Balla: A nagy szerelem

(regényrészlet, Dobry Judit fordítása)

Estefelé megint lelépett a kocsmába.

Valaki azt kiáltozta:

– Čarnogurský vatikáni kém! Golyót neki, a spiclijének! A bátyja privatizálta a Váhostavot! És ti itt mindnyájan csak ültök, és nem tudjátok, hogy nyolc méter mélyen betonvasalatok vannak, ez az igazság! Ötven kilométer szélesen, ezt nem is lehet számokban kifejezni. Én becsületesen dolgoztam egész életemben, és csak egy régi gramofonom van, és valakinek meg a föld alatt ez? Mi itt semmit se sejtünk, nézzétek csak, sörözünk. És azok a rafinált főszerkesztők! A mi pénzünkből élnek, a mi nyugdíjainkból! De erről nem írnak. Én a kezdetektől fogva kommunista voltam, becsületesen fizettem a tagságit, így aztán akkor jogom volt megkérdezni a járási tanácselnöktől, hogy igazán párttag-e, és hogyan gondolja ezt a dolgot a mi szocializmusunkkal. Milyen kommunista maga? – nyíltan megkérdeztem tőle. Ez az én dolgom, mondta. Maga fog így beszélni? Hiszen maga baszott el itt mindent! Fillernek hívták. Az apósom volt a tanúja az esküvőjén a templomban. Kommunista, és templomban házasodott! Rendesen volt pap meg minden. Ő is egy afféle. A Járási Nemzeti Bizottság elnökét, amikor meghalt, helikopter szállította. Miközben akkor még nem is léteztek helikopterek! Tényleg: ki fizeti a művészeket? Hogyan tudják egyáltalán megcsinálni azt a múzsaiskolát? Azt a zenéset. Fizesse őket a Čarnogurský, de ne az én nyugdíjamból! Elnök akart lenni? Rendben, ludák, az apja is az volt, nincs ezzel semmi bajom, de azután? Miután Mečiart támadta?! Engem már nem fog becsapni!
Andrič távolabb ült az emberektől, még a barátaitól is.

Már az összes témájukat ismerte, akárcsak a kijelentéseik függőségét a független médiától – emiatt hordtak össze egyre gyakrabban zöldségeket. Amikor egyedül volt, legalább megengedhette magának, hogy ne az arckifejezése uralkodjon rajta, nem volt se szomorú, se vidám, se agresszív, se jámbor, se összpontosító, se pedig szétszórt: az arca úgy lógott rajta, akár egy vizes zokni a fürdőszobai szárítókötélen. De az új kocsmai nemzedék másképp viszonyult a saját arcához: a fiatalemberek és a lányok a teljes kifejezéstelenség mögött nem pihentek, ellenkezőleg, szándékosan és kihívóan mindenkit pofán vágtak vele. Az ő félretett álarcuk és kontrollált, arcjáték nélküli, hanyag arckifejezésük érthető, vulgáris nyelven beszélt, üreslelkű ábrázatuk irányítatlan lövedékei mint egy ökölbe szorított kéz sújtottak le egyenesen Andrič terébe, ahol máskor összpontosítva és fegyelmezetten viselte az arcát, bár szemének eközben a lehető legalkalmatlanabb pillanatokban volt szokása hirtelen kialudni.
Teljesen összeverve ért haza, jóllehet egy ujjal sem ért hozzá senki.

*

Elvira, Laura anyja nemcsak nőként, hanem főleg angyali módon volt éteri lény. Azt várta, hogy egyszer majd a levegőbe emelkedik előtte, és még ezért is szomorúan mosolyogva fog bocsánatot kérni, majd rögtön visszaereszkedik a padlóra, és bevallja, hogy a repüléstől is depressziós, de mit is tehetne?
Az ő élete így alakult.
Hát, kérem.
Időnként lebeg, igen.
A panelházban, az ötödik emeleten.
Egy kis szobában az orosz klasszikusok kötetei között.
Alattuk egy sötét, alacsony polcon a szlovák nagyságok hevertek, beleértve azokat is, akiket ezeken a végeken csak az igazi nagyok hiányában tartanak nagyságoknak.
Jó, hogy léteznek olyan eldugott helyek, ahol ezek a senkik is egyéniségeknek számíthatnak.
Ha Elvira hirtelen a padlóra esne, ha az angyali varázslat hirtelen megszűnne, ezernyi apró szilánkra törne, akár egy értékes üvegtárgy.
Féltette őt.
Néha olyan sápadt volt!
Laurát is féltette.
A kislányát is.
De leginkább magát.

