Grendel Lajos: Bukott angyalok (regényrészlet)

3.
Mi a test, és mi a lélek? Lőrinc apósa, jóllehet már túl volt a hetvenen, éppúgy nem tudott rá válaszolni, mint annak idején, tizenhét éves korában sem. Az idő elmúlt fölötte, de a lelket nem érinti az idő, mert a lélek – ha egyáltalán beszélhetünk lélekről – az Istenhez köthető, így idő fölötti. Állt az újonnan meghúzott csehszlovák határon, és azt gondolta, erről elfelejtették értesíteni, ez még Németország volt, most újra Szlovákia vagy Csehszlovákia, vagy a Szovjet Köztársaság, vagy mi a fene. Mindenesetre katonák fogták el, holott már két hónapja béke volt, és a csehszlovák katona csehül beszélt, és azt mondta Lőrinc apósának tiltakozó, a békére hivatkozó szavaira, szóval azt mondta csehül:

– Sohasem lesz béke. Háború van, csak más eszközökkel.

Ez elég vészjóslón csengett, de a katona nyugodt volt, sőt, bizonyos értelemben vidám, mintha a háború csak afféle vidám pajkosság lenne. Tocsek tudott egyedül szlovákul, nem valami fényesen, de amúgy tűrhetően. Pozsonytól keletre született, a Csehszlovák Köztársaságban, s amikor az otthonát visszacsatolták Magyarországhoz, már az alapokat megtanulta szlovákul is. A csehszlovák katona csehül beszélt, de Tocseknek nem volt gond megérteni a csehet sem. Igaz, a cseh lágyabb, a szlovák viszont keményebb – talán ez a legszembeszökőbb különbség a két nyelv között. A cseh katona, miközben őrizetbe vette őket, vagy mi a fene, még cigarettával is megkínálta Lőrinc apósát, mert az tudott szlovákul, míg a többiek részint dunántúliak voltak, sőt volt egy srác, aki Nagyvárad mellől került ide, s most nem tudta, hogy Magyarországon maradjon-e (a nője debreceni volt), vagy pedig hazamenjen a falujába, ami megint román lett.

Vagy egy órát mentek, három géppisztolyos katona kíséretében, tulajdonképpen holtfáradtan, mert reggel óta úton voltak. De az még Ausztria volt. Vagy jobban mondva: Németország. Viszont az is csak volt, mert Németország már nem létezett. Helyettük amerikaiak, majd keleten oroszok jöttek. Vagy nyolcszor tartóztatták fel őket, de az amerikai ezredes papírja segített nekik, olyan volt ez a papír, mint egy varázsló asztalkája. Talán két hétig gyalogoltak, de lehet, hogy tovább. Mert ötvenvalahány év mégiscsak ötvenvalahány év, mondta Lőrincnek az apósa, aki már hetvenéves elmúlt, és sok minden nem maradt meg az emlékezetében. De a papiros az megmaradt. A katonák elolvasták a papirost – némelyik katona csóválta is fejét –, de továbbengedték őket. Így jutottak el a nem létező Németországból a szintén nem létező Ausztriába. Holtfáradtak voltak meg piszkosak, és a Nagyvárad mellőli srác tetves is volt. Tocsek minden este megbizonyosodott róla, hogy még nem tetves. És most, már-már hazaérve, most a csehszlovákok… Tocsek csalódott volt. Valahogy úgy élt az emlékezetében, hogy csehszlovák hadsereg már évek óta nem létezik, csak szlovák. De Szlovákia is megszűnt. Szóval egy év alatt mintha kétszer fordult volna meg a föld, és Tocsek nem találta a helyét, egy űr volt, roppant űr, melybe belesétált, és itt az űrben mások voltak a játékszabályok, mint a valódi világban.

– Messzire megyünk még? – kérdezte a katonát, akivel már majdnem jóban volt.

De a katona mintha nem is hallotta volna. Az amerikai ezredes papírja itt már nem volt érvényes. Fogoly volt, bármennyire furcsán hangzott ez most.

Közben az erdőből kiértek a síkra. Most már tudott tájékozódni maga is, már ismerős volt a környék, és arra gondolt, hogy a csehek nélkül is hazatalálna, még éjszaka is, a legnagyobb sötétben. De hát a csehek itt voltak, és nem akaródzott kivonulniuk innen. Már látta a távolból a ligetfalui házakat, melyek apró bogarakként szerteszéjjel húzódtak a láthatár szélén, kijelölve azt a helyet, amely néhány napig most a börtöne lesz, de nem sokáig, hiszen a háború véget ért. Legalábbis ezt gondolta naivan. Viszont az ismerős katona megváltozott, ahogy közeledett a célállomás felé, mely egy laktanya volt, és Tocsek már ismerte – ezelőtt fél évvel a németek tanyáztak itt. Azok sem voltak kedvesek. Nagyon unták a háborút, két akasztott ember lógott a kőrisfán a laktanya hátsó részében, ott, ahová elszállásolták az apósát mintegy harminc húsz éven aluli fiúval, és az akasztott embereknek már enyhe szaguk volt, mert nyár volt, harminc fok, és az akasztott emberek ki tudja, milyen régóta lógtak a fán. Nem voltak idősek, olyan harminc körüliek. Valamelyik német ócska pálinkát szerzett, és megkínálta a magyarokat, pedig azok félig-meddig még gyerekek voltak.

