Szili József: „nagy nyár színe szerelem színe sárga”: Lator László költészetéről (tanulmány)

„Uram: idő. Nagyon nagy volt a nyár.”
(Rainer Maria Rilke: Őszi nap)

Némelykor az ember hamar megérti, hogy van a tárgyaknak könnyük, de azt talán később és nehezen, hogy a versek tárgyak. Érzéki voltuk valamiképpen emlékeinknél, még halottaink bennünk fennmaradó létezésénél is elevenebb. Pedig versekből is sok van, és esendőbbek, mint az emberek. A ránk gyakorolt hatásuk is alkalom szerint más és más. Első találkozásunkkor ez a vers engem valósággal letaglózott. Pedig akkor még nem tudhattam, hogy az, akit én szeretek, ha semmi másban nem hasonlít ahhoz a nőhöz, akiről a vers szól, abban igen, hogy öt évvel később ugyanúgy megy át a semmibe, mint A klinikán még egyszer halottja.

*

Lehetséges, hogy a költő maga is elemezte ezt a verset. Több más versével megtette. Nem kerestem s nem is találtam ilyen elemzést. Most már nem is látnám szívesen. Ezzel nekem van dolgom, szinte valami elintéznivalóm. Ahogyan mindenki másnak is, akit megejt a varázsa. A költő legfeljebb elhárítja az interpretációmat. De végül is, ami a verset illeti: mi köze hozzá?
Akit a mögöttes történet érdekel, a sztori, megtalálja a költő önéletrajzi iratában1. A Hold utca című fejezetből idevágó rész az ’56-os napok eseményeihez csatlakozik: „Már több mint egy éve tartott a szerelmünk, a testi kapcsolatunk (milyen szegényes, milyen alkalmatlan ez a kifejezés!), ’55 nyarán, Ürömi utcai albérletemben kezdődött (fel is mondott a háziasszonyom, nem is háboroghattam, előre megmondta, hogy nőt nem vihetek fel a lakásba), ott dolgoztunk a Jeszenyinen, hogy is ne kezdtünk volna csókolózni, és Judit olyan természetesen vetkezett le, mintha már ki tudja, mióta együtt lettünk volna. Azt hiszem, akkor még ő szeretett engem jobban, anyámnak mondta el később, milyen hirtelen-erőszakosan tört rá a kiadóban az érzés, bennem meg édesebb-hevesebb a pusztán testi kívánkozás, érzéki természetemet, mindig azt gondoltam, apámtól, apai ágon örököltem, és, hogy is mondjam, éhes sóvárságomba fokozatosan költözött bele a lélek. De első ölelkezésünket nemcsak a gyönyör magas foka miatt őrzi emlékezetem. Sokkal inkább azért, mert olyan valószínűtlenül természetesen találtam meg a testében a helyemet.” (143.)
De lássuk az 1996-os dátummal jegyzett verset:
A sárga ruha

hol milyen külső sötétségre vetve
nagy nyár színe szerelem színe sárga
torokhangodra lenvirág szemedre
alul bő felül feszülő ruhádra
áttetsző keskeny kékeres kezedre
hűvös érintésedre melegedre
az átkóborolt hosszú délutánra
nagy nyár színe szerelem színe sárga
de merre is talán a kecske-hegyre
vagy egészen a hármashatárra
húsdombjaidra lüktető hasadra
dombos csípődre suhángderekadra
már engedékeny derekadra szádra
hajad szárazvillám-zuhatagára
nyáron-szeplős meleg bőrödhöz érve
homályos fényből fényes félsötétbe
először az ürömi utca hétbe
először a hűvös támlás díványra
először akkor így együtt veled te
vetkőztél nem én vetkőztettelek le
már elvált asszony s még merő szemérem
nyár volt és mégis túlságos fehéren
sütött rám nagy formáival a tested
füsttelenül egyetlen lánggal égett
huszonhét évem huszonhárom éved
nem húztad fel ahogy más nők a térded
de elhagyott csak elhagyott szemérmed
tudtam erőszakos nőstényszagodban
ott van édes megváltatásom ott van
hogy itt hogy most hogy végre-valahára
fekete-üszkös időm lángra lobban
s verejtékes testem reszketni kezdett
nagy nyár színe szerelem színe sárga
Judit 1995-ben hunyt el. Utolsó utáni perceit A klinikán még egyszer című és kezdetű vers örökíti meg, szintén 1996-os keltezéssel. Ez a vers is nyilvánvalóan emlékező vers, gyászköltemény. Abban a másik versben, ahol a felidézett jelenséggel már semmi sincs rendben – egy már halott testet tart látszatéletben a lélegeztető gép, minden nyelvi kifejezésrendben van: a szavak, a mondatszerkezetek teljesek, a nyelvi előadás rendje szerint, akárcsak a gép összhangja a látszatélet követelményeivel, összhangban van, rendben van. Amúgy semmi sincs rendben, talán még az a teljesség-álom sem, amit a képzelet sugallt a semmi fölé feszülő kötélhídon.

