal, úgy harminc- és negyvenéves kora közt érezhet az ember… Lent a földszinten öt szabad telefonfülke kínálta magát. Elkezdtem tárcsázni Papa Toronto számai közül az elsőt, abban a biztos tudatban, hogy esetleg mind a hét, noteszomban szereplő telefonszámát – maratoni türelemjátékként – végig kell tárcsáznom. Itt kell megjegyeznem, hogy Papa Toronto telefonszámait tárcsázva nem az „ő lakásán” csörgött a telefon, hanem különböző presszók, bárok, kávézók pultjain szólalt meg, más-más kasszírnők, kávéfőző lányok, pincérek emelték fel a kagylót, hogy néha igen türelmetlen hangon válaszoljanak: „Georgi?… Nem, nincs, már egy hete nem láttuk!…” Valami ilyesmire felkészülve tárcsáztam az első számot. Holmi tudatalatti (?) irányítással, mintegy „ösztönösen” elsőnek a harmadik számot hívtam, az operaház közvetlen szomszédságában működő „Harmónia” presszó számát, és… – azt hiszem, erre szokták mondani, hogy „csodák csodája!” – „Georgink” épp ott volt!…
– Mi a helyzet? – jelentkezett a bárpult telefonján.
– Találkoznunk kéne, Papa… – mondtam.
– Nem megmondtam?… Hát persze hogy találkoznunk kéne! Naná!… Ha megkérhetnélek – mondta valami újsütetű udvariassággal –, szíveskedj az operaház előtt lenni egy óra múlva.
– Jó! – feleltem. – Akkor pontosan hatkor!…
– Jobb lenne fél hétkor, mert éppen nyerésben vagyok!… – mondta.
– Jó – feleltem –, legyen fél hétkor.
Már negyed hétkor ott szobroztam az operaház bejárata előtt. Kétoldalt széles brosúratartókban tájékoztató anyag, az akkori évekhez képest szép, színes nyomtatványok… Kihúztam egyet a tartóból, az üvegajtón át közben futó pillantást vetve a már elcsendesült előtérbe; láttam, hogy a Carmen első felvonása már elkezdődött… Valami régről hozott komplexussal futólag megállapítottam, hogy ezúttal is, erről is lekéstem, bár kezdetben még nem is állt konkrét szándékomban, hogy ott és akkor feltétlen bemenjek. Ám a kiürült előtér kintről nézve szomorkás, bár „csupafény” hangulatát látva megsajdult a szívem… Kinyitottam a brosúrát, olvasgattam, elmeditálgattam az operaház dolgai felett… Közben háromnegyed hét lett, és Papa Toronto még nem volt sehol… Öt perc múlva hét lett, mikorra befutott:
– Helló! – mondta. – No, mi a helyzet, manuskám?… Megjósoltam?…
– Ne bazírozzunk ezen, Papa – mondtam. – Szokásod szerint megint késtél. Nem is keveset.
– Nyerésben voltam. Nem hagyhattam faképnél a szerencsémet.
– Nyerésben?… Guszti bácsi rendszere meg a hazárdjáték? Hogy áll ez össze?…
– Látszatra ez csak „játék-hazárd” – felelte komisz képet vágva. – Az abrosz felett mogyorószemek cserélnek gazdát. A lóvé az asztal lapja alatt vándorol kézből kézbe… Délután ötszázat nyertem.
– Ötszázat?!… Egy kurta délután?… Uram, Isten! Én meg a chodovi „gázárokban” ezerkétszáz koronát kerestem egy hónap alatt!… – Föltekintettem az operaház homlokzatára, majd még följebb a tető felé, amely csillagokkal pettyezett kék színével a brosúra szerint a „teremtő magasságot” jelképezte, „amelyet minden művész el akar(na) érni…”
Halk, fájdalmas tanulságféle vonult át tudatomon, az erkölcs és a találékonyság összefüggéseiről mondhatott valamit, mert hosszan sajgott bennem, mint egy gordonkaszólam… Majd mintha árulást követtem volna el Melpomené istennő ellen, bűntudattal közöltem Papa Torontóval, hogy nekem már semmi kedvem operába menni.