És most itt van: megint ugyanabban a kaszárnyában, de ezúttal németek nélkül és fogolyként. A kőrisfa is ott állt, mint az egyetlen alkalmatosság, amire föl lehet akasztatni embereket, úgy állt vigyázzban, mint egy kövér őrmester, aki csak arra vár, hogy hozzák az akasztatni valókat. Zoli, a sápadt és meglehetősen göthös fiú, meg is jegyezte:

– Attól tartok, hogy ez még csak a kezdet. Mi lesz, ha Szibériába visznek bennünket? Na persze ez abszurdnak látszott, hiszen ott volt a távolban a pozsonyi vár, bár egy kicsit párában és enyhe ködben, de mint valami védőbástya, amely nem engedi elhurcolni őket. Továbbá csehszlovák katonák fogták el őket, és nem oroszok. A Szibériába való deportálásnak elég csekély volt a valószínűsége. Inkább más gondjuk volt. A laktanya hátsó szobájában vagy ötvenen voltak, az emeletes ágyak között is feküdtek emberek, és egyébként is, nyomasztó volt a levegő, hiszen nyár volt, és az izzadt testek kigőzölgései még fanyarabbá tették a levegőt, szinte elviselhetetlenné. Kálmán meg is jegyezte ironikusan:

– Hová menjek pisálni? Még a vécé is tele van a szerencsétlenekkel.

De aztán, úgy öt óra felé, megoldódott a helyzet. Jött három katona, és bár csehül adták ki a parancsot, és a foglyok (mert igenis foglyok voltak) nagy része nem értett csehül, valahogy mindenki megértette, hogy sorba kell állni, és el kell indulni. Ez is a katonasággal járt. Nem értünk semmit, de a mozdulatokból, a szavak hangsúlyából mégis megértjük, hogy mi a legközelebbi dolgunk. Már az udvaron jártak, amikor váratlanul Tocseket szólították. Egy civil ruhás pasas volt, ócska ingben és bő nadrágban, melynek az alsó szegélye a földet súrolta. Lehetett vagy harmincéves, semmi esetre sem több. „Tocsek” – mondta hangosan, és körülnézett, vajon melyik jelentkezik. „Lépjen ki. Itt marad.”

Nos, ez volt az a helyzet, amikor a pokol kapui kinyíltak. Itt kezdett elválni a morál a valóságtól. Ez volt az a pillanat, amikor a félig gyerekből fokozatosan felnőtt lesz, annak minden terhével és súlyos tanulságaival együtt. Amint megtudta – de ezt is csak később, másnap délben –, a férfit Janáknák hívták. Kilépett, mint a „katonatiszt”. Még látta, ahogy elvonul előtte az ötvenfős csapat, Zolistul, Kálmánostul, mindenestül. Uralkodott magán, de kalapált a szíve, s valami azt súgta neki, hogy Zolit, Kálmánt és a többieket utoljára látja. És, bizony Isten, igaza volt. Hamarosan ketten maradtak a laktanyaudvaron, ő és az ócska inges pasas, aki enyhe parfümillatot árasztott, olyat, amilyen a legutolsó német kölniboltokban érezhető – átható és meglehetősen büdös. Az orra, pontosabban orrocskája alig látszódott. Mint a nyúlfarok
– kétszer kellett ránéznie, hogy meglássa. Szlovákul szólt hozzá.
– Egyelőre a kamrában fogsz lakni – mondta. – Remélem, nem szöksz meg.
Most barátságosabb volt a hangja, nem olyan katonás.
– Majd elintézzük – mondta.
– Mit kell elintézni?
– Azt, hogy a Tocsekból Tocek legyen. Ez szláv név, nem igaz?
– Ezen sosem gondolkodtam – válaszolt Tocsek.

A Janák nevű úr megemelte a hangját, de nem fenyegetően, hanem inkább úgy, hogy kihangsúlyozza a közlendője fontosságát.

– Még sok mindent nem ismersz. De majd beletanulsz. Tizenhét évesen még azt sem tudtam, hogy hogyan néz ki a punci… Szóval a Tocsek szláv név, s a magyarosítók felületes munkát végeztek. Te tulajdonképpen szláv vagy. Mit mondjak? Marha nagy szerencséd van.

– Mit ért szerencsének? – kérdezte Lőrinc apósa.

