Papp Sándor Zsigmond: Gyűlölet (regényrészlet)

Loboncz Sándor első születésnapját ünneplik.
Csokitorta, a közepén böhöm gyertya, körülötte a teljes család. A láng árnyéka kárörvendve ficánkol a torta fölé hajoló arcokon. Ferenc öltönyben, ünnepélyes merevségben áll az asztal szélébe fogódzkodó Sanyika mellett. Végül a kipirult arcú Teréz fújja el a gyertyát az unokája helyett, aztán rohan mosogatni. Tibor és Mária tapsol, Lenke néni úgy bólogat, mint aki nélkül most a ravatalozóban lennének, vagy legalábbis a pokolban főnének a lelkiismeret üstjeiben.
A régi bundák naftalinszaga lebeg felettük. A szekrény mélyéről előkotort békesség.

A lakásra nem lehet ráismerni.
Mária alig hisz a szemének. Eltűnt az eddigi merev rend: a szekrények alatt elgurult építőkockák, a belső szobában a kiságy szinte teljesen eltakarja a vitrinben őrzött ólomkristály vázákat és tálakat, megannyi születésnap és vállalati elismerés relikviáit, a szigorú névsor szerint sorakozó könyvek pedig össze-vissza hevernek a tévé előtt. De akkor döbbenne meg csak igazán, ha fellapozná a vaskos, Osztrák–Magyar Monarchia történetéről szóló értekezés köteteit. Az előzéken mindenhol színes ákombákomok virítanak, ahol a ceruzát épphogy megtartó kéz fölszántotta a papírt. Mária sok évvel ezelőtt csak felügyelet mellett lapozhatta fel ezeket, épphogy megérinthette az áttetsző, zizegős lappal védett képeket és metszeteket. Pedig a teljesen értelmetlen zongoraleckék közben, a fásult klimpírozás alatt mindig erről ábrándozott: összefirkálja, vagy egyenesen tűzre veti az apja könyveit.
Talán túl gyorsan nőtt fel?
Teréz délben már azzal is eldicsekedett, hogy a gyermek legszívesebben nem is a játékaival foglalja el magát, hanem Ferenc cipőivel. Elég neki kinyitni a ruhás szekrényt, hogy abbahagyja a sírást, mert akkor komoly arccal azonnal nekilát kirámolni a cipőket, kihúzza belőlük a sámfát, és Ferenc csak este pakolja őket vissza végtelen türelemmel. De azért remélik, hogy nem cipész lesz a gyerekből, mondja Teréz, és ezen mindenki derül az asztal körül.
Ám ez még messze nem a vége, teszi hozzá gyorsan. Ugye, emlékszik Mária, hogy az apja senkinek sem engedte meg, hogy evés közben a tányérjába piszkáljon? Amit ő kiszedett magának, ahhoz csak az Úristen nyúlhatott, de az is engedéllyel. Hát most úgy gondolja el, hogy Sanyikát ebédidőben az ölébe veszi, és ő bármit felcsipegethet, még az sem baj, ha kiköpi a szájába vett falatot, mert akkor azt Ferenc szépen a tányérja szélére tolja, elkülönítve a többitől, mondja, és itt már Teréz szinte zokog a meghatottságtól. Mert ilyen még a moziban sincs.
Mária ekkor érzi úgy, hogy legszívesebben ő is kiköpné a rántott húst, egyenesen az asztal közepére. A hosszú vonatút zakatolásával, a magára erőltetett fegyelemmel és azzal a különös felszabadultsággal együtt, amit a fia látványa vált ki belőle. Ölbe is kapná, kiparancsolva mindenkit a szobából, hogy csak ők maradjanak ketten, de ez nyilván udvariatlanság lenne, ellentmondana az alaposan megtervezett születésnap protokolljának.
Délután pedig már nincs is kedve hozzá.

Teréz ekkor rukkol elő a produkcióval, amelyet már a pályaudvaron megígért.
– Hol vannak a szüleid? Hát hol van aaapa és aaanya? – kérdezi a kezdeti szeppentségét már elvesztő ünnepelttől, aki egyre inkább kiskirályként kezd viselkedni a nappali határáig terjedő birodalmában, dacos tekintettel nézve a betolakodó alattvalókra. A mutatvány lényege az lenne, hogy az asztal mögött ülő idegenekre mutatna rá egyenként. Hetekig gyakorolták Terézzel a falon függő esküvői kép segítségével. A fekete folt: apa, a fehér folt: anya. A harmadik aaanyára és aaapára az ünnepelt megembereli magát és elbilleg a falióra alatt álló fényképig, majd rábök az örök mosolyba merevedett alakokra. Büszkén néz vissza a kétségbeesetten integető Terézre, aki Máriáék felé terelgetné a tanítványt.
Az eredetiek kínosan feszengenek a székükön.
Két színes pacaként alig hasonlítanak az egykori önmagukra.
Tibor arca előbb elsötétül, majd bepárásodik a tekintete, s talán mondana is valamit, de látszik, nem találja a megfelelő szavakat, Mária félrenéz, mintha a falra vetülne valami érdekes árnyék. Végül Lenke néni menti meg a helyzetet, harsány nevetésben tör ki, jaj, de cukorfalat ez a gyerek, ordítja vagy tizedjére, és ettől mindenki hátradőlhet. Egy pillanatig szinte hallani, ahogy pezseg a poharakba kitöltött borszéki víz. Végül Ferenc jól sikerültnek nyilvánítja a születésnapot, és egy mozdulattal úgy rekeszti be, mint egy pártgyűlést.

Márciusban Mária szülővárosa nagyon szeles.
Akadálytalanul süvít le a dombokról, és a kacskaringózó utcákon ide-oda szédeleg, minden ablakon bezörget, leveri a cserepet, elmozdítja a tavaszi ültetéshez kikészített karókat, és csöndes káromkodással tölti meg a negyedeket. A félbehagyott építkezéseken felkapja a homokot, és azzal súrolja, dörzsöli le a házak homlokzatáról a hosszú téli álom nyomait. Ettől lesz évről évre tompább a gipszangyalok mosolya, és ez az érdes, konok huzat mossa ki a szobrokból a halhatatlanságot. Ezért is próbálták elmenekíteni Mihály vajda, a havasalföldi fejedelem friss lovas szobrát a takarékszövetkezet várfalnak is beillő vasbeton épülete mögötti térre, de hiába. A szél ott sem ismer kegyelmet, pár év, és abból is csak zöld színű vaskupac lesz, bádoghangú nyerítés.
Úgy tartják, hogy akiből ilyenkor nem sepri ki a szél az év elején felszedett betegséget, az ízületeket kínzó kórt, abban nyár végéig benne ragad a nyavalya. Mária is hallotta még azokat a történeteket, hogy a legjobb kúrával is vetekedett kiállni tavasz kezdetén valamelyik kisebb domb tetejére, és az sem számított boszorkányságnak, hogy a legszebb asszonyok még a köpenyüket is ledobták egy időre, mert így feszesebb és fehérebb maradt a bőrük, s bizony egy életre magukba bolondította a férfiakat a selymes ölük.
Amikor kilépnek végre az utcára és elindulnak a főtér felé, Mária semminek sem örül jobban, mint a hajába belekapó huzatnak.
Egy percig sem akar többet a lakásban maradni. Estére buliba várja őket a volt kollégáik társasága, de már késő délután elindulnak. Ragaszkodik a sétához, mindegy, hogy merre, csak menjenek. Tibor persze nem ellenkezik, már a kapualjban fázósan húzza össze magán a kabátot, s erre kéri Máriát is, aki az utóbbi időben elég sokat nyomta az ágyat náthával, felfázással. Honnan is tudhatná, hogy Mária azt szeretné, ha a szél kimosná belőle az elmúlt egy évet, amely amúgy sem hagyott különösebb nyomot benne, csak a lassú idő zörejét, amikor napok jönnek napokra. És ez úgy el tud bújni a szív mögé, hogy a legjobb orvosprofesszor se veszi észre, csak ha már túl nagyra nőtt.
Belekarol Tiborba, és úgy érzi, hogy most végre nem kell gondolnia semmire.