– Mi a rosseb?… – ámult el Papa Toronto. – Mi ütött beléd, Írókám? Te operába készültél? Ezért rángattál el a kártyától, hogy ide, ebbe az izébe beüljek veled?…
– Lehet, hogy erre is gondoltam, Papa, de már mást gondolok…
– Művészek!… Írók!… – mondta. – A fene sem igazodik ki rajtatok. A szerencsém faképnél hagytam miattad, de ma már nem mehetek vissza a presszóba, mert a szerencse nem feledékeny: most ő hagyna cserben engem. Most mi a fenét akarsz?…
– Gyerünk valutázni, Papa Toronto! Csak el innen, el, minél előbb!!!… Túl nagy a csábítás…
– Jól hallok? – kérdezte. – A célozgatást rohadtul nem szeretem! Azt hiszed, To-
rontóban nincs operaház?… Tudod, mit? Gyerünk, menjünk be! Egy kis óbégatás nem a világ! Kibírtam én már mást is! Nem vagyunk vandálok…
Közben szünet lett, újra megtelt zsibongó emberekkel az előtér. Itt volt a legjobb alkalom, hogy legalább a második felvonás kezdete előtt beüljünk a nézőtérre. Ruhatárba tettük a könyvekkel megpakolt táskáimat, s hozzá még egymás közt magyarul beszéltünk – a ruhatár kezelője, egy finom arcú cseh asszonyka a pillantásaiból ítélve becses külföldi vendégeknek nézhetett bennünket…
Papa Toronto bekukkantott a nézőtérre, s ebből a pillantásából láthattam, ahogy tekintete a súlyos vörös-arany színpadfüggönyön elidőzött, hogy Papa Toronto az életében még nem járt ilyen helyen, a művészetnek ilyen megszentelt magasságokban lebegő, arisztokratikus szentélyében, aminek fő oka talán csak az volt, hogy sosem mert bemenni…
– Ez is valami? – mondta. – Azt látnád, Torontóban mi van!…
– Miért, mi van Torontóban? – kérdeztem.
– Hajaj!… Azt kéne látnod!… Nem egy ilyen izé…
„Papa Toronto frusztrált…” – villant át az agyamon, s majdnem biztosra vettem, hogy még egy pillanat, s reflexei működésbe lépnek, és dehonesztáló megjegyzések között, „királyian” távozik a színről…
De nem ez történt… Papa Toronto önmagán tett túl!
– Tudod mit?… – mondta, tekintetét a zenekari árok fényei közt siklatva, majd a színpad vörös-arany függöny-csodáján felejtve: – Én ide bemegyek! Nem egy ilyent láttam én már, Írókám…
Ekkor egy újabb finom arcú idős hölgy, szolgálati szaténköpenyben, hozzánk lépett, és nagy tapintattal a belépőjegyeket kérte. Ezzel Papa Toronto megmentő angyala megérkezett! Mintha csak erre várt volna!…
– Bocsánat, hölgyem – mondta angolul, még engem is elbájoló gráciával –, de változott a program… Látogatásunk csak informatív jellegű (mondta ezt, miután a holminkat már beadtuk a ruhatárba!…), s miközben megtisztelve érezzük magunkat az önök vendégszeretete által (én csak ámultam, míg Papa Toronto sziporkázott!…), az… (itt Prága legelőkelőbb szállodájának nevét említette) egy fogadáson kéne már Toronto kultúráját képviselnünk…
Az idős hölgy arcán épp csak átsuhant a halovány irónia.
– Ó, igen, bocsánat, természetesen, uram… – válaszolta, s ezzel a valóban kulturált hangú válasszal mintegy hozzásegített bennünket a hasonló stílusban történő kivonuláshoz, ki az operaház előtti járdára…
– Nincs semmi baj, Papa Toronto, semmi baj… Minden rendben…
– Naná! – mondta Papa. – Adtam nekik. Rendesen…
– Hajaj!… – feleltem. – Ehhez semmi kétség nem fér…
– No azért… – mondta, meglehetős sötét tónusban.