*

Váratlanul átélt egy boldog pillanatot: rápillantott egy érdekes nőre.
Az észrevette, és lesütötte a szemét.
Hihetetlen: ki süti le manapság a szemét?
Váltottak néhány szót, végül a nő megnyílt előtte, egyszerűen szólva, mint egy virág.
Elégedett volt, beérte ennyivel.
És a tudattal, hogy nem kell vele élnie.
Egyúttal paradox módon még mindig ábrándozott a Laurával való közös életről, elemezte a kapcsolatuk folyamatát, hozzágombostűzte a többi bogárhoz a faliújságra, hogy legyen áttekintése.
Ez rossz megközelítés volt.

*

Az igazgató néhány hónapon át folyamatosan elemezte a munkában elért eredményeit, és aztán közölte vele:
– Túlságosan hosszú ideje dolgozik ebben a hivatalban. Már nem vét hibákat, mert időközben a hibái a belső előírások részévé váltak. De milyen esélyük van a fiataloknak? Mikor kapnak lehetőséget? Ezt jól kijárta magának: az ön tapasztalatával és képzettségével könnyedén teljesíti a kötelességeit, de ismétlem, mi legyen a fiatalokkal? Mi legyen a párttagok gyerekeivel, ha ön még mindig kapaszkodik a hivatalába? Fejlődnie kellett volna! Már rég ki kellett volna innen nőnie valahová a jó büdös francba!
Andričnak olyan érzése volt, mintha kinyitottak volna rajta egy szelepet: leereszt a teste, és lehull a padlóra, akár a télikabát a fogasról.
Otthon pihenni akart, de nem tudta elkerülni, hogy ne gondoljon Laurára.
Most itt van ez a nő, írná Esterházy Péter.
Nem volt itt, az ország másik felében volt.
De mintha itt lenne.
A nő nemegyszer ismételte, hogy szereti.
Ez régen volt, a kapcsolatuk elején.

A múltban talán más nők is szerették, a nők ugyanis szeretnek, benne van a természetükben, és gyakran beszélnek róla, ritkán beszélnek más dologról. Laura azt szerette volna, hogy ő is mondja neki, hogy szereti, és dühös volt, amikor nem volt rá hajlandó. De véleménye szerint a szavakkal csínján kell bánni. Nem esett le neki, hogy bizonyos helyzetekben bizonyos szavakat nem kimondani legalább annyira végzetes, mint más helyzetekben más szavakat kimondani. Aztán Laura egyszer azt mondta neki, hogy már nem szereti, és esélyt ad másnak. Azt gondolta, hogy sose szerette őt. Tévedett, mert nem értette a nőket és a társas kapcsolatok terén jellemző rugalmasságukat. Talán szándékosan akart tévedni és szándékosan nem értette, hogy ne kelljen szenvednie. Laurával gyakorlatilag sose veszekedtek, és neki a szülői házban olyannyira megszokott hangos hisztérikus veszekedések híján egyáltalán nem esett le, hogy Laura egy bizonyos pillanattól kezdve elvi ellentmondásban áll vele.

Éjszaka, az igazgatóval történt beszélgetés után Švantner elbeszéléseit olvasta, és aztán a vérről álmodott. Felébredt, és rájött, hogy új állásra van szüksége.
Kiégett.
De hogyan találjon így kiégve új állást?
És minek?
Teljes állásban önmaga, az alapvető élettevékenységek foglalják le.
Felkelt az ágyból, de tovább aludt.
Állandóan aludt vagy köztes állapotban volt – nem felébredni, nem felébredni, nem felébredni –, és ahogy fejben ismételgette ezt a kifejezést, hirtelen felrezzent és észrevette, hogy a hivatal vécéjében aludt el.
A mellette lévő kabinból zörej hallatszott.
Felállt a vécécsészére.
Áll és kukucskál a bádogfal felett: a mellette lévő kabinban a kiégett Panza ül.
Panza szeme kigúvadva, szájával önkéntelenül tátog.
Az új Munch-festményből a sikoly lassan buggyan ki, akár a kocsonya.
Andrič kutatja, hová néz Panza.
Nem lepi meg, hogy őrá.