A buli nehezen indul. A magnó folyton becsípi a szalagot.
Azt egy pillanat alatt felméri, hogy divatban nem nagyon maradt le semmiről.
Ahhoz már egy kicsit forgolódnia kell, belehallgatni egy-két beszélgetésbe a konyhában, táncolni a széttolt bútorok között, hogy rájöjjön: másban se nagyon. Akik itt ragadtak, azok se boldogulnak jobban, albérlet vagy szükséglakás, esetleg a szülőknél húzták meg magukat, s ha épp nem gömbölyödik a hasuk, akkor már szoptatnak. Senki sem utazta be a világot, talán egy vékonyka Prága, meg egy még vékonyabb Kelet-Berlin jött össze az egész társaságban, és nem vettek sportkocsit, nem váltottak valóra semmit a nagy fogadkozásokból, de még nem törik a fejüket mentségeken. Hallgatják a maguk zörejeit.
Ez annyira megnyugtatja Máriát, hogy pillanatok alatt elfoglalja régi helyét a társaság közepében.
Már nem a twist a buli csúcspontja, mindenki a Money-t isteníti, meg az Angie-re szomorkodnak, mert lassan minden nő elkelt, persze ez még nem jelent semmit, kacsint rá Bodnár Jancsi, aki még Tibi előtt tette neki a szépet. De leginkább Stevie Wonderre esküsznek, meg arra az új svéd együttesre, amelyben Waterloo-ról énekelnek. Ehhez többször is odatekernek a magnón, mert nem lehet abbahagyni.
Igazából szerelmes dal, magyarázza tudálékosan Fleck Gyöngyi, mert ő két-három sort is le tud fordítani hallás után. Hamar leintik, mert senki sem kíváncsi igazán arra, hogy mit is akarnak mondani ezek a távoli, idegen hangok. Minél kevésbé értik, annál jobban bele tudják élni magukat, annál jobban el tudják hinni nekik, hogy egy kicsit sem ismerik az ő életüket. A cigarettafüsttel megtelt konyhát, a folyamatosan sütött krumpli fáradt olajszagát, a felszabadult óvatosságot, hogy ugyanazt a néhány történetet ismételgetik egyre harsányabb röhögések között. Amikor Petres Gyuri elnézte a szóbeli időpontját, és reggel alaposan befokhagymázott, aztán mégis eszébe jutott, de annyit tömött magába, hogy a profnak el kellett fordítania a fejét, ezért is húzták le a jegyét, és most Konstanca mellett átkozhatja a szerencséjét. S hogy reggelre mindent elfelejtenek, mert az életre szóló barátsághoz ez is éppúgy hozzátartozik, mint az, hogy éjfélkor is ki lehet rángatni bárkit az ágyából. Vagy hogy egy idő után úgy néznek egymás szemébe, hogy közben egy kicsit a másik válla fölé is tekintenek. Mert ott is lehet valaki, ahogy a másikban is. És jó, mennyire jó, hogy erről nem énekel senki, mert kit érdekelne az a torz dallam, ki a fene riszálná arra a seggét?
És amikor Bodnár kissé már részegen azzal a hülye kérdéssel fordul Mária felé, hogy mégis milyen gyöngyéletük van ott az Isten háta mögött, Mária is jobban tenné, ha valami subidubival válaszolna.
Amit mindenki úgy ért, ahogy akar.
De Mária dacosan kapja fel a fejét. Főként, hogy Bodnár homályos tekintetében látja a gúnyos provokációt. Pár perce még arról beszélt nagy hangon, hogy az ő generációjuk végre kitörhet, hogy itt, az orruk előtt is nyílnak lehetőségek, csak észre kell venni. És észre is vennék, ha nem lennének annyira beszariak. Vagy gőgösek.
Nem üti el a kérdést, nem is gondolkodik. Hirtelen jön az ötlet, s úgy kezd mesélni magukról, mintha valami regényt olvasna, és abban misszionáriusok lennének egy távoli, vad vidéken, ahol még forró kövön sütik a húst. A beszámoló nagy sikert arat, mindenki hangosan vihog, Fleck Gyöngyi már a combját csapkodja. Egy-két mondatot meg is kell ismételnie. Főként a bennszülöttek mindennapjai viccesek, s Mária egyre jobban beleéli magát, nem veszi észre, hogy Tibor a fejét csóválja a tűzhely mellett, s már Bodnár arca is sápadt, hiszen ma néhány idegen is a társasághoz csapódott. Az ötéves terv végén mindenki magyarul mondja majd a Miatyánkot, fejezi be Mária.
Erre inni kell, mondja rekedten Bodnár, és este már nem is kéri fel Máriát táncolni. Pedig ekkor jönnek a lopott összebújásokat is megengedő lassúk.
A magnó feladta a harcot, halkan surrog az asztalon.

Arra számít, hogy Tibor már a taxiban le fogja tolni, amiért nem tud lakatot tenni a szájára. Amiért folyton szerepelni akar.
Már várakozás közben eldönti, hogy nem fog vitatkozni, csöndben tűri majd a fejmosást, hamarabb ér véget az egész, s talán némi igaza is van most a férjének. De hát miért nem beszél akkor ő? Miért kell folyton a falat támasztania és duzzogva hallgatnia, mintha minden és mindenki meg akarná sérteni?
Összehúzza magát a hátsó ülésen, csak a szeme csillog a bólétól.
Tibor a híd után szólal meg. A hangja színtelen, csak nagyon mélyen remeg benne valami indulat.
– Ez így nem mehet tovább. Meg kell oldanunk valahogy ezt a helyzetet.
Mária megadóan bólint.
– Holnap beszélni fogok az apáddal. És szeretném, ha támogatnál.
– Mégis miben?
– Minél hamarabb el fogjuk hozni a gyereket.
– Szereztél új lakást?
– Fogok. Egy hónapon belül.
– Én nem költözöm vissza abba a lyukba, ha ezt tervezed.
– Nem kell visszaköltöznöd. Egy újat szerzek magunknak. És tágasat.
Nem lesz könnyű, maga is tudja. Az elmúlt pár hónapban húsznál is több fiatal mérnök, tervező, műszaki rajzoló érkezett hozzájuk, s még azoknak se találtak megfelelő helyet, akik egyelőre az irodában húzták meg magukat. Az utolsó két lakást csak Dumitru személyes közbenjárására tudták elintézni. Most mindenki elsősorban eredményeket vár tőlük.
– Persze majd a barátod felépíti. Tíz év múlva kész is lesz.
– Ő a főnököm, és mindent megpróbált már eddig is.
– Persze. De mielőtt összevesznél az apámmal, azt azért ne felejtsd el, hogy egyelőre ők segítenek nekünk – mondja Mária élesen.
– Én nem felejtek el semmit, de amikor ma reggel odamentem a gyerek ágyához, hogy megnézzem, mit csinál, annyira megrémült, hogy elkezdett sírni.
– Miért nem adtál neki enni?
– Mert nem éhes volt, hanem ijedt.
A taxi csendesen kanyarog a belvárosi utcákon. Nincs forgalom, a közlekedési lámpák sötéten merednek maguk elé. Még egy perc és megállnak az Avram Iancu negyven előtt.
Két sötét folt a hátsó ülésen. Nem érnek egymáshoz, nem folynak össze, ahogy az éjszaka többi, engedelmes foltjai.
Tibornak hirtelen eszébe jut az anyja maradi nézete, hogy ebben az órában már csak a gazemberek és a huligánok járnak az utcán, s most az egyszer igazat ad Zsókának. Ha igazoltatnák, talán még be is vallana valamit. Még a hangjukat sem kellene felemelniük. Mihamarabb szeretne lefeküdni, hogy megszabaduljon a gondolataitól.
Mária viszont leginkább arra kérné a mogorva hallgatásba burkolózott sofőrt, hogy hajtson tovább, fel a Csemergi úton, a Mecseki erdő felé. Addig, amíg a városból nem lesz több, csak valami gyáva remegés odalent. És akkor talán megkérhetné Tibort, hogy húzza le róla a ruháit, még ha tiltakozna is a metsző hideg miatt, majd tolja el a meredély széléhez, aztán a szél majd eldönti, hogy mit akar.
– Akkor segítesz? – kérdi Tibor. Addig nem akar felmenni, amíg nem kap erre választ. Idegesen toporog a cukrászda kirakata előtti gyönge fényben.
Mária bólint, és egy pillanatig arra vár, hogy Tibor megfogja a kezét. Érjen hozzá valami meleg, lüktető, még ha nem is tiszta és egyáltalán nem képes a feloldozásra. Majd ő megbocsát magának.
Szeretne egy kicsit megint hasonlítani önmagára, még ha azt a valakit csak fénykép őrzi is a falon.
De Tibor arca távoli és alulexponált. Elő sem lehetne hívni. Pillanatok alatt beleolvad a kapualj álmos közönyébe.

