Kelemen Emese: Vészjósló kedvesség (Papp-Zakor Ilka Angyalvacsora című kötetéről)

Papp-Zakor Ilka novellisztikája egy mély, sötét, kicsit misztikus mesevilágba vezet el bennünket, ahol a bizarr szereplők nem mindennapi történeteket mesélnek el. A természet és a természetellenes egymásba fonódása adja a történetek gerincét, mindig nagyon személyesen mutatva be a másokhoz, a marginális alakokhoz való viszonyulást. A társadalom peremére szorult emberek szemszögéből mesél, és egy pontig mindig elhisszük, hogy itt valami csoda fog történni. Csakhogy a várva várt varázslat sosem pozitív értelemben történik meg.
A kötet szerkezete tudatosan felépített, a baljós, kedveskedően induló történeteket olvasva (ahogyan Pethő Anita is írta a kritikájában) egyre mélyebbre süllyedünk ebben a titokzatos világban, hogy a címadó, véleményem szerint legszürreálisabb novella után lassan a realistább vonalon haladjunk tovább. Minden mondat nagyon pontosan átgondolt, nincsenek felesleges túlmagyarázások, minden szereplőnek saját, egyedi hangot kölcsönöz a szerző, mégis mindenhol felismerhető az írói kézjegy. Egy-két történetet leszámítva (Sakk, Édesanya könyvesszobája, Vénasszonyok nyara) a mondatok egymásra épülése is céltudatos, könnyedén gördülnek előre a történések. Határozottan választja ki a szerző, melyik elbeszélőjének állnak jól a rövidebb, tömörebb tőmondatok, melyik narrátornak a terjengős, hosszúra nyúló monológok.

Már az első novellánál (Nagyapó Kesztyűcskéje) érezhetjük a kedvesség vészjósló jelenlétét, a gyermeki becézgetés már az elején balsejtelemmel tölti el az olvasót. Ezt be is igazolja a morbid névválasztás: az elbeszélőt azért hívja a nagyapja Kesztyűcskének, mert a lány a csonka kézfején piros kesztyűt hord. Ennél a történetnél is láthatjuk, hogy Papp-Zakor Ilka a peremre szorult alakokkal szeret foglalkozni: vak artistával (Hélium), animalizálódó lánnyal (Gyógyítók), hajléktalanokkal (Kaviár, Múzeum utca), öregekkel (Vénasszonyok nyara, Anyuka). Mind olyan szereplő, akiket a társadalom kivet magából, nem tudja befogadni, megérteni. Amit rendellenesnek tart a többség, azt takargatni kell. Kesztyűcskét sem szabad meglátni az erdőben. „Ha elment a faluba, sohasem vitt magával, és ha az erdőben sétáltatott, mindig elbújtunk, ha idegeneket hallottam közeledni. Nekem kellett figyelmeztetnem, mert ő már rosszul hallott. Persze időnként kedvem lett volna bevárni a szembejövőket és beszédbe elegyedni velük (ezt a kifejezést nagyapó egyik könyvéből tanultam, és nagyon megtetszett, évekig terveztem, hogy majd egyszer beszédbe elegyedek valakivel), de nem akartam megharagítani nagyapót, meg féltem is, hogy mi lesz, ha azok az idegenek majd tényleg undorodnak, és nem akarnak beszélgetni” (8.). Az író nem bírálja szereplőit, hanem belső szempontból mutatja be sajátos világukat. Nem arra törekszik, hogy hiteles társadalmi képet alkosson róluk, hanem saját szabályok szerint szerveződő életeket akar teremteni.

A két hajléktalantörténet esetében is eltér a megszokott ábrázolásmódtól. Az utcán élő emberek apró örömét próbálja megkeresni. Felcsillantja a reményt, hogy nekik is lehetnek boldog napjaik. A Múzeum utca utcalakója ünnepelni készül szintén nincstelen párjával. „És visszaúton vettem friss kenyeret, illatosat és egészen forrót, olyan volt, hogy szinte éreztem, ahogy hozzám bújik a kabátom alatt, ahogy viszem, bevackolta magát, mint egy kölyökkutya, én meg simogattam a fejét, hogy ne félj, na. És vodkát is vettem, mert néhány hónapja valami rumaromás vagy karamelles vagy milyen pisát ittunk, aminek megült az íze az ember szájában, és már mindkettőnknek okádhatnékunk volt tőle, habár a Zsófinak persze inkább, mert ez nála alapbeállítás volt, a terhesség miatt. Szóval azt gondoltam, hogy ünnepelhetnénk, mert ez egy olyan nap” (99.). Az idilli hangulatot mégis folyton körbejárja valami megmagyarázhatatlan balsejtelem, hogy mégsem lesz jó vége a mulatásnak. Zsófi karaktere nagyon különbözik az elbeszélőétől, kicsit sem érződik a leírásából, hogy a novemberi hidegtől való félelmén kívül bármilyen érzelmi kapcsolat fűzné a párjához. Nagyhangú, lobbanékony, kötözködő asszonynak ismerjük meg, akinek vízforralója a legnagyobb kincse, ami a legkézenfekvőbb indok bármilyen vitához. A közelgő veszekedést és elválást pedig a kicsinyítő képzővel ellátott „kenyérke” szó vezeti be. A kötet egészére jellemző, hogy a kedveskedő, gyermeki szavak vezetik be a nagy tragédiákat, mint például az Anyuka című novellában, ahol az idős nő degradálása pontosan a túlzott nyájasság által történik.