*

A hivatal vezetésének ünnepi ülésén mindenki rávetette magát a szendvicsekre. Ahogy Andrič Sankti nevű kollégáját nézte, megállapította, hogy Sankti még nála is jobban szégyell nyilvánosság előtt enni. Ő maga mindenkinél jobban szégyellt nyilvánosság előtt enni, mindenki másnál, kivéve Sanktit, mindenesetre jobban, mint Vajová kollegina, aki valójában egyáltalán nem szégyellt, a sonkát ugyan a mutató- és a hüvelykujja közé fogva vette le a szendvicsről és tette a tányérra, mert sonkát nem ehet, de a többi résznek jóízűen látott neki, igazából ebben a fázisban Sankti is szinte falta az ételt, mintha egyáltalán nem zavartatná magát, csakhogy egyúttal teljesen elvörösödött, mintha az életéért evett volna, miközben viszont szemmel láthatóan nem akart enni, és ezért legalább igyekezett úgy tenni, mintha egyáltalán nem enne, szemével szorgalmasan fenntartotta a kapcsolatot az értekezlet eseményeivel, ugyanis értekezleten voltak, amely egyúttal ünnepi ülés és kisebb ünnepség szerepét is betöltötte, egy kisebb, hivatali ünnepségét, valószínűleg közeleg az év vége, Andrič hirtelen kapcsolt, hogy tényleg közeleg az év vége, mégis hol volt egész évben, hogyan múlhatott el ilyen gyorsan ez az év?

Álomvilágban élt.
Felhők felett lebegett.
Kapcsolatban Laurával.
Így írják a Facebookon: kapcsolatban.
Kapcsolatfelhőben.
De a felhőből sűrű felleg keletkezett, beborult, és mennydörgés hallatszott.
A zápor fokozatosan szomorú esőzésbe váltott át.
Szóval véget ér az év.

Lehajtotta a fejét, halkan rágott, egy következő év is elmúlt, de legalább talán lesznek végre jutalmak, ámbár hiába gondolkozott, miért is kellene neki és a kollégáinak jutalmat kapniuk: talán azért, mert a szlovák gazdaság idén se omlott össze. Ez viszont nem az ő érdemük volt. Másrészt senki se tudja, miért is nem omlott még össze véglegesen a gazdaság, és hogy ez kinek az érdeme. Talán azért jár a jutalom, mert nem torpedózták meg a gazdaságot, habár nem lehetnek benne biztosak, hogy nem tették, mert a lakosság nagy része már azzal is torpedózza a gazdaságot, hogy egyáltalán létezik és amilyen módon létezik, és ez alól a hivatalnokok sem képeznek kivételt.
Lehajtotta a fejét, valami kerek összegre gondolt.

Sankti kétségbeesetten meresztgette a Sankti-féle megértéssel és részvéttel teli szemét. Az értekezleten ezekben a pillanatokban semmi hivatalos nem történt, csak ettek, csöndben rágták az ételt, mindenki igyekezett hermetikusan zárt szájjal rágni, roppant módon megrémisztette őket a csámcsogás, és Andričot elöntötte a hideg veríték, amikor Sankti hirtelen sonkával, kenyérrel, tojással és reszelt sajttal teli szájjal azt javasolta, hogy énekeljenek közösen karácsonyi dalokat, de az Andrič és Sankti közt éppen megdermedő jég azonnal megtört, mert Andrič néhány rémisztő másodperc múltán megértette, hogy Sankti csak viccel, hogy oldja a már eléggé sűrűsödni kezdő hangulatot. Sankti teli szájjal cinkosan ránevetett, hogy világosabb és érthetőbb legyen a dolog, de akkor néhány sonkadarab, kenyér, tojásmaradék és egy reszeltsajtcsomó pottyant a figyelmesen – ahogy ezt minden jólnevelt ember tenné – szája alatt tartott tenyerébe, majd sovány ujjai közt kicsúszott a falat az ingére, és Sankti Andričcsal együtt ebben a szörnyű pillanatban megdermedt, és megértették, hogy a csatát elvesztették.
Az értekezlet viszont szerencsére éppen akkor ért véget.

*

Örült, hogy Laura ismét látni fogja meztelenül.
Talán utoljára.
Meztelenül szégyellte magát a legkevésbé, mert a felfedett intim testrészek elterelték a figyelmet a teljes formátlanságról, összelapultságról és löttyedtségről.
Legszívesebben így járt volna munkába is.
Az ablakon túl a téli égbolton ragyogott a hold, a folyosót szőnyeg borította, az apartmanban melegítettek a radiátorok, Laura a kasztrált énekesről, Farinelliről szóló filmre összpontosított, ő pedig éppen Laura lányának nevelője szerepében tetszelgett. Ez a szerep nem zavarta, az apaságot így is, úgy is főleg szellemi dolognak, üzenetek, vélemények, elvek, tanulságok, figyelmeztetések átadásának tartotta.

