Papp Máté: A gyerekszobától az elfekvőig (Vida Gergely Demóverzió című kötetéről)

Disznóvágás, mandulaműtét, biciklitúra, Knight Rider, Darth Vader, Sas Kabaré, Képes Sport, Rejtő-képregény, matchboxok, szuperhősfigurák… Vida Gergely új verseskötetének építőelemei között számos olyan saját-tárgyra ismerhetünk rá, melyből nem csak a lírai alany személyes gyerekkori élményei rekonstruálhatóak, hanem az olvasó emlékképzetei is. Ezek a köztulajdonban lévő, ugyanakkor kisajátított kellékek – azon túl, hogy egy korhangulatba ágyazódnak – költői eszközökké válva lehetőséget adnak arra is, hogy egy másfajta berendezésű gyerekszobában is körülnézhessünk: „Nehezen tudom kikerülni a berendezés / elhalt alkatrészeit, mert a szőnyeget a lábam / alig éri. Erre mondod, lavírozok, akár egy ormótlan / plüssállat. / Pedig ez csak lebegés, mintha / lenne is gravitáció, / meg nem is” (Elefánt a gyerekszobában, 36.).

A kötet Karakterek-sorozata például olyan láthatatlan jelenségeket vonultat fel, amelyek meghatározóbbak lehetnek, mint a fentebb említett események, játékok vagy tévéműsorok: a Halál, a Szorongás, a Szégyen, illetve az Alien megfoghatatlan alakzatai ugyanúgy átesnek az emlékezet objektivizáló folyamatán, vagyis életteret követelnek maguknak; hol egy gyerekrajzban, hol egy rokon felidézett alakjában, hol egy korai, vissza-visszatérő érzetben „tárgyiasulnak”. Ott törnek felszínre, ahol nem számítunk rájuk, és akkor húzódnak vissza megszokott helyükre, amikor már azt hittük, hogy elfelejtettük őket. Ezért a szó szoros értelmében nem válhatnak személyessé sem, hiszen – annak ellenére, hogy elidegeníthetetlenek tőlünk – ledobják magukról az emlékezés klasszikus formáit, egy megközelíthetetlen, legalábbis kevésbé behatárolható, tudatosítható területet sejtetve. „Ami a többiekkel összeköt, / az izzadságszag az öltözőben. / Annyira személytelen párolgás, / mintha öröktől fogva ott lenne” (Első testem, 74.). Ez a fajta eredendő, testhez kötött személytelenség lesz a Vida-féle emlékezéstechnika legjellemzőbb vonása. Így a versek hangvétele is magán viseli azt a külső (felettes módon szelektáló) szempontrendszert, amely mintegy tisztes távolságban tartja az elbeszélőt, és valamilyen szinten a befogadót is az adott élményanyag értelmezhetetlen, tünékeny részleteitől. („Ezekre értelemszerűen / nem is emlékszem” – Snuff, 66.)

„…olyasmit közölnek velem, ami nem e világba való” – szól a Leszármazás című szöveg utolsó sora (15.). A tocsogós puszijú bajuszos nagynénikre vonatkozó kitétel az emlékezet elfekvőjét idézi meg, ahol folyosófényben járkál, tántorog a múlt megannyi szereplője. Velük együtt a különböző személyekkel vagy megszemélyesített tárgyakkal (A Poldi-bácsi hasonlat, Barnamackó) való tetszhalott kapcsolatrendszer is kezd elevenné válni, annak ellenére, hogy a szövegek lírai elbeszélője kényesen ügyel arra, hogy ne merészkedjen túlzottan közel ahhoz a körülírt, de végül is fogalmilag lefedhetetlen jelenségvilághoz, amit a kötet egyszerre kebelez be, illetve vet ki magából. Mintha az emlegetett gyerekszoba a felnőtt szempontjából már csak egyfajta szűrőn keresztül mutatkozna meg, olyan (látszólag) lényegtelen dolgokat emelve le a polcról, amelyek esetleges módon rémlenek fel és kerülnek a középpontba („Ami ezen kívül esik, / nem jut eszembe” – – H. / Az N. számú nyomozati anyagból, 30.). Persze ha belegondolunk, milyen „tárgyi bizonyítékunk” lehet arra, hogy reprezentáljuk azt a félig-meddig öntudatlan állapotot, amit gyerekkornak nevezünk, akkor be kell látnunk, hogy csak részben van hozzáférésünk a saját emlékeinkhez.

„(Az emlékezés is ugyanaz
a bénázás, amikor ötévesen,
még az írásbeliség nagy korszaka előtt,
apád hivatali írógépén olyan
átszellemülten bírtál pötyögni,
átlyuggatva olykor a lapot. Aztán,
miután lehúztad a hengerről, az volt az érdekes,
ahogy a tiszta oldal felől
átkukucskáltál rajta.)”

(D. V. / Az N. számú nyomozati anyagból, 60.)

Vida Gergely „gyerekversei” sajnos nem lyukasztják át a papírt, ezért nem igazán tudunk átkukucskálni az íráson túli oldalra. A gyerekszoba geometrikus pontatlansága miatti átfedések mégis átélhetővé teszik a megidézett múltat, mert valójában egy közössé avatott térről van itt szó. „Ismered barátom a gyerekszobákat: mennyi tárgy marad bennük, sok abbahagyott / holmi, szerteszét. // Az enyém ugyanilyen ismerős, / nem nevezek meg egyet sem. / A különbség, ha van, hajszálnyi, / ebbe kapaszkodom. / De mi közöd lehet hozzá?” (Elefánt a gyerekszobában, 36.) Mondhatjuk, hogy csak egy hajszál választja el ezt a kis könyvet attól, hogy megközelítse ezt a közösséget: „…mint egy nyelvbotlás, / amit különben alig választ el / valamicske a költészettől” (Konfekció, 40.). A Demóverzió cím ilyen értelemben különösen találó lehet, hiszen úgy foglalja magában, pontosabban vázolja fel az ún. teljes tárgykört, hogy csak bizonyos szintig juttatja el a befogadót, aki akár korlátozva is érezheti magát az ízelítő jellegű írásmód miatt. De hát mi magunk is csak amolyan ízelítőt kaptunk az idő által szűkre szabott gyerekkorból. Abból az életszakaszból, melynek eredendő (elsősorban érzéki) élményei a legnagyobb hatással bírnak a jövőben is. Akkor is, hogyha úgy érezzük, nem képezik részét többé a személyiségünknek. Minden bizonnyal jelen vannak most is, amikor ezeket a verseket olvassuk. De mindinkább ők emlékeznek ránk, nem pedig mi. A gyerekszobától az elfekvőig.

(Vida Gergely: Demóverzió, Kalligram, Pozsony, 2014, 88 oldal, 1800 Ft/6 €)