Szászi Zoltán: A szokott helyen, hatkor – IV. fejezet

Részlet a szerző megjelenés előtt álló regényéből. A vele készült interjút itt olvashatod.

*

– Hoppá! Nézd, Miklós, ki jön ott!

– Mi a szakállas öreg ördög lett veled, Öcsi? Nézd már, Misi, hát ezzel a gyerekkel, ezzel mi lett? Sál van a nyakadban nyáron? Jó, értem én, hát a mai este kissé hűvösebb, mondjuk, csak huszonöt fok, ami a nappali harminckettőhöz képest csökkenés, de sálhoz talán meleg az idő kissé? Öcsi, te, téged megharapott valaki?

– Hadd már békén Miklós, látod, hogy úgy pirul, mint a szűzlány a boglya tövében!

– Ezt a Sanya mondta mindig, de azt is hozzátette, hogy akkor pirul a lány, amikor először veszi kézbe a vastag erest. Te, Öcsi, te valami csajos dologba keveredtél, mi?

– Hát lehet rajtam röhögni, ez tény! Rendesen kibabráltak velem a lányok, az szent! Egy hétig nem igen mehetek napra, hacsak nem akarok díszelegni ekkora cuccflekkel, ni. Na, ez a gondom. Fene gondolta volna, hogy így járok!

– Tégy rá frissen reszelt krumplit gézbe tekerve, az rendbe teszi. Most meg gyere, ülj le, mesélj, majd kifúrja az oldalam már a kíváncsiság, hogy a fiatalúr a legújabb hódításakor mibe sétált bele. Misi, ha rendelnél, kérj még három Pilzenit, meg a nagy ijedtségre való tekintettel három Becherovkát is. Nagy nap a mai, Öcsi kalandba keveredett!

– Hát, ha kalandnak lehet ezt nevezni, legyen kaland!

– Mesélj, te gyerek, már itt az ivós, hoztam krumpliszirmot is, azt mondják, ha sokat eszel ilyet, akkor meghízol, rád meg rád férne Öcsi, még mindig olyan gezű vagy, hogy elvisz egy nagyobb szél, ha meg rád kapaszkodik valami izmosabb lány, hát megnézheted magad. Te, csak nem most is?

– De, Misi bácsi, sajnos most is. Ráadásul az van, hogy még tetszik is.

–Te, Miki, a gyerek oda van, már most mi lesz velünk, hogy az Öcsi meg van szerelmesedve? Kivel meg kinek fogunk mi itt mesélni? Megette a kutya a holdat, mert azt hitte, szafaládé!

– Nyugi, Misikém, előbb hallgassuk meg Öcsit, mit mond.

– Igaz, csak mesélje el, mi is történt!

– Á, nem egy nagy eset, de mondom már. Szóval tegnap este találkoztam hazafelé menet Bébivel meg Adjegytizest Zoltival. Soha nem láttam még őket este színjózanul sétálgatni a városban, eléggé meg is lepődtem, mi van, de hát, gondoltam, ilyen is lehet. Szóval a fiúk színjózanul cigarettáztak a Centrál sarkán, éppen lenyugvóban volt a nap, a téren sétáló párocskák meg anyukák kisgyerekekkel, akkorra hűlt le annyira az idő, hogy hőguta veszélye nélkül ki lehetett menni. Szóval a nagy idill a szokásos, és ismeritek, a Zümi meg a buszmegállóban produkálta magát. Németül beszélt, folyékonyan szidva a rendszert, beért a kassai busz, arról szállt le Sármány atya, aki valami lelkigyakorlatról jött haza, két kofferrel. A fiúk, Bébi meg Adjegyetizest Zolti, képzeljétek el, a fiúk meg segítettek neki a cipekedésben.

– Hm, te Misi, nem volt tegnap este véletlenül meteorraj, üstökösközelítés vagy különleges telihold, vagy valami másféle furcsa csillagállás, hogy a fiúk így viselkedtek?

– Nem vagyok asztrológus vagy boszorkány, de szerintem hatalmas változás, egy időjárási front közeleg, az lehet az oka az efféle megnyilvánulásoknak. De mondd tovább, mi volt olyan rendkívüli?