A sárga ruhát, ezt a 33 soros verset a cím tartja egyben. A 20. sorig nem fordul elő benne ragozva, személlyel, számmal, idővel meghatározott igealak. Névszói állítmány sincs. Állítás van – egy egész nagy sorozat, de minden lebeg lehorgonyozatlanul, állítmány nincs, vagyis mondat sincs. Csak hiány van. Legfeljebb határozói igenév fordul elő: vetve (1. sor), érve (15. sor), majd az átkóborolt (7.) melléknévi igenév jelzi, hogy mi, vagy mi minden történt a hosszú délután alatt. Ettől a 7. sortól kezdve értelmezhetők a -ra, -re végződésű helynevek (Kecske-hegy, Hármashatár) a kóborlás helyszíneiként, de a következő sorok már visszaváltanak a 3. sorban elkezdődött felsorolásra, -re végződéseinek behelyettesíthetetlen fogamzására, ami leginkább talán a „visszaemlékezve”, „rágondolva” lehetne. De nincs, és ez a nincs a költői teremtés hatalmához tartozik. Prózájában a költő több helyen utal az efféle nincsek, hiányok poétikai teremtő erejére. A hiány a nyelvben a kimondottal egyenértékű alkotó erő. Erre akkor ébredt rá először a költő, amikor gyerekként Sásváron egy nyomorék fiú halandzsa-verseire figyelt fel: „Csak jóval később értettem meg, hogy erejük éppen abban van, hogy nincs kihüvelyezhető jelentésük, s mert elütnek a köznapi értelmes beszédtől, valami, hogy is mondjam, mítosz közeli természetük támad, ahogy a ráolvasásoknak is attól van a hatékonyságuk, hogy nem igazán érteni őket. Tavasszal Gáti ezt mondogatta: kivirít a lipi-lapu levél, tivasz van. Mindegy, ő találta-e ki vagy másoktól hallotta, akárhogy is, benne van a kicsikben a természetes versformáló hajlam, egy olyan irracionális tartomány, amely nélkül, azt hiszem, a felnőtt költészet sem tud meglenni.” (52.)
De költészetének érzéki képvilága, az érzéki képeken belül érzékien mutatkozó homály is gyakorolja a „hatékony hiánnyal” való sejtetést, az irányában, terjedelmében, szín- és hangulatvilágában kijelölt bizonyosságot. Eredeti, ifjúkori otthonában egy Tornyai-festmény ragadta meg a képzeletét: „Nagy, majdnem üres hómező, már azzal is borzolhatta a 19. századias közízlést, nem is tudom, volt-e egyáltalán közízlés a mi társadalmi közegünkben, hogy a hó nem fehér volt, hanem kékes-zöldes-sárgás, és nem is ecsettel, hanem spahlival volt a durva vászonra kenve (apámtól tudtam meg ezt is), vastagon, egyenetlenül, egy-egy csík kimaradt, a festék alól kilátszott a gorombán szemcsés vászon barnája, vagyis, lefordítva, a hó alól a szántás fagyos, rögös, tarajos csíkjai. A kép semmibe futó nagy terében két kicsi, görnyedt alak, beledőlve a szélbe, azok is csak úgy, egy-egy elnagyolt ecsetvonással, megrajzolatlanul odakenve. Nemcsak a festmény, nekem akkor, kamaszkoromban, szokatlan technikája maradt meg emlékezetemben, hanem bizonytalan tartalma vagy inkább sugallata is. Később azt gondoltam, hogy a vásárhelyi festő, meglehet, szándéktalanul, az esendő teremtményre zúduló semminek adott testet vagy, műveltebben, a dermesztő semmibe vetett, magára hagyott lényt állította abba a, hogy is mondjam, káprázatosan sivár, beszegetlen pusztaságba a csupa-hiány képen. Valami ilyesmit, a hatékony hiányt, a bevégzetlen teljességet tanította nekem fancsiki mesterem. Hogy nem kell minden vonalat meghúzni, minden részletet aggályosan kidolgozni, hogy egy-egy folttal, tárgytöredékkel egy-egy kiválasztott valóságdarabról mindent el lehet mondani. Emlékezetemben maradt, hogy mosta el itt-ott s tette éppen ezzel foghatóbbá a vásznamon alakuló kórékúpot, kast, aborát.”(34.)