Délelőtt többször is látja, hogy pusmorognak az előszobában. Ferenc egészen közel hajol Mária szájához. Olyanok, mint két gyerek, akik a stratégiát egyeztetik a bújócska előtt. A lakást átjárja a márciusi nap, még nem ad meleget, de már élesen megvilágítja a bútorokat, az asztalon hagyott újságot, a teáscsésze repedéseit. Itt már nincs hova bújni.
Sanyikát már ebéd után elkezdik felkészíteni, hogy nagy séta lesz délután, megnézik a kioszk előtti jégpályát, talán még nem olvadt el teljesen. Utána Lenke néninél isznak egy teát, ahol játszhat a régi bundákkal. Addig mondogatják neki, olyan hangsúllyal, mintha tejcsokit ígérnének, amíg az egész nap hisztiző gyerekre át nem ragad valami lelkesedés. A szeme, mint két kihűlt égitest, mégis nyugtalanul bolyong ide-oda a felnőttek között.
Vajon mennyit ért meg ebből az egészből, töpreng magában Tibor. És amit megért, elfelejti-e, ha majd végre hazaviszik.
Éjjel azt álmodta, hogy a gyerek felült az ágyában, és fáradt felnőtt hangon beszélni kezdett. A veséjére panaszkodott, hogy ilyen nyirkos időben mindig szaggatni kezd, s hogy az a hülye doktor folyton rossz pirulákat ír föl neki. Megpróbálta vigasztalni, de akárhányszor meg akart szólalni, víz bugyogott fel a torkából. Iszapszaga volt, mint a halott folyóknak.
Az összeesküvés végül sikerrel jár. Délután együtt marad Ferenccel, aki némi tétovázás után kibont egy üveg Murfatlart. Még némi töprengés, és nem a kristályüveges kredencből vesz elő két poharat, hanem a konyhaiból. Szalvétával kitörli, de egy kicsit így is homályos marad.
Tisztán isszák, mert az apósa megveti a fröccsöt. Történelmi szempontból, mondta egyszer, de sosem árulta el, hogy mire gondol.
Egy ideig a tavalyi vébéről beszélnek, hogy inkább a hollandok érdemelték volna meg, de hát a hazai pálya. Aztán valamit az időjárásról, hogy még visszatérhet a tél. Végül a harmadik pohár után Ferenc felsóhajt:
– Sosem fogom megszokni ezt az új nevet.
– Milyen nevet?
– A városét. Ti ott nem olvastok újságot?
Tibornak valami rémlik, de végül nemet int.
– Tavaly ősszel hozzácsaptak valami latin nevet. Hogy többé rá se lehessen ismerni. Hétszáz év után. Úgy takaróznak ezek a rómaiakkal, mint kurva a havibajjal!
Ferenc ingerülten csapja az asztalra az üres poharat.
Eddig még sosem beszéltek politikáról. Tibor kényelmetlenül fészkelődik a székén. A focihoz se nagyon ért, de az legalább nem tűnik fel. Harmadjára is lesimítja a nadrágján a nem létező ráncokat.
– De ezt nem tehetik meg velünk. Mi élünk itt. Mi vagyunk otthon, ha tetszik, ha nem. Ez olyan lenne, mintha kilencvenéves koromban azt akarnák, hogy Francisc Augustusnak hívjam magam, vagy minek. És még büszke is legyek rá. Ünnepeljek!
Tibor megszeppenten néz maga elé.
– Szerintem vannak ennél fontosabb dolgok is. Egy név csak… – mondja óvatosan.
– Mégis mi lenne fontosabb?! – horkan fel Ferenc. Úgy néz a vejére, hogy az nem is állja a tekintetét.
Egy nem is olyan régi gyűlés jut Tibor eszébe. Valaki, már nem emlékszik, hogy ki lehetett, hosszan fejtegette, hogy nem szabad folyton a sajátos és szűk problémáikon lovagolni, mert úgy szem elől tévesztik a valódi távlatokat. Az ország építését. Pedig ha az ország gyarapodik, akkor mindenki gyarapodik. A kisebbség éppúgy, mint a többség. Senki se marad le. Még a rosszakarók is jól járnak. Ez Tibornak nagyon logikusnak tűnt. A rövid és egyszerű mondatokba nem lehetett belekötni. Aztán hosszan olvastak fel a főtitkár beszédéből, aki szerint egy idő után mindegy lesz, hogy ki milyen nyelven tanul, mert úgyis mindenki a szocializmus nyelvét beszéli majd. Mert itt mindenki, még a nemzetiségek kérdésében is, hosszú távú perspektívában gondolkodik. Aztán Dumitru is hozzászól, hogy náluk ez a probléma már rég megoldódott, talán soha nem is létezett. Az ő kis magyarjai már fel sem tűnnek senkinek. Ezt végül az egyik új műszaki rajzoló, Nagy Balázs is megerősíti, aki szinte akcentus nélkül beszél románul.
– Én csak építeni szeretnék – böki ki végül.
– Építeni? – ismétli meg Ferenc gúnyosan. – Persze. Miközben ezek rombolnak.
– De hát nem rombol itt senki.
– Nem? Hát akkor jól jegyezd meg, amit mondok: húsz év múlva nem találsz majd itt egy magyar műszerészt vagy optikust sem. Mert ezek olyan fontos szakmák, hogy nem lehet őket akármilyen jöttment nyelven tanítani, csak románul.
– Az azért nem baj, ha valaki beszéli az állam nyelvét.
– Ezt majd akkor mondd, édes fiam, amikor majd félholtan nem tudod elmagyarázni az orvosnak, hogy mi fáj. Mert nem ért a motyogásodból majd egy kukkot sem. Mert hidd el nekem, eljön ez az idő is ebben a nagy építésben. Igazából azt akarják, hogy dögöljünk meg mind. És lehetőleg egyszerre.
Tibor idegesen nyúl a poharához. Kezd nagyon elkanyarodni a beszélgetés. Pedig már rég megfogalmazta magában, hogy mit is fog majd mondani. Hogyan vezeti fel a kényes témát. Diplomatikus lesz, de határozott. „Ferenc, mi nagyon hálásak vagyunk azért, amit eddig tettetek értünk, most viszont…”  
– Kicsit sötéten látod a helyzetet. Szerintem ez csak arról…
– Te meg egyáltalán nem látod. Hát még ez a kurva újság is – csap dühösen az asztalon heverő Fáklyára – kevesebb lett négy oldallal! S ha délben ugrom le a trafikba, már nem is lehet kapni. A Scinteia persze ott áll halomban. És tudod, miért kell kevesebbet nyomtatniuk? Mert takarékoskodni kell a papírral. A trafikos mondta. De akkor a seggüket miért nem törlik szalmával?!
– Akkor fizess elő, és minden reggel ott lesz a postaládában.
– Ezt úgy mondod, mintha nekem eszembe se jutott volna. És az új törvényt mivel magyarázod?
– Melyiket?
– Azt, amelyik szerint tízezer lejre is megbüntethetnek, ha külföldit szállásolsz el. Én négyezret keresek havonta. S akkor most mit mondjak a pesti rokonoknak, hogy menjenek a hideg szállodába, különben a gatyámat is elveszik?
– Nem is tudtam, hogy Máriának vannak rokonai Pesten.
– Nem nagyon tartjuk a kapcsolatot.
– Hát akkor…
– Semmiképp sem akarod megérteni a lényeget?! – néz rá. Már a második üveg Murfatlar dugóját húzza ki. A parafa morzsái apró bogarakként lebegnek a kitöltött bor felszínén. – Ezek el akarnak szigetelni. Lezárnak, mint egy üvegházat, aztán kiszívják a levegőt.

