Az önmagát beteljesítő fikció

Bartis Attila A vége című regényének bemutatója. Budapest, Nyitott Műhely, 2015. december 17.

Óriási várakozás előzte meg Bartis Attila új művének megjelenését, hiszen a szerző 14 évvel A nyugalom publikálása után jelentkezett új, az életmű eddigi darabjaihoz képest vaskosabb és hosszabb időn keresztül készülő regénnyel. A Magvető gondozásában megjelent alkotás iránti érdeklődést mi sem igazolja jobban, minthogy a bemutatónak helyet adó családias hangulatú – és sajnos ezzel párhuzamosan kevés embernek helyet biztosítani képes – Nyitott Műhely már jóval az esemény kezdete előtt megtelt érdeklődőkkel. A később érkezők java része már nem is jutott ülőhelyhez, így ők állva vagy a falnak támaszkodva követték a Rácz Péter költő és műfordító által vezetett beszélgetést.

Az est helyszínének nevéből kiindulva a kérdések elsősorban műhelytitkokra, illetve arra irányultak, hogy mennyire meghatározóak az alkotás során az egyes életrajzi momentumok, s így fény derült többek közt arra, hogy az egyes fikciós elemek miként váltak később az író életében önéletrajzivá, továbbá, hogy az évek során milyen változásokon ment keresztül a mű.

Rögtön a beszélgetés elején felmerült az a kérdés, hogy a regény címe tulajdonképpen minek a végére utal. Ezzel kapcsolatban Bartis megvallotta, hogy csakúgy, mint A nyugalom esetében, itt is bajban volt a címmel, sokan nem tartják jó választásnak, nem tudnak vele mit kezdeni, ugyanakkor az ő fejében már annyira régen megvolt, hogy írás közben tulajdonképpen ez hajtotta benne a szöveget, ezért nagyon reméli, hogy mű vége nem lezár, hanem megnyit majd valamit az olvasók számára.

A regényt átszövő motívumok kapcsán Rácz Péter a kutya és a holdra szállás motívumának jelentőségéről kérdezte a meghívottat; előbbi nemcsak a könyv borítója vagy szövegbéli előfordulásának (Goya Kutya című festménye, a sérült kóbor kutya elaltatása, a Holdra felküldött Lajka) okán kínálkozik kézenfekvő kérdésként, hanem az életrajzi vonatkozások miatt is, hiszen az író négy éve maga is egy kutya gazdája. Bartis azonban elmondta, hogy ez az életrajzi momentum nem játszott szerepet az alkotási folyamatban, mert sem a mű írásának kezdetekor (2002), sem pedig Goya híres festményének szövegbe kerülésekor (2005) nem volt még kutyája, és nem is sejtette, hogy egyszer bensőséges kapcsolatba kerül majd ezzel az állattal. A holdra szállás motívuma azért is bizonyult érdekesnek, mert – mint azt az író is kiemelte – gyakorlatilag nincsen olyan műve, amelyben ne lenne utalás erre a világtörténelmi léptékű eseményre. Bartis ezzel kapcsolatban megosztott egy gyermekkori emléket a nagymamája falán lógó, teliholdat ábrázoló, a rávetülő holdfény hatására valódiság benyomását keltő festményről, ám annak ellenére, hogy a kép által keltett érzések minden bizonnyal szerepet játszottak a holdra szállás műveiben való szerepeltetésében, mégsem tartja ezt kizárólagos magyarázatnak.

Az életrajzi elemek meghatározó jellege visszatérő momentum volt a beszélgetés során, s ezzel kapcsolatban az író megjegyezte, hogy sokan összekeverik a személyességet az életrajzisággal. A személyesség kapcsán szerinte a regényben megjelenő érzések jutnak hangsúlyos szerephez, továbbá az, hogy ezek mennyiben tartoznak őhozzá, s ezt azzal a némiképp kibővített Flaubert-idézettel illusztrálta, miszerint ő Bovaryné, de éppúgy ő Bovary és mindenki más, aki csak a könyvben szerepel, mert ez a fajta kapcsolódás a hitelesség záloga. Az önéletrajz számára az élet tárgyilagos leírását jelenti, melyet, ha meg akarna írni, ezzel indítana: „Bartis Attila vagyok, 1968. január 22-én születtem Marosvásárhelyen.” Ő ezzel szemben szépirodalmi művet írt, ugyanakkor hozzátette: nem hisz a fikcióban, mert úgy véli, minden író ahhoz tud nyúlni, amit átélt, ami a személye részévé vált, s ezek az élettapasztalatok sok-sok szűrőn keresztül áthaladva, tudatosan vagy tudattalanul épülnek be a szerzők írásaiba.

Bartis az önéletrajzi elemekkel kapcsolatban egy érdekes történetet is megosztott a közönséggel. Mint mondta, nem szokott kritikákat olvasni a műveiről, de olykor eljutnak hozzá az egyes vélemények, mint például A nyugalom esetében; egy internetes felhasználó az egyik fórumon kiemelt egyetlen mondatot a regény kontextusából, melyben a hamis tanúvallomások gépeléséről volt szó, majd utána zárójelben odaírta: önéletrajzi elem. A meghívott némiképp felindulva mesélte, hogy amikor ezt a művét írta, a legmerészebb elképzeléseiben sem merült fel, hogy ennek a momentumnak köze lenne az ő életéhez, ám az évek során, mintegy önbeteljesítésként, mégis önéletrajzi elemmé vált.