Annyi biztos, hogy ez a költemény tobzódik valami ilyesmiben: kezdődik egy kérdő mondattal, amely a maga legteljesebb hiányosságával utal a költőnek arra az életszakaszára, amikor sorozatban érték megaláztatások, kezdve az Eötvös Collegiumból való kizáratással. A közvetlen utalás bibliai helyre, illetve helyekre vonatkozik, az evangélista által gyakran felidézett isteni fenyegetésre (Máté 8,12; 22,13; 24,51; 25,30). A költő ismerhette és szem előtt tarthatta Karinthy Frigyes költeményét (Számadás a talentumról), valamint Hamvas Béla elképzelését az emberi lét ötödik állomásáról, a külső sötétségbe vetett létezésről. Ez az utóbbi utalás azonban mintha nem volna érvényes, mert akkor ez a vers a „széles” ösvényt jelentené, elmerülést az Énben, a szenvedélyekben, az álomképekben, a káprázatban, ami a lélek visszavonhatatlan ítélete önmaga felett. Az így előálló bizonytalanságot húzza alá az első mondat felkiáltásában a kérdés: „hol milyen külső sötétségre vetve”. A „hol” és a „milyen” nagyon keserű kérdés, szinte benne rejlik a „miért?” is, illetve épp a hiánya, a bűntudat hiánya teszi még keserűbbé ezt az állapotot. S aligha egyszerű megoldás, s megoldás-e, noha a fényhiányt ki kell oltania, a második sor teljes égbolt-ragyogása: „nagy nyár színe szerelem színe sárga”.

Hihetetlen hordereje van ennek a sornak. A „nagy nyár” jelzője minden figyelmet megérdemel. Ha csak a termésre, gazdagságra vonatkoznék, mondható volna: „Jó nyarunk volt.” A „nagy” már-már misztikum-érdekű jelző. Számos versében kelti életre, tapinthatóságra, túlcsordulásra az ilyen nyarat a Lator-költészet. Összefoglalásául e vegetatív tartalmaknak most viszont álljon itt Rilke közvetítése:
„Befiehl den letzten Früchten voll zu sein;
gib ihnen noch zwei südlichere Tage,
dränge sie zur Vollendung hin und jage
die letzte Süße in den schweren Wein.”