Tibor majdnem hangosan felnevet az apósa kétségbeesett arcán. De az utolsó pillanatban még le tudja nyelni egy jó nagy korty borral.
– Az anyám tavaly kapta meg a kishatárátlépőjét. Minden hónapban átmehet egyszer. Ha olyan nagyon el akarnának szigetelni, akkor…
– Fantasztikus! És akkor meg sem áll a Balatonig, ugye?
– Dehogy! Reggel nyolckor indul, és háromra már vissza kell érjen.
– Erről beszélek. Ez kimenő, nem szabadság.
– De valaki azt mondta neki, hogy nemsokára kursza is lesz a határtól, ami majd rendszeresen viszi és hozza őket.
Úgy érzi, valami igazán meggyőzött mondhatott, mert Ferenc végre elhallgat. Hosszan nézi az ablakok mögött leszálló békés estet. Troli megy el a ház előtt, diszkréten megremegnek a poharak. Tibor már azt sem bánná, ha ez a csend kitartana, amíg a Mária és a többiek haza nem érnek.
– Túl sok román szót használsz – mondja végül az apósa.
– Tessék?
– Neked már fel sem tűnik, de egyre több román szót használsz. Kalorifer, kitánca, sántier. Mik ezek?
– Néha csak ez jut eszembe. De ha kell, akkor majd figyelek erre is – ígéri meg Tibor. Hangja akár a rajtakapott diáké. Érdekes, jut eszébe aztán egyre inkább elnehezülő fejjel, hogy vagy két héttel ezelőtt Mária is ezzel hozakodott elő. Össze is vesztek miatta.
– Nem kell, hanem nagyon kell. Mert igazából mindegy, hogy román vagy magyar valaki, csak korcs ne legyen, érted? A korcsoknál semmi sem rosszabb. Azok még azt se tudják, hogy kit áruljanak el.
Tibornak már csak bólintani marad ereje. Az asztal sötét árnyéka lassú táncba kezd a sarokban. A kis lámpa fénye távoli csillagként ragyog a feje fölött.
– Ezt a gyereket nevelni kell, és nem mindegy, hogy mire. Hogy mit lát maga körül. Itt most minden szó fontos. Itt meg itt – mutat a szájára majd a tarkójára – dől el minden. Itt még a vesztes háborúkat is meg lehet nyerni.
Aztán, akár egy győztes hadvezér, megpaskolja Tibor combját.
– Gyertek sűrűbben. Minden hónapban legalább egy hétvégét. A gyerek miatt. Főként miatta.
Ekkor már érzi, hányni fog. Semmi sem tartja többé odalent a bort. A parafaszemcsék már el is indultak a nyelőcsövén. Elnézést kér Ferenctől, majd nem túl gyorsan, mert azt már végképp megalázónak érezné, elindul a fürdőszoba felé. Két hullámban szabadul meg mindentől. Reménykedik, hogy az öklendezése nem hallatszott át a nappaliba. Ahogy meghallja a szobából kiszűrődő hangokat, a híradó szignálját, megnyugszik. Kiszellőztet, megmossa az arcát, majd utoljára kiöblíti a száját is. A víznek iszapszaga van, de ezen már meg sem lepődik.
Amikor visszatér a nappaliba, már ott ül mindenki. Teréz és Mária, a kimerült gyerek, a piros orrú, túl vidám Ferenc. Nyugalom van végre, csak erre tud gondolni.
Az üveg mögött a bemondónő higgadtan beszél egy igen fontos gyárlátogatásról.

