Kovács Eleonóra: A tintásüveg

Olimpia azonnal megszabadult volna a bizonyítéktól, annak érdekében, hogy a bírák előtt később magabiztosan állíthassa: nem ő árulta el Z.-t. Ha már nincs birtokában a tinta és a papír, senki sem vádolhatja meg, gondolta ő. Ekkor még nem merült fel benne a hamis bizonyíték létrehozásának lehetősége.

A szembesítés is megvalósítható, de ki hinne Z.-nek? Viselkedésével aláásta saját szavahihetőségét. Az esti frissítésben látott elmeintézeti szökevény, aki megtámadott egy babakocsis anyukát, nem számíthat a közvélemény jóindulatára.

Olimpia azon gondolkodott, hová rejtse a plakát készítésekor használt tinta maradékát. A közvetlen környezetét, saját munkaasztalát figyelhette, ott biztonságban őrizhette volna az üvegcsét. A kötelező munkahelyi átvizsgálás alkalmával azonban képtelen lett volna hihető magyarázattal szolgálni. Rejtekhelyet kellett találnia. A papírt az irodai hulladék égetése közben megsemmisítette. Ezt követően erősödött az érzése, hogy figyelik.

Ez utóbbi, nyugtalanító sejtésen kívül ott lappangott a tudat is, hogy elárulta Z.-t, és mindez kitudódhat. Elképzelte, milyen arckifejezéssel néz majd rá Z. emiatt. Reményvesztve, csalódottan. Olimpia gyomra émelyegni kezdett saját maga iránt érzett megvetése okán.
A tintásüveg megsemmisítése helyett annak elrejtése mellett döntött. Azt remélte, később enyhítheti az árulás tényét, ha hangoztathatja, hogy nem kizárólag Z. felelős a plakátokért. Ezért osont a város szélén álló faházak felé. Anélkül, hogy odanézett volna, tudta, hogy a függöny nélküli ablakok mögül sápadt gyermekek leskelődnek.

Az egyik faház udvarára lépett. Valahonnan ismerősnek tűnt. A hajdan gyeppel borított udvart benőtte a gaz. Embert vagy kutyát nem látott, jármű nem parkolt a közelben. Ez jó hely lesz, gondolta Olimpia, és belépett a házba. Porszag terjedt a levegőben, mintha évek óta nem súrolták volna az előszoba deszkáit. Az idő és az öregség szaga érződött itt. A múlás és az eltűnés a porral együtt telepedett a használati tárgyakra.

Halk zörejt hallott az udvarról, ellenkező irányba indult. Felment a lépcsőn, lenyomta az ajtók kilincsét, a harmadik nem volt zárva. A csendből sejtette, hogy senki nincs bent. Belépett. A berendezés miatt arra gondolt, ismeri a tulajdonost. Elavult, rosszul szigetelő ablak uralta a helyiség nyugati oldalát. A fény beáradt, apró porszemcsék úsztak a levegőben. Olimpia önkéntelenül az ablak felé közeledett. Nesz hallatszott, Olimpia megpördült, mire egy macska ugrott ki az asztal alól.

Felfigyelt az asztalon felhalmozott alkatrészekre, csavarokra. Úgy vélte, egy régi, mechanikus óra darabjait látja. Az asztal mellett valódi fából készített szekrény állt. Elfordította a zárban a kulcsot. Várakozásával ellentétben nem összehajtogatott ruhaköteget talált odabent. A szekrény belsejében még több csavar, valamint egy vörös bélésű, fekete köpeny függött. A harmadik polcon egy lapos doboz állt, a fedőlapjára óvárosi nyelven vésett felirat: arcfehérítő, nappalra.

Olimpia megrázkódott, gyomrából a rémület a fejébe költözött. Ellenségének rejtekhelyére tévedt. Egy pillanattal később rádöbbent, hogy meglehetősen kicsi a véletlen esélye. Csapda, lebukott, mi történt Z.-vel – ezek a gondolatok keringtek a fejében. Közeledő lépések zajára lett figyelmes. Az ablak felé hátrált, a külső párkányra lépett. Ez nem túl magas, gondolta, majd hosszú ideig nem jutott eszébe semmi.

A szoba lakója egy perccel később töprengve szemlélte az asztalán álló kék tintásüveget.