– Új világ kezdődik. Teljesen új világ. – Janáknak meggyőződése volt, hogy ez az új világ meghozza a szerencséjét neki is, és Tocsek ügyes lesz, neki is. – Tudod, ez nem egy háború a sok közül… Nem győzelem és vereség a tét. Aki ebben a háborúban veszített, az örökre elveszett.

A kamra nem is volt olyan kamra, mint a szenes- vagy a fáskamrák, inkább egy osztályteremre hasonlított. Még padok is voltak benne. Amolyan raktárféleség volt tele hóbelevanccal, asztalterítőtől a zöld ládákig, amelyekben fegyvereket rejthetett el az ellenség, s amelyek most üresek voltak. „Itt most kipihenheted magad, reggelig nem zaklatlak” – mondta Janák, de a biztonság kedvéért kulcsra zárta az ajtót. Rengeteg idő maradt gondolkozni.

Igen, igen, mondta Lőrinc, tulajdonképpen annyi információt kapott az apósa, hogy még a sokkal tapasztaltabb ember is összezavarodott volna. Mindenekelőtt nem tudta hová tenni Janákot, aki hol leereszkedőn bánt vele, mint egy idősebb báty, hol meg a foglyaként, akivel azt tesz, amit csak akar. Főleg a titokzatossága zavarta. Valami terve van vele, de micsoda? Bezárta az ajtót, de ki előtt? Őelőtte, hogy ne tudjon megszökni? Vagy a társai előtt, hogy ne buzerálják őt? Úgy van, gondolta, a titok maradjon még egy darabig titok. Őt kiválasztották, szóval „lecsatolták” a többi katonától, vagyis az útja most már másfelé vezet – talán a sötét lyukba, mely mindent elnyel, talán a felszabadulásba, melyre olyannyira áhítozott. Csak arra nem gondolt, hogy a bűn a maga útján megy, és hogy az igazság is a maga útján megy, mert még nem tudta, hogy mi a bűn és mi az igazság. Arra gondolt, hogy hamarosan betölti a tizennyolcadik életévét, és most, hogy a háborúnak vége lett, élni akar. Élni akar minden áron. Lefeküdt a padok közé a földre, és hagyta, hogy az alkonyat lassan beárnyékolja a helyiséget, és ott, a mérhetetlen távolságban, egyszerre csak kigyúljon egy csillag – majd kettő, majd három, és a laktanya udvarán fölgyújtsák a sápadt villanyt. Szorongva gondolt katonatársaira, hogy együtt vannak, és együtt valamivel könnyebb a fogság, mint egyedül. Éhes volt, s a csapvíz klórozott szagú volt. De az éhséghez hozzászokott egy év alatt. Lassan mindenhez hozzászokott.

Talán nyolc óra volt, talán fél kilenc, és már olyan mélyen aludt, mint tíz évvel ezelőtt, amikor még nem volt háború, amikor az anyja takarta be, és ez a betakarás olyan volt, mint a lepke szárnya: könnyű és álomba ringató. Reggel – még jó korán volt – géppuskazajra ébredt. Ez viszont már a háború következménye volt: megtanulta, hogy a legtávolabbi géppuskaszó is fölébressze, mint a távoli dörgés, mely normális embert nem ébreszt föl. Röhejes volt. Úgy kalapált a szíve, hogy majd kiugrott. Pedig már béke volt. Világos volt, de még nem kelt föl a nap, s a derült égen még látszott egy csillag. Ostoba fajankók, gondolta dühösen, hát ennek sosem lesz vége? Valaki nem tud aludni, és dühében gépfegyverez a levegőbe?… Három vagy négy sorozatot adtak le. Aztán, úgy látszik, megnyugodott az illető. Ő pedig visszaaludt úgy negyed kilencig. Janák ébresztette föl. Janák megborotválkozott, és feltűnően jókedvű volt.

– Találtam egy állást neked – hencegett. – Mit szólnál, ha a titkárom lennél.

Ő panaszkodott a géppuskazajra, mire Janák elkomolyodott.

– Most már a titkárom vagy. A géppuskákat jobb lesz elfelejteni… Örökre – tette hozzá. Majd a legnagyobb meglepetésére magyarul folytatta: – Nincs idő álmodozni. Majd meglátod, hogy az élet rövid, pedig a te korodban még végtelenül hosszúnak tűnik. – Magyarul mondta, kicsit szlovákosan, mert nem az anyanyelve volt, de magyarul. Soha többet nem beszélt hozzá magyarul, így nagyon kevesen tudták, hogy folyékonyan beszél egy neki idegen nyelven. Azt mondta magyarul: „Nem is tudod, hogy milyen szerencséd van. A Tocek a szerencséd. Persze az s nélkül.”

És ő még mindig nem értette, hogy micsoda szerencséje van.