Popovics Demeter: A bosszúság (novella, Kercsa Igor fordítása)

Nem volt dolga a vénasszonynak, talált magának bosszúságot – mondja a ruszin közmondás. Így jártam én is. Mindig birizgált a gondolat: nekem is legyen egy kis „birtokom”, ahová úgy mehetek, mint a „magaméra”. Hát ki is kutattam egy darabka földet, rajta szép, de már düledező házzal. Megvettem, azután rendbe hozattam a házat. És elkezdtem „gazdálkodni”. Kimentem néhányszor a kertbe, mindent megnéztem, hogy s mint áll a föld meg a ház. Pedig nem volt rá szükség, de hát mit csináljak okosabbat?

Nemsokára jött egy ember. Nem ismertem, de ő se engem. Mikor közelebbről megnéztem, mégis ismerősnek tűnt föl. Láttam már valahol… Ahá, jut eszembe, a kertem mellett, amikor alázatosan köszönt nekem.

– No mi jót hozott?
– Hallottam, az úrnak szüksége van egy emberre: a kertben – mondja.
– Hát, még magam sem tudom – mondom.
– Pedig kéne oda egy ember, különben elpusztul minden.

Láttam, ajánlkozni jött, de hát nem azért van az embernek esze, hogy mindjárt megmondja, mit akar…
– Meleg van – mondja az én emberem.
– Meleg! – hagyom rá.
– Szép kertet tetszett venni – mondja ő.
– Szépet – mondom.
– Ha be tetszene ültetni, szép gyümölcsös lenne – mondja fontoskodva.
– Lesz, lesz – hagyom helyben én is.

Mikor látja, hogy nem nagyon érdeklődöm, feláll, megforgatja a sapka szélét, kezében markolászva, és azt mondja: Eljönnék én az úrhoz…
– Minek? – kérdem.
– Hát embernek, mert anélkül elpusztul minden – mondja ő.
– Üljön le, beszéljük meg a dolgot – válaszoltam.

Beszélgettünk, és mindjárt meg is tudtam tőle az egész élettörténetét: a gazdasági tanfolyamon is volt, ért mindenhez, az állattartáshoz is, derék, jóravaló ember…
– Iszik? – kérdezem.
– Hát miből inna az ember? – feleli.
– Káromkodik? Mert, tudja, nem szeretem a káromkodást.
– Mi haszna volna?
– Verekedős?
– Kivel verekednék?
– Felesége van?
– Most nősültem nemrégen.
– Jó! Csináljunk írást. Megírom az írást. Pontról pontra s a végén még odaillesztem: Ha valamelyik fél nem lesz megelégedve a másikkal, felmondhat és elállhat tavasszal vagy ősszel.

Az ember beköltözött, én pedig nyugodtan aludtam: már van ember!

Egy reggel beállított és rám köszönt:
– Dicsértessék!
– Mindörökké. No, mi az?
– Szeretnék mondani valamit, ha nem tetszene megharagudni érte.
– No?
– Kéne venni egy tehénkét… Mert úgy van az, tetszik tudni, ahogy az egyszeri ember mondta: Trágya nélkül mit sem ér a föld. A tehén tejet is ad, trágya is lenne – hamar behozná az árát.
– Jó, jó. De a széna, amit megeszik – az jó csomó pénz!
– Tessék nézni, én azt már kiszámítottam. Megvesszük ennyiért, ad naponta ennyi tejet, szénát tetszik venni ennyit, a trágya megér ennyit, tetszik látni, szépen kifizetődne.

Az igazat megvallva, nem láttam; de – mondom magamban – érdekes ez az én emberem. Eszes. Vagy gazdag, vagy gazdaggá akar lenni. Nem baj – mondom magamban –, legyen! De az én emberem látja, hogy bizony gondolkozom. Tovább mondja a mondókáját: – Aztán a borjú… Megadja Isten, üsző lesz, másfél év múlva megfolyat, a mi nevelésünk lesz. Csak rendeset tessék venni.
Ez már spekuláció – gondolom, első lépés a gazdagodás útján. Azzal engedtem el az embert, hogy majd gondolkozom a dolgon. A feleségemmel is megbeszélem. De az ajtóból visszaszól: Jól tessék ám felfogni! Százpercentes haszon.

Megbeszéltem a dolgot a feleségemmel, meggondoltam jól, és megvettem a tehenet. Azt mondtam magamban: ha tehén, hát legyen tehén! És a másik faluban vettem. Méregdrága volt a tehén, mert valamikor még díjat is nyert valamilyen kiállításon. Gondolom magamban: ez tán csak meg fog felelni az emberemnek. Takaros egy állat. Hazahoztuk a tehenet, megfejtük, otthon tartottuk egy álló nap: így próbáltuk ki, hogy milyen. Szépen adott, s a teje akár a vaj.

Estefelé jön az ember, feleségestül. Látja ám a tehenet, s rákacsint az asszonyára, és mellém állva ravasz mosollyal kérdi:
– Az úr tehene?
– Az enyém.
– Megvette?
– Meg – hagyom helyben.
– Rendes állat?
– Rendes.
– Látom, lesz teje.
– Lesz.
– Hát, sok szerencsét! – mondja az asszony is. – Megfejték már?
– Úgy, ahogy. Majd holnap mutatkozik meg, ha kipihente magát – mondom én. Hát vezessék haza. – Az én emberem fogta a kötelet és megkérdezte: Hogy hívják?
– Banda – mondom én.
– Banda? – Milyen finom úri neve van…
– Neee! Neee!
No gyerünk, Isten nevében! Elül az ember, mögötte a tehén, a tehén mögött az asszony.
– No gyerünk, Rendeska.
– Nem Rendes, hanem Banda! – szólt hátra az ember, s útnak indultak. Másnap megnézem én a tehenet. Valóban derék egy állat. Gondolom magamban, lesz tej, trágya is, borjú is. Hej, micsoda jövedelem lesz itt!