„Rendeld: érjen be a késő gyümölcs;
adj nekik két napot, szép déli est még,
tedd, hogy kiforrjon bennük a teljesség,
s végső aszúízt nehéz borba gyűjts.”
A teljesség, a kiteljesedés, a „voll zu sein”, a „Vollendung” még a nyár nagyságához, befejezhetőségéhez tartozik. Lator László nagy nyarának ezen felül fényes meleg színe van, amely egyszersmind színe a szerelemnek is. Még kétszer ismétlődik a versben, szóról szóra ez a sor. Nem felejthetjük a Rilke-verssel párhuzamos nagyság, teljesség, kiteljesedés jelentését. A két sor a személyes történések első stációjában a szeretett személy megjelenítését övezi, keretezi mintegy: „nagy nyár színe szerelem színe sárga / torokhangodra lenvirág szemedre / alul bő felül feszülő ruhádra / áttetsző keskeny kékeres kezedre / hűvös érintésedre melegedre / az átkóborolt hosszú délutánra / nagy nyár színe szerelem színe sárga”. A második stáció tehát már maga „az átkóborolt hosszú délután”, és amibe torkollik, a Vollendung, a Beteljesülés. Amúgy ez a nagy nyárra, sárga ruhára, fény-színű szerelemre utaló szócsoport felfogható félig-meddig értelmetlen, magunkban motyogott varázsmondat-félének, vagy egy gyerekmondókából ideszakadt, felnőtteknek való „egyedem-begyedem tengertánc”-nak.

Már az első stációban megfigyelhető, hogy a beszédhang mint puszta hangzás, mint zene kezdi átvenni az uralmat a beszédhang jelentésközlése felett. A „torokhangodra” baritonjára a „lenvirág szemedre” szopránja válaszol, ami alul bő, az felül feszül, hangszíneivel láttat az „áttetsző keskeny kékeres kezed”, a melegben meglep a „hűvös érintésed”, s ez a másik melegség, a Te kizárólagos melege. A második stációban az átkóborolt hegyek-dombok máris átváltanak „húsdombjaidra”, „dombos csípődre”, s micsoda előmotívuma a beteljesülésnek: „már engedékeny derekadra szádra”. S valami villámtüzes bizonyosság következik, de ebben a sorban már a sor ritmusa is átvált az ötödik szótag után felezett hatodfeles jambusú sorból egy a szabályos ritmust felborító, a sorvégéig egyvégtében kiszaladó szósorozatra: „hajad szárazvillám-zuhatagára”. Folytatódik a sorokon belül a félsorok egymással feleselése („homályos fényből fénylő félsötétbe”, „már elvált asszony s még merő szemérem”), vagy éppenséggel a teljes sort lefoglaló világos, egyértelmű „prózai” közlés következik: „először az ürömi utca hétbe”, „először a hűvös támlás díványra”. Három sort egymás után az „először” vezet be, és a három sorból a harmadik váratlan ritmusfordulatot produkál: szünetet kell tartanunk az utolsó előtti szótagnál, mert enjambement következik, s ha nem, akkor megzavarodik az értelem: „először akkor így együtt veled te / vetkőztél nem én vetkőztettelek le”.

S ahogy az aktushoz közeledik a vers, egyszerre több egymáson áthatoló szólamban, egymással összhangban, egymástól mégis elválasztva jelentkezik maga a testiség („nagy formáival a tested”, „a térded”, „szemérmed” – a szó minden értelmében, „erőszakos nőstényszagodban”, „verejtékes testem reszketni kezdett”). És van ott egy adatszerű s egyben időszerű egyezés: „huszonhét évem huszonhárom éved”, „hogy itt hogy most hogy végre valahára”. A testi és egyéb melegség, a tűz, a nyár motívuma is megjelenik („nyár volt”, „sütött rám”, „füsttelenül egyetlen lánggal égett”, „fekete-üszkös időm lángra lobban”). A „fekete-üszkös időm” egyenesen a verskezdet külső sötétségre vetettségére vonatkozik, abból az üszkös feketeségből bontakozik ki és „füsttelenül egyetlen lánggal ég”. S a külső sötétségből kiemelő misztikus „megváltás”szó is elhangzik: „ott van édes megváltatásom ott van”. A zárlat immár az egész versnek lesz a zárómondata: „nagy nyár színe szerelem színe sárga”.