Ez az év még gyorsabban repül el, mint az előző.
Májusban azt rebesgetik az üzemben, hogy Mária lesz a tervező osztály vezetőjének helyettese, és így már a jövő évi kollekcióba is beleszólhat. Mindenki elégedett vele, indokolt, hogy végre komolyabb feladatot kapjon. Onnan látja, hogy jól áll az ügye, hogy Florica egyre sötétebb arccal néz rá. És amikor már úgy tűnik, hogy csak a formaság van hátra, mert bármelyik nap behívhatják az igazgatói irodába, valaki megsúgja neki, hogy minden marad, ahogy eddig volt. Florica még aznap a fél részleget meghívja a központi cukrászdába. Nem is az elmaradt előléptetés, hanem az fáj Máriának a legjobban, hogy sokan el is mennek. Igazából mindenki arra számít, hogy Florica kapja meg a posztot, de végül egy helyi lányt tolnak előre, akit addig észre sem vett senki. Nem nagyon értik, de egy hét múlva már nem is beszélnek az egészről.
A nyár nagy híre lesz, hogy Leiher Margit végre teherbe esik.
Árpi rekesznyi orosz pezsgőt hozat a vámos ismerősével, meg egy üveg viszkit. Olcsó hamisítvány lehet, hiszen a címkén az áll, hogy Johny Walker, de ez senkit sem érdekel. Leiher szerint felőle akár cirill betűkkel is írhatják, a mája úgysem tud olvasni. Margit a buli végén, amikor már mindenki boldogan dülöngél, félrehúzza Máriát, és vihogva, mintha csak egy disznó viccet mesélne a konyhában, elkotyogja, hogy Kismarci a gyerek apja. Még csak azt sem mondja, hogy szerinte, vagy hogy erre gyanakszik. Mária nem kérdez és nem válaszol semmit, úgy veszi, mintha tényleg vicc lenne, és együtt nevet Leiher Margittal, aki már gyakorlott mozdulattal teszi a hasára a kezét. Soha többé nem beszélnek erről.
Margit pár hétre rá úgy botlik meg az egyik irodában hagyott dobozon, hogy teljes súlyával ráesik a hasára. A mentő háromnegyed óra múlva érkezik meg a kültelki gyárba. A magzatot a kórházban sem tudják megmenteni. Árpi őrjöng, és mindenkit fel akar jelenteni. És akkor már nem kell sok hozzá, hogy Máriához is elérjen a szóbeszéd, hogy a doktor elvtárs és a neje ezzel a szerencsés balesettel akarta kijátszani az abortuszrendeletet, és a nagy felháborodás is a jól kitalált csalás része. Vizsgálat talán azért nem indul, mert a felmentéshez elég ránézni Margitra. A mindig harsány és kerek nőre ugyanis ekkor már alig lehet ráismerni: az arca beesett és fakó, a tenyeres-talpas, mindig magabiztos parasztlány helyén egy áttetsző lény áll, egy magányos ragadozó, akinek egyetlen prédája van: saját maga. Úgy lefogyott, hogy Mária meglepve tapasztalja, hogy közös, gyógyító hatásúnak gondolt sétáikon már nem utána, hanem Margit után fordulnak meg a férfiak. De mire elkezdene irigykedni a nem várt kihívóra, a kicsit mindig párás tekintetre, Árpi bejelenti, hogy hazaköltöznek. Ennél többet nem is mond, Kismarci halk és óvatos kérdésére, hogy mégis kit kent meg és mennyivel, csak annyit felel fanyarul, hogy ezt az ajándékot most az angyal hozta.
Karácsony közeledik, és egy este olyan sűrű hó szakad a városra, hogy hajnalra panaszos hangokkal telnek meg az utcák. Nyögnek a háztetők cserepei, hajlik és roppan a bádog, és akár a kutyák, nyüszítenek a kint hagyott autók. A katedrális környéki nyárfák egyenként adják meg magukat a roppant súly alatt. Rekedt kiáltásukat tompán visszhangozzák a Fáklya negyed tömbjei, a friss csonkok a hónál is fehérebben világítanak a hajnali derengésben.
Amikor Mária reggel kinéz a második emeleti lakás ablakán, mégis könnyűnek, szinte lebegőnek látja a behavazott tájat. Úgy érzi, ha ráfújna az egymáshoz dörgölőző házakra, a szálkaként meredő villanyoszlopokra, a megállóban hiába toporgó idegenekre, úgy szállnának el, mint a porcukor. És talán még az émelygés is ugyanaz lenne, ami maradna utánuk.

Az ígéret szerint minden hónapban meglátogatják a gyereket.
A rendszeresség csodát tesz. Sanyika nem csupán megismeri őket, de már örül is nekik. A legnagyobb kegy, hogy játszhatnak az autóival, egyenként parkolhatják be őket a fotel alatti garázsba. Teréz eléri, hogy a kedves és visszatérő vendégeket tátának és mámának szólítsa, miközben ha bármi félelmetes történik a lakásban, leveri a huzat a virágokkal teli vázát, Teréz mögé bújik ijedten, és a leesett cumiját is csak Ferenc moshatja ki a parkban. A békesség érdekében Tibor úgy tesz, mintha ebből semmit sem venne észre, így Teréznek és Ferencnek sem kell folyton szabadkozniuk. Csak néhány új szabályt vezetnek be: a gyerek előtt tilos káromkodni, és Tibor, aki ekkor már naponta egy egész pakli Snagovot szív el, nem pöfékelhet, csak odalent az udvaron. A gangról ugyanis, bárhogy ügyeskedik, folyton befújja a szél a füstöt.
Mária újra teljes jogú tagjává válik a társaságnak, a hónap legnagyobb buliját már az ő érkezéséhez igazítják, és már Bodnár Jancsi sem kérdez tőle marhaságokat. Táncol és be nem áll a szája, három barátnőjének is megtervezi a ruháját a közelgő családi eseményre, csak úgy a szalvétára skiccelve fel a fazont, hogy majd azt vigyék el a varrónőhöz. És még arra is ügyel, hogy mindebből Tibornak is jusson valamennyi: az augusztusi buli után, a kioszk mögötti pavilonban húzza magára, hajnalban, amikor a város fülledt levegőjét már feloldotta a központi park hűvös közönye. Pár percig tart csupán, Tibor mégis hónapokat gyömöszöl abba a boldog, kiáradó és váratlan érzetbe. Ez lesz az ő szökőkutas jelenete és édes élete, hogy a pavilon recsegő korlátján, a gesztenyefák cinkos hallgatásában végre önző férfi lehet, és amiatt, hogy ezt az önzést Mária porciózza ki neki, máris szabadságnak tűnik, megismételhetetlen, kordában tartott mámornak. Ebben pancsol tehát hetekig, és senkinek, még Dumitrunak sem meséli el, mert attól tart, hogy szavakba öntve nem megmarad, hanem inkább elszivárog az egész, mintha sosem történt volna meg.
Az utóbbi időben egyébként alig látja őt Mária.
Vacsora után szinte rögtön elvonul a kisszobába, még a tévét se kapcsolja be. A fejébe vette, hogy a hivatalos makett mellé készít egy másikat is, amellyel kapcsolatban semmi sem köti meg a kezét, és ahol felhasználhatja azokat az újításokat, melyeket a külföldi lapokban látott. Dumitru hozta neki még Bukarestből, mert most mindent megkapnak, szinte kérniük sem kell.
Merészebb íveket, lebegősebb szerkezetet képzel el, ebben a tervben az anyag nem rátelepedne a tájra, nem törné be, ahogy egy rakoncátlan lovat, hanem abból nőne ki. A makett aprólékos építésével hessegeti el azt a rossz kedvet, ami a nyár elején megüli az irodát. A geológiai mérések nem igazolják vissza a mérnökök optimizmusát, a talaj nem annyira teherbíró, mint amennyire a szocializmus leendő győzelme megkívánná. Számos ötlet merül fel, de egyelőre egyik sem kivitelezhető, hacsak nem építenek mindjárt két dombot is a völgyhíd két végére.
Úgy érzi, kicsivel többet is megengedhet magának, mióta átvette Nagy Balázs szerepét a gyűléseken. A magyar nemzetiségű dolgozók nevében szólal fel. Egy idő után már le sem kell írnia előre a román szöveget. Fejből beszél a kis kulturális forradalomról, meg arról, hogy mindenkinek érdeke, hogy a pártszervezetek visszaverjék a nacionalista megnyilvánulásokat.
Ezek csak szavak, mondja szabadkozva Máriának, amikor gyakorlás közben rányit. És tényleg nem lát mást a papíron, csak halott krikszkrakszokat. Ezeknél még a völgyhíd is elevenebb. Néha hallja, ahogy lélegzik.