– Még ha nem is az én lányom, szeretnék vele törődni – mondta annak idején Laurának, habár, amikor mindez az ő szájából elhangzott, ő maga nem találta normálisnak.
Rendjén való, ha egy férfi egy idegen gyerekkel akar törődni?
A pedofília gyanúja adta magát.

És mégis hogyan törődne vele? Laura az ország egyik végében élt, ő pedig a másikban. Egyiküknek sem állt szándékában elköltözni. A körülmények nem tették lehetővé. De a körülmények megváltozhatnának. Ilyen változástól mindketten féltek, holott fokozatosan kiderült, hogy valójában csak ő félt. Ez annyit is jelenthetett, hogy elégedett volt az eddigi életével. Pontosabban: meg volt vele békélve – a rezignáltságot nem kell összekeverni az elégedettséggel.

Laura az ő esetleges pedofíliájánál sokkal jobban félt valami mástól: hogy végül tényleg vele fog akarni élni. A szabadságát is feláldozná, de milyen okból? Hogy aztán visszasírja azt? Ő már régen, egy éve, talán még fél éve is vele akart élni, de fokozatosan teljesen elment tőle a kedve, miután jobban megismerte. És az, amit Szepesszombatban fecsegett ki, mindent eldöntött: Laura nem volt csapongó, de mégiscsak kivetette a hálóját, és bele is akadt valami pasas, egy szép szál férfi Közép-Szlovákiából. Becsületesen előre tájékoztatta róla Andričot. Azt várta, hogy az új tényállást nyugodtan és kiegyensúlyozottan fogja fogadni, mert azt gondolta, hogy a férfi sose szerette.
– Szerethetsz te egyáltalán – boncolgatta a dolgot – bárkit is?

Még pár dolgot kérdezett ebben a szellemben.
Aztán csönd lett, melyben a férfi nehéz, szürkésfekete gyűlölete egyre sűrűsödött, és hirtelen mindketten úgy mozogtak, mint az elefánt a porcelánboltban, még akkor is, ha mozdulatlanul ültek megvetetlen ágyuk saját oldalán.

Megértette, hogy a meztelenség már nem jöhet szóba, így elkezdett a közép-szlovákiai férfin töprengeni. Laura azt mondta neki, hogy ez a férfi a tapasztalatait olyan gazdagodásként éli meg, amely új lehetőségeket nyit meg előtte. Andrič a tapasztalatait elkeseredettségre, gyanakvásra, bizalmatlanságra és dühre való indoknak tartotta. Nyüszített tapasztalatai csapdájában. Ráadásul a tapasztalatai alapján kellemetlenül bosszúszomjas volt, bosszút állt bárkin, nem válogatott különösebben, mindenkit letarolt. A közép-szlovákiai ezzel ellentétben a megtapasztalt rosszra is úgy tekintett, mint indokra, hogy jócselekedet hajtson végre – éppen azért, mert valamikor régen az emberek bántották őt, arra vágyott, hogy segíthessen másokon. Ezért az életfelfogásáért Andrič gyűlölte őt, holott személyesen nem is ismerte. A gyűlölet elragadta, akár a gyógyíthatatlan betegség.

A világon minden betegség, és ha a betegséget meggyógyítják, a világ eltűnik, állapította meg magában, és örült, hogy mennyire vág az esze.

A sarokban volt egy állvány, rajta egy zöldes fényű lámpával, ilyen fényben még az életerős Laura is kicsit úgy nézett ki, mint egy halott, és a lánya egy halott gyermek bájával mozgott.
A gyógykezelés maga a lét értelme elleni támadás, jegyezte fel Andrič.

– Nem vagy beteg? – kérdezte Laura, és a homlokára tette a tenyerét.
– Nem, csak elpirultam.
Tudta, hogy gyakran szokott betegeskedni.
Betegnek lenni kényelmes.
Olyankor sok mindent megbocsátanak az embernek.
A betegségek világában mintha nem érvényesülne a logika, az ostobáknak sem kell szégyenkezniük, ráadásul a logika esetenként a betegség egy további megnyilvánulása.
Reggel sétálni mentek, azon töprengtek, ami éjjel történt. Az éttermek és szállodák hátsó udvarában a csatornafedelek körül, ahová a kisegítő szakácsnők a moslékot szokták önteni, megmaradt a zöld fű. Laura lehajtott fejjel lépkedett, ajkai összezárva.