A vers végig hatodfeles jambusokban lüktet. Van ebben a ritmusképletben valami megállíthatatlanság. Gondoljunk a keresztrímes versszakokra, melyekben egy hatodfeles jambikus sor vár mindig, s mindig csak vár, vár az ötös jambusokból álló sor zárására. Ez a vers végig magyar jambusokban lüktet. A Nyugat, az Újhold, de az egész 20. századi magyar költészet által művelt, kiművelt jambusokban. A hatodfeles esetében talán már csak az utolsó két szótag hosszú-rövid, vagy hosszú-hosszú volta a szabály. Valaki egyszer majd kitalálja ennek a magyar jambusnak a szótaghossz-mérő, vagy csak szótagszámláló szabályait; én csak azt állítom, van ilyen, s korlátja legfeljebb az, hogy az ötödik tag legyen jó. Hitem szerint, de ez csak hit, a magyar versolvasó-versíró fül már számos korábbi nagy versből idehallja azt a hangsúllyal is mérhető zenét, amely önálló hazai metrikai alapozást nyújt jambikus sorainknak. Ami a rideg szabályokon való túlemelkedést illeti, arra Marlowe-tól kezdve az angol jambus is jó példa. Most csak a szabadságfokról van szó, függetlenül attól, hogy az angol ritmika eleve hangsúlyos szótagokra épül, míg a magyarnak a szótaghosszúság az alapzata.

Ebben a Lator-versben gyakori a metszet az ötödik szótag után; a 33 sorból 18 ilyen. De 15 egyáltalán nem. A háromszor visszatérő „nagy nyár színe…” kezdetű sor sem ilyen. A sorvégek gyakran középtájtól belelejtenek a jambikus ritmusba, ahol nem, ott a sor különös zenéje érvényesül: „hajad szárazvillám-zuhatagára”, és az eszünkbe sem jut, hogy megnyújtsuk a „zuhatagára” második szótagját, úgy szép az a három röviden ejtve. Az alliterációk s egyéb hangszínezések is figyelmet érdemelnek. S a 17–19. sorban a három sorkezdő „először”már beharangozza a legelső testi találkozás teljességét.
Lator László költeményeinek rímalkotására legszívesebben az „érzéki, érzékies” kifejezést használnám. A sárga ruha azonban nem jó példa erre. Itt jobbadán csak szimpla, színtelen ragrím-asszonánc a rím:

vetve – szemedre – kezedre – melegedre – kecske-hegyre
sárga – ruhádra – délutánra – sárga – hármashatárra – szádra – zuhatagára – díványra
hasadra – derekadra
érve – félsötétbe – hétbe
veled te – vetkőztettelek le
szemérem – fehéren
tested – kezdett
égett – éved – térded – szemérmed
nőstényszagodban – ott van – lobban
valahára – sárga

Ebben a versben nem élnek a rímek önálló életet, teljesen átadják magukat a költemény lefolyásának. A rímek elhelyezkedése, egymás után következése, közelsége, távolisága, itt-ott sorozat-szerűsége beleillik egy ilyen összképbe: nem szabad elvonniuk a figyelmet a megállás, megtorpanás nélküli vonulásról, vagy, így lehetséges egy nagy kivétel. Mint említettem, ebben a nagymenetben van egy nagy megtorpanás a 19–20. sorok között: veled / te – vetkőztettelek le. Ez a visszafogott, sőt rímromboló technika nem akadályozza, hanem mivel alig vonja magára a figyelmet, inkább előmozdítja a gondolatfolyamat lefutását, ritmikus haladását. (Ez megfigyelhető a költő előadásában is A megmaradt világ CD-mellékletén.) A gondolatfolyam egységét a szinte véletlenül jelentkező belső rímek, ismétlések sem zavarják, belesimulnak a felsorolásba: „hűvös érintésedre, melegedre”, „de merre is talán a kecske-hegyre”, „húsdombjaidra, lüktető hasadra”, „ott van édes megváltatásom ott van”. A 10. sorig két rím (a, b) szimpla váltakozása folyik (a b a b a a b b a b). Ebből a „b b” még visszaköszön a 13–14. sorból a 11–12. sor „c c”-je után. Odébb is kialakulnak hármas-négyes bokorrímek, de egyszer csak a távolabbi 19–20. sor is az „aa” rímpárt ismétli, azzal a különlegességével is, hogy a rímformát megbontja, szinte megsemmisíti a mondattani elkülönülés a 19. sor végén.