– Szóval, látom a fiúkat, azt a nagy nyugalmat a téren, a Centrál nyitott ajtaján éppen halk hegedűszó szállt ki, amikor megjelent az esti kassai busz, és leszállt róla fél tucat szebbnél szebb lány. De mintha valami angyalmenetelés lett volna hirtelen! Kialudt a Partagas a szám sarkában, ahogy a sok csodaszép közt az egyiket megláttam. Régi-régi ismerős volt, egy nálam jó fél fejjel magasabb csaj, pedig én se vagyok apró, szóval a Jessy szállt le a buszról, meg a Kassai Gimnázium lány kosárlabdacsapata. Bronzbarna, kisportolt lányok. Szőkék, barnák, tűzvörösek, és mind-mind feszes fehér sortban, laza trikóban, ami alatt látszik a színes fürdőruha, amit már előre felvettek. Mert ugye, a mi strandunkra jöttek csobbanni egyet, valami országos edzőtábor levezetéseként, csak úgy jókedvből. Hosszú hétvégézni.

– Hu-hú, Öcsi, micsoda kaland látszik itt! De a Bébi meg a Zolti, az mitől volt józan? Ilyen fél évtizede nem fordult már elő, hogy e két jeles figura pontosan pénteken estére színjózan maradjon. Hm? Mi a nagy ok? Csak nem szerelem?

– Á, ez komolyabb most, fater. Az van, hogy a Bébi meg a Zolti azt tervezik, meglépnek mielébb innen, és pár napja már az útlevelüket is kézhez kapták, kiutazási engedéllyel Jugoszláviába. Mivel ez a helyzet, most még azon agyaltak, hol és hogyan fogják átlépni a vasfüggönyt. Jugó nyugati részére indulnak, talán Zadarba, ott valami csónakbérlés a terv és azzal irány ki Olaszba, fel Tirolba, majd jelentkezni Bécsben, a gyűjtőben, onnan majd tovább az NSZK-ba. A Zoltinak állítólag Münchenben vannak rokonai, akik még ’68-ban mentek ki, és hát az lenne a végcél, állítólag kikötői rakodó munkások akarnak lenni, mert abban van gyakorlat, és hogy azok olyan két és fél ezer márkát keresnek ott, de én nem tudom, én csak akkor hiszem el, ha látom azt a rengeteg lóvét.

– Ki tudja, lehet, hogy keresnek annyit, de mennyi melóval? Nem tudom, Öcsi, szerintem most már nem kéne nekik annyira sietni Nyugat felé. Amint látod, a hunoknál is mi van most, vagyis mi lehet még ott? Magad is láttad a tévében, hogy mondhatni pihés állú taknyosok voltak a Nagy Imre-temetés szónokai, aztán meg milyen bátran osztották a komcsikat? Hát láttad! Ott valaminek lenni kell. Szóval szerintem nálunk is lesz valami, és én éppen emiatt várnék a helyükben fél évet minimum. Te, Misi, hogy gondolod?

– Légy mindig óvatosan bizakodón szomorú, így látom. Nem tudom amúgy, igazán mi lenne jobb, menni-e vagy maradni. Egyik se nagy écesz, az biztos. Menni a bizonytalanba? Talán ha fiatalabb lennék. Maradni meg? Talán ha még vénebb lennék. Az én koromban már nem lehet nagyon ugrálni, örülsz, ha reggel tudsz pisilni, meg felbírsz még kelni.

– Hát van benne valami, Misikém!

– Tudod, hogy van ez, Miki! Megvárom, míg változik, ha meg nem jön össze, megváltozom én. Ha lesz változás, úgyis eltalál, csak nyugdíjam legyen, mert ha hiába fizettem egy életen át befelé azt az irdatlan rengeteg pénzt, akkor menten megcsap a guta. Igaz, azzal csak az állam bácsi jár jól, nem kell nekem visszafizetnie egy árva piculát se, de nehogy már a nyúl vigye a puskát, nehogy már a lekvár főzze be a nagyit, már csak kapok valami nyugdíjat. Én már csak nyugalmat várok, fiúk!