A drótkötélpályára jegyeket áruló férfinak nem volt saját arca, az eredetije Peter Ustinov volt.
– Úgy érzem itt magam, mint egy idegen bolygón – csipogta egy gyerekhang a jegyre várakozók sorából. A fiatal család a Marsról érkezett, de ezzel se keltette fel senki érdeklődését. Hirtelen eltűntek az idő süllyesztőjében ezekkel a jegyzetekkel együtt, jegyezte fel Andrič – jegyzetfüzetét majdnem elragadta a szél –, s mert nem nézett a lába elé, megcsúszott és beleesett egy hótorlaszba.
Kis idő múlva beültek egy büfébe.
Bejött egy nő síoverallban.

Ha ilyen nő jelenik meg, a terem felragyog, amikor távozik, a terem kialszik. Már akinek: a férfiak észreveszik, a nők nem. Némelyik nő ugyan észreveszi, hogy ilyen nő lépett be, és azonnal hűtlenség tervezgetésével kezdi gyanúsítani a férjét, de azt, hogy a terem az ilyen nő érkeztével felragyog, a másik nő nem látja, mert a terem szerinte az ő érkezésétől számítva ragyog.
A valóságban a helyiség silányan van megvilágítva.
Andrič kiment a mosdóba, és amíg visszajött, a helyét elfoglalta egy másik férfi. Már az előző nap is látta a vonatban, akkor Stanislav Rakúsra emlékeztette, valóságos Rakús-hasonmás volt.
De annak a férfinak Laura asztalánál nem volt szakálla.
Igazából teljesen másképp nézett ki, mint az a vonatban.
Teljesen úgy nézett ki, mint Andrič.
De hogy is néz ki amaz?

Az asztalnál, ahol Laura ült a lányával és a hasonmással, a történet kezdett felpörögni. Andrič addig a közép-szlovákiaira gondolt. Az állítólag elvégzett egy masszőrtanfolyamot. A masszőrök mindig is gyanúsak voltak Andričnak. A közép-szlovákiainak arra ment ki a játék, hogy az itteni sajátos munkapiacon növelje az esélyeit, állította a hotelban Laura, aki most meglepettnek tűnt, amiért Andrič hirtelen ilyen beszédes lett, amilyen finoman tartja a könyökét, és egyúttal elkezdi a mobiljával feljátszani, amint a kicsi csintalankodni kezd, besurran az asztal alá és onnan leselkedik, színházat játszik egy piros kesztyűbáb segítségével, ami szinte kísértetiesen hasonlít rá. A kicsi játék közben vicces hangokat adott ki, és a másik Andrič úgy vihogott, hogy a mobilja is remegett.

Az első Andrič leült a pulthoz.
– Mit iszik?
Az első Andrič válaszolt.
Laura az asztalnál kölcsönadta a hasonmásnak Bergyajev Dosztojevszkij világszemlélete című tanulmányát.
Andrič a pultnál egy csésze kávé fölött dühöngött.
Az a másik a tanulmányban lapozgatott.
A gyerek kikukucskált az asztal alól, és csilingelve kacagott.
A történet szekere tovább döcögött.
Valami mindig döcög.

Andrič nézegette magát a pult fölötti tükörben, és úgy tűnt neki, nem magát látja, hanem Panzát. Tudta, hogy Panza egy abszolút alázatos ember, de ebben az alázatosságban nincs semmi rossz, mert Panzát az alázatosság nem alázza meg, az alázatosság pajzs, ami mögött a legjobban tud elbújni. Az alázatosság mögött van egy kis szobája, ahol kupacokra vannak halmozva a személyes dolgai, beleértve a borotválkozási cikkeket.

Panza estéről estére az ágyban nyakig betakarózva mérte fel a napját, és elégedetten bólogatott.
A paplan sima, csillogó anyaga suhogott a borostától.
Minden jó és helyes, így meg így, értékelte az értékelő.