A Kaviár hajléktalanja a megváltás eljövetelét reméli jótevője személyében. Papp-Zakor Ilka még el is tudná hitetni az olvasóval, hogy itt most valami más fog történni, ez a novella pozitív végkifejlettel fog záródni, hiszen a látogató egyre sűrűbben, már naponta viszi a nincstelennek a kaviárt, aki minél jobban vágyik arra, hogy az ikrák csillapítsák éhségét, annál kétségbeesettebben várja az adakozót. Ez az izgatott várakozás rántja vissza az olvasót a már jól ismert világba, ahol nincs boldog vég. Erre pedig még rá is játszik az író azzal az iróniával, hogy éppen a halak, az addig boldogságot jelentő állatok tépik darabokra az elbeszélőt a folyó mélyén. A pozíció is megváltozik, hiszen egy haldokló vagy már éppen halott elbeszélését olvashatjuk. Ezzel játszik már a Nagyapó Kesztyűcskéje is, ahol szintén halotti monológgal van dolgunk. A történet elején megismerkedünk az elbeszélő kislány és a természet viszonyával. „Viszont nagyapó azt mondta, hogy ez a természet muzsikája, én pedig nem akartam kiábrándítani, úgyhogy inkább nem árultam el neki, mi a véleményem a természetről, aminek köszönhetően nincsenek ujjaim a kezemen, és ami csak arra vár, hogy valahol elpusztuljak, oszlani kezdjek, ő pedig birtokába vehessen és legjobb belátása szerint felélhessen. Hogy bogáncs eresszen gyökeret a hasamban és mókusok kölykezzenek a fejembe” (8.). Finom irónia, hogy Kesztyűcskének az erdőben, a természethez legközelebb kell a mindennapjait leélnie nagyapjával, amikor pont ez a természet csúfolta meg és tette tönkre az életét. Papp-Zakor szépen előrevetíti a lány sorsának alakulását, mégis meglepő, hogy pontosan az történik vele, amitől mindig is félt.

A kötet egyik legjobban sikerült novellája mindenképpen a címadó Angyalvacsora. Már az első bekezdéssel felborítja az angyalokról alkotott általános vélekedést. Itt erdei madarakhoz hasonlatos teremtményekként definiálódnak, akik tojást raknak és zúzmarával táplálkoznak. Az angyalok nem szakrális lények, hanem az ember számára hasznos, ehető állatok. „Az angyalok húsa finom, édeskés. Bár nem áll jól el. De jégen karácsonyig kibírja. A bőre pedig, ha épen marad, szintén remek, tartós, csak le kell mosni róla a csillogó hímport, amilyen a lepkéknek is van. Ha megtisztítjuk, olyan, mint a malac bőre. Lehet belőle cipőt varrni. Meg munkakesztyűt” (52.). A falu férfijai úgy vadásznak ezekre az élőlényekre, mint mások fácánra vagy a kártevő állatokra. Bennük van a kiirtási vágy, az angyalok elszaporodásának megakadályozására irányuló törekvés. A bizarr szituációt csak fokozza a karácsony közeledte, amikor is egészen más pozícióba kerülnek a lények. Csontjaikból játékkatonát, tollszárat, apró harangokat faragnak, amelyekkel a karácsonyfát díszítik. A meghitt ünnep természetellenes vigadalommá formálódik, ami azonban a bemutatott világban teljesen elfogadható. „Aztán karácsonykor olyan terülj-terülj asztalkám volt, hogy csak. Meg fenyőfa is. Rajta mézeskalács meg harangocskák. Meg gyertyák. Meg gyertyafényben csillogó aranyhaj. Úgy illatozott a szoba, mint a templom. Volt leves, meg volt hal, meg volt sütemény. Meg volt angyalkolbász, angyalgulyás, angyaltöpörtyű. Meg persze a sültangyal. A mézeskalácsos. Az angyal húsa olyan, mint a halé, lehet enni karácsonykor is. Csak sokkal nehezebb. Mert zsíros. Meg tömjénes” (53.).

Papp-Zakor Ilka nagyon tehetséges szerző, aki egy erős, misztikus világokat felvonultató kötettel mutatkozott be. Novelláinak szereplői egyaránt megférnének Bodor Ádám Verhovinájának lankáin vagy Berniczky Éva Várkulcsa című kötetének mutatványosai mellett. Az ügyes mondatalkotás és -elrendezés, az izgalmas, groteszk történetek mindenképp kíváncsivá tesznek, folytatja-e a szerző megkezdett világának kiépítését, vagy valami újat várhatunk tőle. Bárhogy is dönt a szerző, mindenképpen érdemes lesz figyelni Papp-Zakor Ilka további alkotásait is.

(Papp-Zakor Ilka: Angyalvacsora. JAK–Prae.hu, Budapest, 2015, 124 oldal, 2490 Ft)