Dumitru akkor már napi vendég náluk. Márciusban költözik át Dreghinbe, a családját nem hozza, a gyerekekre hivatkozik, nem tenne jót nekik a vidéki iskola, valami ilyesmit mond, miközben mindenki sejti, hogy Rodica nem akarja otthagyni a főváros még unalmában is színesebb nyüzsgését. Pontban hétkor érkezik, elfogyasztja Mária újabb és újabb süteményeit, hosszan és élvezetesen dicséri az ízeket, majd kifogyhatatlanul mesél a nagyszülei Bukarestjéről. Egy Párizsnak indult városról, amely félúton megtorpant, de ez a megtorpanás egyszerre operába illő tragédia és operettbe illő léhaság. Nem is tudja, hogy melyiket lehetne jobban dúdolni, mondja nevetve.
Ezekben a történetekben vagy inkább morzsákban teljesen feloldódik, még az ingét is kigombolja. A szobában érezni elernyedő testének fanyar és fáradt parfümillatát. Már külön széke van, a nosztalgiázós tonett. Az ószeren vették, és Mária szerint varázsereje van, hiszen látható, hogy aki beleül, csak a múltról képes mesélni. A kielégíthetetlen vágyról, hogy másutt és máshol legyen. Csak ne itt.
Fél tízkor aztán szertartásosan megnézi az óráját, és elköszön. De előtte még csomagoltat a süteményből. Tibor csak egy hónap múlva jön rá, hogy a menetrendet egy fiatal geológus lány alakítja így. Kis töprengés után úgy dönt, nem szól róla a feleségének. Ez is az ő titka marad.

A békének ez a holtideje Loboncz Sándor második születésnapjának estéjén foszlik szét.
Vagy inkább úgy pattan el, olyan váratlanul és erőszakosan, ahogy a felfújt lufik egyike, amikor véletlenül belerúg valaki az asztal alatt.
Ferenc ragaszkodik hozzá, hogy az ebéd után átmenjenek a Mi időnkbe, ami már önmagában is esemény, mert az utcán még a trafikos is tudja, hogy hamarabb menne be a tanácsba zászlót igényelni, mint egy cukrászdába. Teréz így most nem süt tortát, az ünnepi ebéd után máris elindul a menet a Mi időnkbe. A vendégek kezében felfújt lufik, mert ehhez meg az ünnepelt ragaszkodik legalább olyan makacssággal, mint a nagyapja.
Miután megették a kissé száraz dobosokat, a Ferenc szerint lisztízű krémeseket, máris kézen fogja a gyereket, és úgy vezeti körbe, akár egy múzeumban. Megmutatja a megfelelő hőmérsékletűre beállított hűtőpultot, az alumínium tálcákat, még az olcsó, díszítésnek szánt papírcsipkét is, amit a hét végén kidobnak, hacsak nem spórolnak ezen is. Elmagyarázza, hogy egy jó cukrásznál a cukormáz vagy a bevonat nélküli sütemény széle is pont olyan gazdag, mint a közepe, mert a széleket, igaz, nagyon vékonyan, de levágták. Azt hívták annak idején szegénycérnának, mert kis csomagokba gyűjtve a kültelkiek vitték el késő délután. És beszél még a habüstökről, a formázókról és mártóvillákról, mintha csak játékok lennének egy épp most elképzelt és berendezett világban.
Sanyika a hűtőpult zümmögését hallgatja kidugott nyelvvel, bár azt már nem tudja leplezni, hogy jobban izgatják az elnehezült lufik. Színes kövekként lapulnak az asztal alatt.
A hangulat is leül kissé, miután már nincs mit tologatni a tányéron.
A Mi időnket túlméretezték: két terpeszkedő szint, legalább ötven asztal, mintha arra számítottak volna itt, a belváros szélén, hogy az egész kültelek dolgozó népét kell majd vendégül látniuk egy kis kötelező torkosságra. Mintha egyszerre jönnének, mint május elsején. Transzparensekkel és szürke arccal.
Ezért aztán hiába vannak benne mindig néhányan, mégis kong az ürességtől. Csakhogy a térnek ez a huzatos többlete nyomasztóbb néha, mintha szűk cellában ülnének. Valami például most is szorítja Mária torkát. Szinte csodálkozva nézi a tátott szájjal nevető fiát.
A tétlenül álldogáló felszolgálók ferde rácsok a pult mellett.
Mária is inkább kifelé bámul az ablakon. A kissé szedett-vetett városra. Mintha most kászálódna ki az ágyból.
Nézi az autókat. Játszik. Ha három kék Dacia jön egy percen belül, akkor szerencséje lesz. Aztán könnyít a dolgon. Három fehér fél percen belül. De valami mindig elrontja: hol a túl álmos szombat délután, amelyben alig mozdul a forgalom, hol egy bepofátlankodó Lada vagy Moszkvics.
Szinte megkönnyebbül, amikor Ferenc megadja a jelet az indulásra.
Tibor előzékenyen adja fel Máriára a kabátot. A fáradtságon kívül semmit sem lehet leolvasni az arcáról.
A Cosbuc utcán Ferenc úgy intézi, hogy lemaradjon a lányával. Ahányszor Tibor kétségbeesetten hátrapillant a válla fölött, mert már minden beszédtémája elfogyott, Teréz egy kicsit mindig gyorsabban tolja a babakocsit. Amikor befordulnak a sarkon, és eltűnnek a szemük elől, Ferenc belekarol a lányába.
– Beszélni szeretnék veled – mondja, és Mária most először látja zavarban az apját. Már az is furcsa, hogy nem a szemébe néz, hanem inkább a gallérját bámulja.
– Valami baj van?
– Az egészségemmel? Azzal semmi. Decemberben teljesen átvizsgáltattam magam. Azt mondta az orvos, hogy száz évig fogok élni – húzza ki magát Ferenc.
Máriának eszébe jut, hogy az utóbbi időben nem is hallotta panaszkodni. Nem hasogatott a dereka pusztán attól, hogy Teréz reggel kinyitja az ablakokat, nem fájdult meg a feje az ajtócsapkodástól és már nem is krákogott úgy a túl sós levesektől, nem masszírozta látványosan a szívét a fotelben, mintha ott helyben meg akarna halni.
– Akkor ne próbálj megijeszteni – öleli meg az apját.
– Eszemben sincs. Inkább segíteni szeretnénk – tolja el magától Ferenc. – Anyáddal úgy látjuk, hogy a helyzetetek egy ideg nem fog javulni.
Mária elkapja a tekintetét. A megállóba túl gyorsan beálló troli ledobja a csápjait. A káromkodó sofőrt nézi, ahogy leszáll a buszról és kesztyűt húz.
– Ezért arra gondoltunk – folytatja a magabiztosságát egyre inkább visszanyerő apja –, hogy végleg magunkhoz vennénk a gyereket. Örökbe fogadjuk. Így legalább valaki továbbviszi a nevünket.
– És mi? Velünk mi lesz? – kérdi Mária rekedten.
– Ti még olyan fiatalok vagytok. Bármikor szülhetsz még. Annyit, amennyit csak akartok.
Néhány lendítés, kék színű szikra és a csápok újra a helyükön. Minden mehet tovább a maga kijelölt útján. Mária mégis arra gondol, hogy ő most a sofőr helyében sarkon fordulna és otthagyná a buszt a megállóban. A sápadt arcú, beszari utasokkal.