– Ja, ebben van valami, de én kicsit irigylem a srácokat. Legalább bátrak, legalább akarnak valamit, csak attól félek, nem lesz abból semmi. Folytasd csak, Öcsi, a Jessy itt a téma, az a hosszú lány, a labdazsonglőr. Bár nem hiszem, hogy pont egy ilyen cuppant volna rád, nem a te stílusod egy ilyen csaj.

– Igen, nem az esetem, és majd mondom a csajozós esetet is, de előtte el kell mondanom, mi volt kint tegnap a téren, mert szerintem ez a júliusi kora este, ez nem volt átlagos. Most valami szokatlan történt, de nagyon.

– Nocsak! Mesélj, mi volt olyan nagyon fura?

– Szóval Bébi meg a Zolti a Centrál sarkon álltak nagy komolyan, szólt a hegedű, anyukák meg gyerekek a parkban, játszottak ezerrel, még a szökőkútból is spriccelt a víz, aztán ott volt a szokatlanul vörös és látványos napnyugta. Az egészhez meg fanyar díszítésnek Zümi, aki folyékonyan és németül szidja a rendszert, meg látványnak a buszból kiszálló lányok, ahogy ott izmosan, szépen, napbarnítva, javarészt fehér cuccokban nyújtózkodtak az utazás után, megmutatva minden szép formát, rejtettet és kitakartat, nesze neked, bámulj irigy világ alapon.

– Hát ez nem elég rendkívüli, Öcsi, mert azért vannak itt is szép csajok.

– Ja, persze, de akkor is. Ez most más. Én, mint egy kuka, álltam ott, zsebemben pár fillér, még egy sörre se elég, a telihold felkelőben, a fények, mint valami amerikai filmben, éles és szép minden. Erre, mikor már majdnem odamentem a csajokhoz, begurult a képbe egy müncheni rendszámú Mercedes, és kiszólt belőle egy idős úr. Persze, mindenki bénán, némán hallgatott, Bébi zavarában elkezdett csuklani, Zolti a második világháborús német fegyverek paramétereit kezdte sorolni, csak a Zümi, ő nem jött zavarba. Mint egy kivénhedt prímabalerina, odatopogott nagy szöges bakancsaival a Mercedeshez, és folyékonyan eldiskurált vagy öt percig az úrvezetővel. Az autó balra el, Zümi kezében bankó ropog, Gábor, a pincér már vette is a zsebszámológépét, hogy az átváltás megeshessen. És akkor Zümi odaintett engem magához. “Szőrikém, látom, le vagy égve, mint San Francisco 1906-ban, ami meglehetősen szar érzés! Tudom, mi volt ott, mármint a Friscóban, mert a nagybácsim ott volt tűzoltóparancsnok, szőrikém, ez meg itt, aki a márkát adta, az én müncheni rokonom, aki börtönigazgató, és most éppen a strandot kereste. Gábor, kérlek, mennyiért is váltasz be száz márkát? Azaz, tudom én ám a mai árfolyamot, ha hivatalos, akkor kétezer-kétszáz korona lenne, de te is keress valamit, meg tartozom is, legyen ezernyolc, és rendben. Te meg, szőrikém, hívd meg ezeket a csodálatos csajokat egy italra, itt egy ötszázas.” Én nagyon bambán azt kérdeztem a Zümitől, hogy akkor ezt most miért is? Erre azt nyomta, hogy azért, mert a múltkor nem hagytál laposra verni azoknak a keleti fickóknak, meg fizettél egy vacsorát és kissört is, mikor betegen voltam otthon napokig, és csak három nap után bírtam kimászni. Azt is mondta, bár a knédli nem volt már friss és a székely káposztának mondott ételből hiányzott a babér, de mégis, na, három nap után jó az. Az úr a pokolban is. Ilyeneket mondott nekem a Zümi. De honnan tud ez 1906-os tűzvészekről? Ki ez a figura, fater? Meg a nagybácsija, az amerikai tűzoltó? Mi van?