*

Ez a költemény nem szerelmes vers, nem az albák egy neme: ez gyászvers. Ez emlékezés és egyszersmind Orpheusz kalandja az alvilággal, miközben nincs alvilág, csak múlt van, valami, ami volt, ami nincs és nem is lesz soha. Feleselés a lehetetlennel. Nem is nagyon tudnék mellé állítani a költő 1995 előtti költészetéből egy másik, még Eurüdiké életében hozzája írt ekkora horderejű, ilyen nagy lélegzetvételű költeményt. 1995 után egy sor olyan verset írt a költő, amelyekben Eurüdiké megelevenedik, testet ölt, feltámad a legmagasabb fokon, ahogy ez emberileg lehetséges. Önéletrajzi művében ecseteli a hazai (utóbb politikai fogantatású) prüdéria vonásait (188-189). Manapság, amikor a magyar nyelv négybetűs szavainak használata innen-onnan nézve a korszerűség feltételének tetszhetik, nincs mit tartanunk (optimista vagyok) az efféle prüdéria újabb rémuralmától. Mégsem hiszem, hogy a szókimondás volna mindig a legegyenesebb poétikai megoldás. Ebben a versben semmi sincs kimondva, de meg van jelenítve. A „szemérmed”, ha tetszik, kétértelmű, s akkor ki van mondva, de ugyancsak szemérmetesen. Mindegy, tetszik. Hogy az „édes megváltatás”„ott van”(kétszer) az „erőszakos nőstényszagod”-ban, az istenülést olyan helyre utasítja, ahol a pornó lábujjhegyen jár, vagy járni is elfelejt. És több olyan Lator-vers is van ebben a témakörben, amely az öt érzék közül (talán a világirodalomban is szokatlanul) a szaglás vagy az ízlelés szerepét nem hanyagolja el. Ott van A teremtés záró, A csigázott test görcse-lankadása kezdetű szakaszában:

a ragadozó vadállatszagot
párolgó test sötét bozótja közt
az öl bársony falán-redőin át-
ütő harmat mohó kínálkozása…

A Gyerekkor természetképében:

Sás, káka hajlik a sziszegve
kanyargó, feltörő vizekre,
majd hirtelen rádől az ártér
párája vad nőstényszagával.
Az Orpheusz első szakaszának végén:

s mikor a bársonypárnák közt a nedvek
megindulnak felfelé törekednek
s édes-fahéj-párádban már megérzik
ragadozó-vad-szagod sürgetése
szomjúhozó szájjal a szomjú résre

és a 2. rész vége felé:

legjobban benned talán azt szerettem
a testedben bolyongó éjszakát
gyámoltalanul kedves szőrzetedben
rejtőzködő pinád tengerszagát…

S végül és végképp a Kollázs zárlatában:

ki törődik vele kit érdekel
hol hogy mikor kivel akárkivel
ha most ha itt nekem mindent megad
az egyetlen igazán-akarat
ha senkié ha csak nekem marad
ha enyém az utolsó pillanat
segíts segíts megsemmisülni lágyan
nyíló szemérmed halvány nőszagában

*

Nehogy valaki azt higgye, hogy itt a testiség a fő cikk, hogy az a táj, ahova eljut a vers, az egy macsó Eldorádó. Abba kellene belelátnunk, mit jelent a „megsemmisülni lágyan”. Nehéz meggyőződnünk arról, hogy a nemi szerv megnevezése (bármely megnevezése) kitartja a vers zenekari összhangját mindvégig az ő kényes, finoman hangszerelt menetében. Nehéz megtalálni e kísérlet bizonyítékát Lator László 1995 utáni költészetén innen vagy túl. Vállalta és végigcsinálta, amit ember, költő megtehet, hogy visszahozza párját a semmiből, az örökös éjszakából. Ekkora fénnyel, ekkora ragyogásba. Hatalmas költészetünk támadt ekképp és végleg megkapta színét egy eddig színtelenül forrongó évszak és érzelem:
„nagy nyár színe szerelem színe sárga”.

—
1 Lator László: A megmaradt világ. Emlékezések. Budapest, 2012, Európa Kiadó. A későbbiekben az idézetek lelőhelyét az oldalszám megadásával jelzem. (Sz. J.)