Este hozzák is a tejet. Jócskán volt: tizenhat liter. Kettőt magának hagyott az ember.

Hát mégis igaza volt az embernek – gondolom. Látszik, hogy gazdasági tanfolyamot végzett…

Akkoriban nagyon elfoglalt voltam, az asszonynak is sok volt a dolga, nem jártam ki a „birtokra”. Egy reggelen beállít az ember.

– Mondanék valamit…
– No?
– Apaszt a tehén!
– Apaszt? – Még soha nem hallottam ezt a szót.
– Hát valahogy nem ád annyi tejet, mint ezelőtt.
– Mennyit hozott be?
– Tizenkettőt.
– Kevés! Hattal kevesebb. Ha így haladunk, nemsokára tejet kell vennünk a tehenünk mellett…
– Hát hogy lehet az? – kérdem elszontyolodva.
– Tudom is én… Megrontották, megverték szemmel. Az ördög vinné el a megrontóját. Pedig úgy etetjük, úgy itatjuk!
– Hát csináljunk valamit, hogy ne „apasszon”.
– Korpa kéne… Mert tetszik tudni, a tehén aszerint ád, ahogy kap.
– Hát nem nagy haszon lesz így rajta, de – nem bánom.

És egy mázsa korpát vettem. Úgy két nap múlva vagy két literrel több a tej.
– Tetszik látni – mondja mosolyogva az ember –, nem mondtam? Hisz ezt a bolond is tudja…

Így ment ez egy ideig. Hol tizenkettő, hol tizennégy. Egyszer csak jön az ember.
– Újságot hozok.
– Milyet?
– Nagyot!
– Beszéljen már!
– Kisborjú lesz.

Éppen a tükör előtt álltam; kihúzom magam nagy büszkén: lesz borjú, lesz haszon.

Pár hét múlva apad ám a tej.
– Ne tessék csodálkozni, tetszik tudni, borjas a tehén.

Hát igen, gondolom. Ámbár hallottam már olyat, hogy van tehén, amelyik mindvégig nem „apasztja” a tejet. De nem baj, gondolom magamban: ami elvész a vámon – megtérül a réven. – És már simogattam, ajnározgattam a szép allgaui borjúcskát. Hogyne, mikor soha életemben nem gondoltam, hogy nekünk borjúcskánk is lesz egyszer.

A hónapok egyre múltak. Egyszer azt mondom édesapámnak: maga ért hozzá, hát mikorra lesz már meg az a borjú?
Elindultunk a „birtokra”. Mondanom sem kell, egész idő alatt másról sem volt szó, mint állattenyésztésről.

Megérkezünk. Bemegyünk az istállóba. Apóka nézi a tehenet jobbról, nézi balról, aztán elölről, hátulról. Nem tetszett nekem ez a nagy mustrálgatás.
– No, hogy állunk, apus?

Az öreg csóválja a fejét, keresztbe fonja a karját, és azt mondja: Valahogy nem nagyon borjas ez a tehén. Nekem meg fejembe száll a vér. Elkiáltom magam: Hej, atyafi! Jöjjön csak ide!

– Itt vónék, instálom…
– Folyatott ez a tehén?
– Már hogyne folyatott volna. Úgy éljek!
– Jó, jó – de megfolyatott-e?
– Hát nem tetszik látni; már „mutatkozik”.

Jól van, gondolom magamban. Apus nem állatorvos, csak tanító, talán nem látta jól.
– És mikor lesz borjú?
– A napokban – mondta.
Megyünk apókával hazafelé. De most már én nem hagyok az öregnek békét. Kérdezek, kérdezek, folyton csak kérdezek.

Apus azonban nem enged a magáéból. – Nem látszik azon semmi! Akkor lesz annak borja, mikor…
– No, meglátjuk – mondom, – de csak fogva tart a kételkedés. Azért hozzáteszem: – Látja, nem ad tejet!
– Nem ad? – nevet az öreg. – Nem ad?
– Miért mondja ilyen furcsán: „nem ad?”
– Hogy furcsán? Úgy mondom, ahogy kell. Nem láttad a tehén tőgyét?
– Nem néztem meg különösebben, de ha úgysem ad tejet?
– Ad! – mondja apóka.

Gondolkodom, tűnődöm egész éjjel, álmatlanul. Engem becsaptak. Reggel korán felkelek, indulok, egyszer csak látom, jön az emberem.
– Baj van, uram, nagy baj.
– Hinnye! No mi?
– Elvetélt a tehén…
– De nem ásta el, láthatom még?
– Aligha, mert megették a kutyák!

Azonban a tehénen nem látszik semmi.
– Nézze csak! A tehén egészséges, kutyabaja sincs, nem látni rajta semmit! Hát hogy?…
Az emberem egy kissé gondolkozik, aztán nagy biztosan mondja:
– Nem ám, mert ez ilyen fajta, ezen nem látszik meg!

*

Másnap tizenkét liter tejet kaptam megint – elmondom az apámnak. Azt feleli rá: úgy kell neked! Tönkremégy, az embered meg lassan meggazdagszik.
Gondolkodom, gondolkodom, és be kell ismernem, igaza van apámnak. Az én emberem, mikor tehenet vétetett velem, spekulált, a tejjel pedig manipulált.
Az emberem a minap vett magának egy tehenet: én pedig bementem a könyvkereskedésbe, és vettem magamnak egy tankönyvet: „Az okszerű állattenyésztés…”

Kercsa Igor fordítása