Reggel új nap virradt, és neki elég volt látnia, hogy az élet megy tovább, az ő személyes élete ugyan meg se moccant, csupán mások élete haladt előre, de annyi baj legyen.
Elégedett volt.
Felment a hídra, és nézte, amint folyik a folyó.
És jó, hogy folyik!
Hadd folyjon!
Miközben a folyó nyugodtan lehetett volna akár egy metafora is, ő nem vette volna észre.
Csakhogy: ki tudhatta Panzán kívül, hogy miért suhog a paplana?
Andrič tüsszentett, a nedves őszi levegőtől náthásan, amit még tél derekán is magában hordozott.
A szöveg hibái, jegyzetelt és szipogott, csak hangos olvasáskor bukkannak elő.
Az élet hibái csak akkor, miután leéltük.
A szöveget kihúzogatod, az életet megbánod.
Csodálta azokat a művészeket, akik képesek voltak nyilvánosság előtt felolvasni a szövegeiket, észrevenni azok problematikus részeit, de emellett még le is nyűgözték a közönséget. Elméletileg ő is tudta, milyen képet vágjon, és mit mondjon, csakhogy: képet vágni az ő képével?
Milyen az ő képe?
A komoly arckifejezés karikatúrává válik rajta.

Tehát az arc karikatúráját összekapcsolta a hang karikatúrájával, és nemegyszer így valósította meg a fellépés karikatúráját a pódiumon. Csakhogy a közönség valódi volt, és jogosan várt el valódi élményeket. Az elcsúfított kinézetéhez és elcsúfított beszédéhez automatikusan elcsúfított vélemények, lerombolt szintaxis, összetöredezett mondatok is társultak – a romok még füstölnek – a logika súlyos frontális balesetet szenvedett – a tűzoltók a nézőtéren speciális berendezéssel szabadítják ki a beszéd összezúzódott roncsai közül a jelentések és értelmek maradványait.
Elég volt egy véletlenül kiejtett szó – ilyen helyzetekben csakis véletlenül ejtett ki szavakat –, és előbukkantak az emlékek. Hirtelen megdermedt, akárha katatón állapotban lenne, meggyőződve arról, hogy már sose fog tudni megmozdulni, sose kerül ki erről az átkozott helyről, a véletlenül kiejtett szó a megkezdett mondat roncsának közepén meggátolta őt minden további verbális megnyilvánulásban, kimeresztette a szemét, szeretett volna valamit kinyögni, de még azt a szerencsétlen szót se tudta megismételni, amely kiváltotta az emlékezésfolyamot, ült kigúvadt szemekkel és hallgatott, és a nézők ültek kigúvadt szemekkel, és valamit suttogtak, és őt belülről hatalmába kerítette az emlék, egy Laurával kapcsolatos részletről volt szó, vagy talán eszébe jutott az átok, amit tíz évvel ezelőtt egy éjszaka Diana szórt rá, egyszóval olyasvalami, ami méreggé alakult a memóriájában, mintha az agy olyan savat választana ki, amely gusztustalan péppé oldja az emlékeket, és a feje tele van ezzel a péppel, a pép megbénítja, és a legszélsőségesebb esetben Isten vagy más megváltás keresésére kényszeríti, másnap pedig azt írták az újságok, hogy ez egy újabb nagyon zavaros beszélgetés volt egy nagyon zavart íróval.

Ha a Párkány melletti Kisújfaluban lenne, a kocsmában most sűrű füst gomolyogna, akárcsak a régi szép időkben. A történelem rémségei ellenére az ablakban muskátli nyílna. Jól menne a kihúzogatás, jól menne a megbánás, mindehhez négy fernet. Csakhogy, amikor tudatosította, hogy valószínűleg mit is gondolnak róla az egykori élettársai, beleértve Laurát is, aki most lesz szintén egykorivá, mit gondolnak róla a beosztottai és a felettesei a munkában, mit gondol róla az apja, akivel már tizenegy éve nem találkozott, és tizenegy évvel ezelőtt is csak a bíróságon, az arca elzsibbadt, és ebben a pillanatban végérvényesen karikatúrává változott.

Amikor kijöttek Laurával és a lányával a büféből, megbotlott és belezuhant a hóba.
A kicsi elnevette magát, és elkezdte őt körbefutkosni.

Megigazította a sapkáját, nézte a hótorlaszt és Laurát, és töprengett: eszébe jutok valamikor ennek a nőnek, később, amikor ez az egész már teljesen összedőlt?

Aztán ránézett a lányára, és arra lett kíváncsi, eszébe jut-e valamikor ennek a gyereknek, eszébe jut-e, ahogy itt bohóckodott az érdekében, amit egyébként azelőtt sosem szokott csinálni.
És aztán rápillantott a körülöttük lévő hegyekre, házakra, villákra, szállodákra, és azon gondolkozott, hogy évek múltán neki eszébe fog-e jutni ez a tátrai városka, eszébe jut-e Ótátrafüred.
És hirtelen nem tudta, miért szeretne emlékezni – netán azért, hogy a túlélését látszólag töltse meg, itassa át valami – de éppen Tátrafüred? –, hogy az élet ne csupán olyan üres fokozatos öregedés, elfogyás, gyengülés, eltűnés, távozás legyen, hogy később érezhesse, hogy egykor neki is voltak illúziói, hogy érzelmeitől elragadtatva ő is összehordott hetet-havat, hogy megérintett emberi testet.