Az önéletrajzisággal, személyességgel, illetve a regényben bemutatott történelmi időszak (a főszereplő családtörténete a huszadik század elejéig nyúlik vissza, s a mű cselekményének nagy része a Kádár-korszakban játszódik) kapcsán felmerült az a kérdés is, hogy az író miképpen tud írni egy olyan időszakról, amelyről nincsen személyes tapasztalata. Bartis a történettudományi vonatkozásokkal kapcsolatban kiemelte, hogy míg a történelmi regények szerzői hosszú időn keresztül végeznek kutatást a könyvtárakban, addig ez rá – annak ellenére, hogy a fontosabb dolgoknak igyekszik utánajárni – nem jellemző, mert ő nem történelmi regényt akar írni, hanem azt szeretné bemutatni, hogy az egyes történelmi események milyen módon hatnak a szereplők életére, érzelmeire, kapcsolataira. Az egyik igazán lényeges forrásul a generációról generációra öröklődő családi legendák, vagy épp az elhallgatott, majd később napvilágra került történetek szolgálnak, melyek akaratlanul is beszivárognak az ember életébe, majd az egyes művekbe. Az est folyamán többször szóba kerülő, Mélyvár nevű fiktív város kapcsán a meghívott elmondta, hogy ha nem lett volna a fejében egy mitizált Marosvásárhely-kép, akkor ez a hely sem születhetett volna meg a képzeletében. A szülőváros és a haza kapcsán elmondta, hogy bár 1984 óta Budapesten él, A nyugalom című regényt megelőző művekben szinte semmilyen módon nem jelent meg a magyar főváros, s annak ellenére, hogy A vége teljes egészében Magyarországon játszódik, az erős érzelmi kötődés miatt mégsem tudta kihagyni a szövegből Erdélyt.

Az alkotási folyamatot illetően Rácz Péter arról kérdezte a szerzőt, hogy milyen regényíró módszerekkel dolgozik. Bartis megvallotta, hogy bár A nyugalommal kapcsolatban sokan kiemelték, hogy rendkívül feszes szerkezetű, és minden mondata mérnöki pontossággal kiszámított, ő maga sosem tudott kockásfüzetlapokra vetett vázlatok alapján dolgozni; nála a mű úgy születik, mint egy asszociációs lánc, ezért számára az az érdekes az írásban, hogy milyen utat jár be a szöveg, mire elnyeri végleges formáját. Ez akár hosszabb időt is igénybe vehet, hiszen az áldásos időszakok mellett olyanok is adódhatnak az író életében, amikor lassan vagy egyáltalán nem halad a munkával. Mint elmondta, új könyvét 2002-ben kezdte el írni, s bár hosszú időn keresztül dolgozott rajta – az írást édesapja halála után azonban egy időre félbehagyta az írást –, a szöveg legnagyobb része az elmúlt egy év alatt készült el. Hozzátette, hogy még a regény írásának idején publikálta a Romlás című drámáját, mely A vége egy régi változatából indult, s ugyancsak egy fotográfus a főhőse, ám nem akarta, hogy ez a két alkotás túlságosan összeérjen, ezért a regényszöveg sokat módosult az évek folyamán, s ez a változtatás a szereplők nevét is érintette. A főhős eredeti neve ugyanis nem Szabad András, hanem Weisz József volt, s ennek hátterében az állt, hogy a szerzőnek annak idején egy Moholy-Nagy kiállításon kellett előadást tartania a híres művészről, akinek nemcsak az élete, hanem az eredeti vezetékneve (Weisz) is nagy szerepet játszott a főszereplő figurájának megalkotásánál. Bartis azonban külföldi tartózkodása miatt nem tudott arról, hogy Závada Pál Természetes fény című művében is szerepel egy Weisz nevű fotográfus, s mikor a könyv leadása után értesült erről a kiadótól, haladéktalanul új nevet kellett találnia a hősének, ami azért bizonyult nehéz feladatnak, mert a mondatok a Weisz név ritmusára lettek írva. Szabad András zenész szerelmének nevével kapcsolatban is hasonló problémák merültek fel, mert mint kiderült, egy híres – ám az esten meg nem nevezett – opera-énekesnő is azt a nevet használja, amit a figura eredetileg viselt, így a végső változatban ő is más nevet kapott. Rácz Péter a vezetéknevek kapcsán a névszimbolika kérdését vetette fel, hiszen a Zárai névnél az olvasó önkéntelenül is a „zár” szóra asszociál, ami érdekes kontrasztban áll a főhős vezetéknevével, s a meghívott elismerte, hogy valóban szerepet játszott ez az asszociáció a névválasztásnál, de eredetileg távolt állt a szerzői szándéktól. Beszélgetőtársa azt is kiemelte, hogy ugyancsak érdekes szembenállás tapasztalható a főhős viselkedése és neve között, hiszen sokszor ketrecbe zárt vadállatként viselkedik. De vajon miért? Bár az író hangsúlyozta, hogy nem ez a figura elsődleges és egyetlen vonása, ugyanakkor más emberekhez hasonlóan ő is sokat küzd például a generációs mintázat, a kommunikációs nehézségek vagy a társadalmi és politikai viszonyok „ketrece” ellen, ezért a neve nem a rá jellemző tulajdonságot hordozza, hanem azt, amire törekszik.

Végezetül pedig a szerző – némiképp ellensúlyozva azt a tényt, hogy új könyvében sajnos kevés a humor – egy olyan szomorúan induló fejezetet olvasott fel a könyvéből, mely a végén – stílszerűen – minden jelenlévőt megnevettetett, így az estet jó kedvű beszélgetések és dedikálás zárta.

Kosztrabszky Réka