Négy nap után tör ki belőle. Már Dreghinben.
Addig szinte alig szól Tiborhoz. Ha kérdi, miért olyan szótlan és mogorva, női dolgokra fogja.
Aztán az ötödik nap estéjén odaáll a kisszobából elégedett arccal kilépő férje elé, és annyit mond, hogy haza kell menniük.
De hát most voltak otthon, pár napja, neveti el magát Tibor.
Úgy érti, hogy végképp. És ha lehet, egy életre.
Tibor legyintene, de inkább azt mondja, hogy majd reggel átbeszélik, és érződik a hangján, hogy ezt is valamilyen kialudható szeszélynek érzi, amelyekből az utóbbi időben egyre többel lepi meg a felesége. Két hónapja még a fürdőszobába kellett új szín, mert a kádban ülve nem bírta tovább nézni a világos lilát, azelőtt meg autóért kezdett nyafogni, mert unja már a vonatozást.
Mária szeme villan egyet, és lassan, mintha áramot vezetnének bele, remegni kezd a dühtől.
Egy hónap, emeli fel az ujját. Egyetlen és utolsó hónapot ad arra, hogy Tibor elérje az áthelyezésüket.
Mégis hogyan, döbben meg a férje.
Talán itt az ideje, hogy valami hasznot is húzzon a seggnyalásból, emeli fel a hangját Mária. És mielőtt Tibor felháborodhatna, még hozzáteszi, de most hiába veszi elő a halogatásait meg az ígérgetéseit, mert ő mindenképpen elmegy. S ha válnia kell ezért, hát el fog válni. Szóval döntse csak el nyugodtan, hogy kikkel akar együtt élni, a családjával vagy az átkozott románjaival. És addig, csapja ki az utolsó kártyát is az asztalra, miközben szinte már vörös a feje, addig egy ujjal sem érhet hozzá.
Majd úgy vágja be a hálószoba ajtaját, hogy a csattanás szinte kettévágja a még mindig meglepetten álldogáló Tibort.

Szerencséjük is van.
Persze nem azzal kezdődik, hanem egy hatalmas májusi áradással, amely nem sokkal Loboncz Sándor születése után zúdul rá a határ menti városkára. Az első napokban még úgy tűnik, hogy a református templom mögötti utcát, amit Dombaljának is neveznek az ott élők, pedig még egy nagyobb szeméthalom se volt a környéken soha, megkíméli a Szamos. Zsóka egy ideig a töltés felől hazatérők arcáról próbálja leolvasni, hogy mekkora a baj, amíg egy délelőtt kiáltásokkal nem telik meg az utca, hogy mindenki azonnal menjen fel a padlásra, mert a város fölött átszakadt a gát. Estére már az ablakok közepéig ér a víz, kifacsart fákat, szénaboglyákat, méhkaptárakat sodor maga előtt, kutyák tetemeit, amelyek nyakán még ott a lánc. Aztán éjjel hallani lehet, ahogy éles cikkanásokkal repednek meg és dőlnek össze a város peremén épült vályogházak.
De még ez sem lenne baj, mert az övék kitart, Tibor apja annak idején nem sajnálta a fizetséget és a hideg fröccsöt a sváb kőművesektől. A hordógyárból elszabaduló rönkökre viszont senki sem számít. Úgy tüntetik el másnap reggel az utca páros oldalát, mintha a kültelki suhancok golyóbis helyett husángokkal játszanák le a megszokott vasárnapi tekét. Egy ilyen rönk szinte teljesen átüti a már amúgy is átázott falú nappalit, a tető pedig nagy robajjal beszakad. Ezt Zsóka már biztonságban, egy katonai kétéltűn nézi végig a túloldalról, és ahogy hosszú ideig meséli, még látja, ahogy a habokban tehetetlenül ide-oda forog a krizantémos függöny, a kedvenc fotelje, és a legtetején kacsázik Loboncz András portréja. A barna léből egy pillanatra még kivillan az üvegkék tekintet, szemrehányóan és kétségbeesetten, mintha egy fuldokló kérne segítséget a közönyös túlélőktől.
Zsóka az ár levonulása után apátiába zuhan. A lakásigénylését is azok a távoli, nagypátkai rokonok adják be helyette, akik átmenetileg befogadják. Megint feketébe öltözik, és mindenkinek elhíreszteli, hogy a férje veszett oda, igazából másodjára, de most már végleg, mert eltűntek a ruhák, a kávés csupor és a félig kitöltött keresztrejtvény, mintha az emlékeit is megirigyelte volna a Teremtő. Mintha a nyomát is el akarta volna tüntetni, ezért bocsátott rá özönvizet. Egy ideig a temetőbe is kijár, leül egy-egy idegen fejfa előtt, és kisírja magát, néha a hozzátartozók is meglepik, egyszer egy friss özvegy majdnem felpofozza. Miért nem fekszel mindjárt mellé, rikácsolja, és Zsóka talán életében először elpirul, felszabadítónak érezve a bűnt, amit el sem követett.
A régi kuncsaftok az új helyén is megtalálják, és a kötögetés lassan erőt önt belé. Talál egy láthatatlan fonalat, ami újra hozzácsomózza a hétköznapokhoz. Egy évre rá már a kishatárátlépőjével megy át színes pamutért, divatlapért. De leginkább csak a többiek arcát nézi, azt a vékonyka örömöt próbálja elkapni, mint egy túl kíváncsi fotográfus, ami elterül a vonásaikon, amikor átdöcögnek a határon. Mert onnan az már külföld, utazás, izgalom.
Ekkoriban fogy el a rokonok türelme is, és addig rágják a fülét, amíg be nem megy a hivatalba. Reklamálás vagy újabb kérvény helyett leül a folyosón, és ott gubbaszt órákon át, egyszer-egyszer, mintha meglegyintené a huzat, el is pityeredik. Nem kell hozzá sok idő, hogy valaki észrevegye a nénit. Különösen panaszkodnia sem kell, a sápadt és beesett arc, a duzzadt szemek és a ziháló lélegzet önmagáért beszél, ürügyet sem kell találnia, cirkalmas mondatokat, síró unokákat. A fiatal ügyintéző ráadásul nem csapja össze az ügyét, nem veszi fel automatikusan a listára, amelyen a töltés túloldalán épülő Szolidaritás negyed új panellakásaira várakozók nevei állnak. Gombamód nőnek ki az új tömbök a kijelölt területen, de a kapkodás miatt túl sok jóra nem lehet számítani, tudja ezt mindenki. A Micro egyszobás odvai, ahogy akkor már mindenki hívja a negyedet, épp csak egy fokkal jobbak a penészes szükséglakásoknál. Kert és veteményes nélküli budik, ahol még a mályva sem marad meg a poros erkélyen.
Fél év is kell a megoldáshoz, de azon a napon, amikor Tibor irodájában végre megcsörren a központi telefon, és felriasztja gondolataiból, mert még mindig a felesége súlyos szavain töpreng, Zsóka karcos hangjában olyan öröm cseng, hogy a fia alig ismeri fel.
Három szoba, és egy kis kert is van, ezeket a szavakat ismételgeti, a régi teherpályaudvar mellett. Tibor csak lassan érti meg, hogy a jövő héten már be is költözhet a Zsil utca nyolcba. Zsóka büszkesége szinte dühítő a recsegő telefonban, pedig abban igaza van, hogy ezt még Tibor apja sem intézhette volna jobban. András beletörődő mulyaságából talán egy fáskamrára futotta volna. A nagypátkai rokonok sem hitték el, amíg meg nem mutatta nekik, persze irigyek, mint mindig.
Meghalt az öregasszony a tanácsi lakásban, így lett az övé, teszi hozzá, majd bizonytalanul még annyit: ti is elférnétek benne.
Tibor kezében szinte lüktet a sima, fekete kagyló. A bontott vonal diszkrét búgása betölti az irodát.