Amint így feküdt a hóban, megijedt, hogy nem Panza fekszik-e ott.
Ő maga elveszett, a cselekmény folyamán elkeveredett valahová, nem maradt Kisújfaluban?
Fürgén kiugrott a hótorlaszból, majdnem nekiütközött Laura meglepődött lányának, dobbantott néhányat, lerázogatta tornacipőjéről a havat – állandóan csak tornacipőben járt, legyen az Ótátrafüred vagy Kisújfalu – de nem téveszti véletlenül össze Kisújfalut Dévényújfaluval?
Megfogta a fejét, megtapogatta ritka haját, a sapka eltűnt.
Sosem viselt sapkát.

*

A borzas tollú varjú nézte a tengert.
A szél hűvös cseppek záporát hordta a mólóra.
Andrič átértékelte a tengerészekkel és a tengerentúli felfedezésekkel való kapcsolatát. Tisztelet töltötte el a tengerészbátorság iránt, ez a tisztelet azzal a gyanúval keveredett, hogy a tengerészek nem bátrak, hanem inkább naivak, mert nem tudatosítják azt a veszélyt, ami a tengeren leselkedik rájuk. Így könnyű tengerésznek lenni. De a biztonság kedvéért a világítótoronynál fejet hajtott a holland admirális emlékműve előtt, és csak ezután tért be a kikötő kis kocsmájába.

A konyhaajtó mögött a még élő rákok nyüzsgő mozgását észlelte, és az egyik asztalnál észrevette Bagalát, a könyvkiadót, aki rá várt.

Ez az ember mindenütt odavalósinak néz ki, mint aki mindenütt pontosan a helyén van.
A szállodai ágyon fáradt bálnaként – a helyén.
Egy haarlemi rockklub bárpultjánál – a helyén.
Egy amszterdami coffee shopban spanglival a kezében – a helyén.
A Crowne Plaza recepcióján pezsgővel a kezében – a helyén.
Borzasan, kócosan, borostásan, frusztráltan, a csőd és az őrület határán – de a helyén.
Andrič odaült Bagalához és tíz perc múlva hozzájuk társult egy holland fordító, aki rendelt egy pohár sört, és ezt mondta:
– Itt Rotterdamban rettentő dinamikusak az emberek. Mindenki el akar érni valamit, de sose érnek el semmit. Amszterdamban az emberek ugyanilyenek, de legalább nem beszélnek róla. Azért van ott olyan nyugalom.

Bagala és a fordító egy kis idő múlva nyakukba vette a tengerparti város utcáit, Andrič a kocsmában maradt, és a presszóját kevergette. A hollandok állandóan hajtogattak valamit körülötte érthetetlenül, annál jobb, legalább nem zavarták. Talán arról motyogtak, amiről az emberek mindenhol a világon. Nem volt átgondolva, nem volt megszerkesztve – ezért részesítette előnyben a könyveket, azok szerzői legalább vették a fáradságot.
Körülnézett: mindent megfogdostak, elhasználtak, elkoptattak.
Az évszázados hagyomány kisimította a bútorok felületét, kikezdte a falakat, és belevájta fogát a fából készült ablakkeretekbe.
Az ablakból egyetlen tengerészt se látott, csak nyugdíjas asszonyokat és turistákat.
Egy barna kockát dobott a kávéba, de az talán nem cukor volt.
A sört 1615-től kezdve Grolschnak hívták.
Egy olyan poharat adtak neki, amit otthon hozzávágott volna a pincér fejéhez, de itt nem akart ugrálni.
Egy nappal ezelőtt egy ősrégi kínai étteremben megkóstolta a békacombot, de még az a gondosan ízesített nyálka, amit gyorsan igyekezett néhány pohár szakéval leöblíteni, sem terelte el a gondolatait Lauráról.

Szerette volna őt elfelejteni, nem azért, hogy újrakezdhesse a dolgait, hanem azért, hogy már ne kezdjen el semmit.
A pincérnővel nyelvismeret hiányában nem tudott beszélgetni.
Elétette a számlát, ő fizetett, és szlovákul zavartan elbúcsúzott.
Nem volt fontos, mit motyog, a motyogás csak függönyként szolgált.
Pontosan ebben az időben Laura már Vincent Blahóval volt kapcsolatban, Andrič erről a Facebookról értesült, és Laura barátnője, aki az ő barátnője is volt, később elmondta, hogy Blaho szerény és rendes.
– Olyan egyszerű – mondta és olyan képet vágott, mint aki többet nem fog mondani.
– Nem szereti a gondolatait annyira, mint te – folytatta. – Nincs szüksége arra, hogy azonnal papírra vesse őket.
– Nekem sincs rá szükségem – határolódott el Andrič.
Amikor a nő kiment a mosdóba, mindent feljegyzett.
– Kávéházakban töltöd az életed – mondta a nő, mikor visszajött. – Mi haszna lett volna Laurának belőled?
Andrič leírta ezt is, és polemizálni akart róla annak ellenére, hogy Michel Foucault megvetette a polémiát.
– Kávéházakról, múlásról van benne szó, de vajon életről is? – piszkálta tovább a barátnő.
– Igen – válaszolta.
– Igen – fogadta el a nő –, de csak kávéháziról. Mi haszna volt Laurának ebből az életből? Szeretné bebiztosítani a lánya jövőjét! Ezért ne ítéld el őt. Gyereknevelés, lakhatás, öltözködés, étel… Szeretné, ha a kicsinek mindene megvolna, amire szüksége van. Az apai szeretet is. Tudod, mit mondott Blaho már egy hét ismeretség után? Meghívta Laurát egy rendes étterembe, garnélarákot ettek, az asztalon gyertyák égtek, hűlt a pezsgő…
– Laura nem szereti a pezsgőt – vágott a szavába Andrič. Ezek ökörségek. És a garnéla? Nagy bogarak, baszd meg!
– A hangulat volt a lényeg. Remélem, megérted, hogy a nőknek fontos a hangulat. Azt mondta, hogy már most a sajátjának tekinti Laura kislányát.
– Ez beteges! A rendőrségnek kellene vele foglalkoznia. Azonkívül – ha a garnéla bejut az ember lyukas fogába, és lelocsolják pezsgővel, undorító utóíz jön létre. Blahónak nincs lyukas foga. Minden elismerésem. Miféle pasas ez?
– Szerény és rendes. Abbát hallgat. Te erre nem lennél képes.
– Nem hát.
– Ugyanis tud alkalmazkodni. Táncol is, ha kell. Megbecsüli, hogy van lehetősége alkalmazkodni. Szívesen megtanul egy másik emberrel együtt élni. Vagyis nővel, természetesen. Családra vágyik.
– Hiszen Laura nem hallgat Abbát!
– Nem tudod, mit hallgat. Valójában sose voltál rá kíváncsi. De szerinte ez nem lényeges.
– És mi a lényeges?
– Fontos neki a lánya boldogsága, az, hogy hol fognak lakni, és hogy mindhárman családként lesznek együtt. Ők már most is család! Veled ez nem volt lehetséges. Nem hitte el, hogy szereted. Sose mondtad neki. És a kicsivel való kapcsolatodról inkább ne is beszéljünk. Nem volt az semmiféle kapcsolat. Csak megtűrted.
– Ez volt a kezdet!
– A kezdet? Két évig tartott! Ó, hiszen két évig nem mozdultatok el egy helyből! – Laura barátnője dühösen lecsapta a csészét az asztalra.
– Laura barátnője vagy – állapította meg Andrič, és mindent feljegyzett.

*

Abban az időben, mikor Jack Kerouac már idült alkoholista volt, általában sört reggelizett.

Andrič a Laurával történt szakítása óta sört is ebédelt és vacsorázott. És egy reggel bejött az irodájába a biztonságtechnikus az igazgató titkárnőjével.
– Hajlandó magát alkoholszondás vizsgálatnak alávetni? – kérdezte a technikus.
A kezében egy alig látható kis műszert tartott.
Andrič hajlandó volt.
Aznap ugyanis kivételesen nem volt ereje reggelizni: egész éjszaka magas láza volt, fulladozott, és hajnalra merevvé és érzéstelenné vált a bal keze.
A biztonságtechnikus és az igazgató titkárnője lógó orral távozott.
– Nem fújt pozitívat – közölték az igazgatóval.
– Egyszer majd fújni fog – mondta az igazgató.

Dobry Judit fordítása