Az első héten nem csinál semmit.
Még mindig abban bízik, hogy ez csak szeszély, fellángolás, hiszen semmilyen racionális okát nem látja Mária kiborulásának. Legszívesebben belenézne, akár egy gépbe, hogy minél hamarabb kicserélje a sérült alkatrészt, és minden menjen tovább a maga útján. Végül arra jut, hogy talán Dumitru látogatásait elégelte meg, a nők néha szeretnek kettesben maradni a férjükkel. És mintha a főmérnök is megérezné ezt, pedig Tibor még véletlenül sem tesz erre semmiféle megjegyzést, néhány napra hazautazik Bukarestbe.
Egy hét múlva már a kanapén találja magát. Amiről eddig Mária boldogan fecsegett, arról most csak néhány tőmondatot vakkant oda. Rövid utasítások repkednek. Hozzon kenyeret. Fizesse ki a villanyszámlát. Szombaton bent marad Dreghinben a kolléganőivel, ne várja haza.
Reggel sós a rántotta, a leves viszont hideg délután. És mintha nem szellőztettek volna hónapok óta, áporodott, erjedt szag lepi el az egész lakást.
Először Kismarcit hívja fel, de ugyanolyan szűkszavú marad a telefonban is, mint amikor utoljára látta. Végül annyit mond, ha el akarnak menni, akkor sok pénzt vegyen ki a takarékból. És ne fecsegjen mindenkinek. Sima és telt hangja van Marcinak, mintha egy pohár mélyéről beszélne. Talán már ki is gömbölyödött, amióta újra az anyja főztjét eheti. Leiher Árpi viszont csak a vállát vonogatja. Kialvatlan a tekintete, és úgy tűnik, semmi sem érdekli azon kívül, hogy mégis összehozzon maguknak egy gyereket. Mintha megparancsolták volna nekik. Margit menzeszeinek időpontját pirossal karikázza be a zsebnaptárban. A rövid beszélgetés végén, miközben egyik lábáról áll a másikra, megveregeti Tibor vállát. Ha kell, tud adni kölcsön. Valamennyit, nem sokat.
Lassan elfogynak a nevek a listájáról.
Egy délután még Schvandt urat is megvárja a gyógyszertár előtt, de nem beszélnek másról, csak arról, hogy idén nehezebben jön a tavasz.
Végül nem marad, csak egy név. A legkézenfekvőbb. Épp az, akinek a legkevésbé beszélne erről, csak amikor már minden eldőlt. Amikor már végleges.
Dumitru rezzenéstelen arccal hallgatja végig.
– Rád itt most nagy szükség van – mondja gondterhelten, miután Tibor befejezte. – De hát pina nélkül nem megy.
A szó szinte kizuhan a főmérnök szájából, és úgy esik a földre, mint egy rozsdás vasdarab.
– Még beszélünk erről – áll fel végül a székéből. Határozottan int az iroda ajtaja felé, ma már nem akar erről több szót ejteni.
A következő héten kétszer is felmegy hozzájuk. Mindannyian úgy viselkednek, mintha mi sem történt volna. Dumitru két rúd szebeni szalámival lepi meg Máriát, mert tudja, mennyire szereti, majd teljesen belefeledkezik a friss bukaresti pletykákba. Mária is csacsog, mintha az utóbbi napokban megspórolt szavakat mind egyszerre szeretné kiönteni. Közöttük áll Tibor, aki most kivételesen szívélyes házigazda: alig ürül ki Dumitru pohara, már tölt újra, szalvétát hoz a süteményhez, és teljesen mellőzi a munkával kapcsolatos témákat.
Mégis majdnem három hét kell ahhoz, hogy Dumitru behívja magához, és közölje, hogy holnap reggel kilencre a párttitkárhoz hivatalosak. Ne idegeskedjen, teszi még hozzá, ahogy ő látja, minden rendben lesz.
Mindössze néhány percet kell várniuk, Tibor mégis rágyújt. Bár kicsit enyhült már otthon a légkör, egy esetleges rossz hír most elrontana mindent. Csak úgy serceg a Snagov papírja, amikor minden erejét beleadva szív egyet belőle. Fuldoklónak érzi magát, aki egyre mélyebbre süllyed a fényesre suvikszolt parkettbe. Az üres gyomrát, akár egy barlangot, mélyen megüli a keserű füst, mintha oxigén lenne, friss, hegyi levegő.
Ketten várják bent őket. A fiatalabbik, vékony férfi a párttitkár mindenese. Már az irodában is járt párszor, iratokat vitt és ritkábban hozott. Cupru a fotelek felé int. Puha, párnás keze egy pillanatra ott marad a levegőben, mintha a protokollba egy kézcsók is beletartozna. A mindenes állva marad az íróasztal mellett.
Cupru mond néhány szót. Arról beszél, hogy a repartíció milyen bölcs és előremutató döntés volt a Párt részéről, hiszen így a magyar anyanyelvű románok is megismerhették, hogy milyen gazdag és szép ország ez. Olyan vidéken is élhettek, ahová valószínűleg sosem jutott volna eszükbe elutazni. Mert az ember megfelelő útmutatás nélkül olyan korlátolt tud lenni.
Begyakorolt hangszíne van. Talán már nem is lehet tudni, milyen összetevőkből keverte ki ilyen fesztelenné, olyan magától értetődővé, mint az ajtónyikorgás, vagy ahogy egy megzavart galambraj rebben fel a járdáról. Tibor már azon töpreng, hogy a kedvező hír esetén miként adagolja be Máriának, hogy az anyjához kell majd leköltözniük.
– Nem gondolták meg magukat? – villan rá hirtelen Cupru szeme. Kék és átható, mintha soha nem akarna pislogni. Eddig az íróasztal lapját nézte, a gondosan kiteregetett papírokat.
– Nem – nyögi ki nagy nehezen Tibor.
– Nem voltak megelégedve a körülményekkel?
– De, higgye el, nem ezzel volt…
– Akkor a fizetésük nem volt megfelelő?
– Szó nincs róla. Tudom, hogy itt többet kerestünk, mint amennyit kerestünk volna, ha…
– A főmérnök elvtárs arról tájékoztatott, hogy lakásgondjaik akadtak. Miért nem szólt erről?
– Beadtam egy kérvényt még tavaly nyáron, de…
– Ha most ad be egyet, akkor ősszel egy igazán komfortos lakásba költözhetnek az új lakótelepen. Ehhez mit szól?
– Attól tartok, hogy ez… Tudja, mi már…
– …nagyon szeretnének hazamenni. Értem. Ennek sincs semmi akadálya. Jövő héten értesítjük a felesége munkahelyét, pár nap és minden formaságot elintézünk. Ne aggódjanak, ez egy szocialista ország, és itt mindenki megtalálja a neki megfelelő helyet.

A fejével biccent a mindenes felé, aki felnyalábol egy mappát az asztalról, és gyors léptekkel elhagyja az irodát. De nekik még nem int. Úgy néz ki, hogy még mondani akar valamit. Tibor félig már felállt, most megpróbál észrevétlenül visszaereszkedni az öblös bőrfotelbe. A két puha kézfej lustán kapaszkodik egymásba az íróasztalon. Dumitru, mintha itt sem lenne, az ablak mögötti gesztenyefa még satnya lombját bámulja.
– Pedig még nagy szükség lenne itt magukra, különösen magára – folytatja végül, és Tibor nyugtalanul látja, hogy minden egyes kiejtett szó keményít egyet Cupru vonásain. – És ha jól tudom, még nem is fejezték be, amiért jöttek. Például még én sem mondom magyarul a Miatyánkot, nem?Dumitru még halkan megköszörüli a torkát, majd véget nem érő csend telepszik a szobára.
S ahogy a szavak lecsúsznak Tibor gyomráig, elmerülnek a füst maradékában, mint valami ködben, egész bensejében remegni kezd.
És tudja: egy ideig nem is tudja megállítani majd.