A Lord és Lucifer újabb fogadása – Esterházy Péter Mercedes Benz című darabjának felolvasószínházi előadásáról
Hogy mi történt? Egy fiatal gróf (a madáchi álomba szenderülés útján) egy ördögi ügy(véd) által vezetett mercedesszel hajt végig családja történetén. A helyszín: Esterházy kastély, Galánta. Közben újra és újra megszólal a lejátszóból Janis Joplin utolsó dala, melyet három nappal a halála előtt írt. Esterházy az intimitás súlyát és felszabadító energiáit felhasználva saját családja történetén keresztül mutatja be a közép-európai ember sorsát. Az ún. tátottszájúak rövid, de annál lényegre törőbb (ergo: hol és mennyiszer is rontottuk el pontosan) történelmi hátterét mutatja be a mű. Végső soron egy kalap alá fogva azokat a nemzeteket, akik ismerik Pozsonyt, Bratislavát és Pressburgot is. Madách után és nyomán ugyan, ám mégsem az egész emberiség történetét (és részben jövőjét) próbálja összefoglalni a darab – Esterházy sokkal személyesebb és családiasabb hangulatot teremt az eredeti Madách-sémára. Ezenkívül (de főleg ezzel vegyítve), játékba hozza – a darabban konkrétan az alapkonfliktussal kapcsolatban (fogadás) említett – Jób sztoritját is mint hagyományt, amelyből a darab építkezett. A család Ádámjainak és Éváinak köszönhetően sokkal közvetlenebbül hat a történet a befogadóra, mint Madách Ádámjának és Évájának keresztény sorsa. Esterházy egy közép-európai ember szemével láttat, nem törekszik az egészre, elég neki a rész (hisz „ma az ember úgyis a töredéket nevezi egésznek”), a közép-európai ember sorsa. (Azt, hogy nála Isten nem magyar, ezt külön is hangsúlyozza a darabban: „a magyarok rólam is azt hiszik, magyar vagyok.”)
„Én, én, én, én plusz nemzeti identitás” – írja az ajánlóban Esterházy a Mercedes Benzről, mely az „első igazi színházi micsodája”. Mindenesetre olyan atyai pofon ez az első micsoda Esterházytól, amely egyszerre padlóra küld és felébreszt. Sajnos vagy nem, de úgy néz ki, hogy ez a darab csak egyre aktuálisabbá fog válni magyarországi, közép-európai, de talán európai szinten is. Főleg, ha a nemrég elhunyt írót (és annak művét), olyan értelmezésen keresztül helyezzük el a mában, mint azt Radnóti Zsuzsa (is) tette, aki szerint Esterházy egyszerre volt „a klasszikus európai szellem, a szabad polgár megtestesítője, egy hajdanvolt nagy kulturális tradíció és az egyúttal jelenlévő modernitás képviselője is.” Hogy miről szól a darab? Istenhazacsalád. De „megtudjuk azt is – ez informatív ̶̶ , hogy mi tette tönkre az országot.” – összegzi Esterházy színházának üzenetét.
A Pesti Színház mutatta be szeptember 25.-én szombaton felolvasószínházi előadásként Esterházy Péter Mercedes Benzét. Radnóti Zsuzsa dolgozta át a Magyar Dráma Napja alkalmából a darabot Hegedűs D. Géza rendezésében. Esterházy a darabot 2014-ben írta a Szlovák Nemzeti Színház felkérésére, ahol várhatóan 2017 januárjában fogják bemutatni. A pesti előadáson jelen volt Román Polák a darab rendezője és a dramaturg Peter Kováč is. A mű 2015-ben megjelent a Kalligram folyóirat áprilisi számában, amely az író 65. születésnapját ünnepelte. 2015 novemberében egyszer már előadták felolvasószínházként a Mercedes Benzt a Tesla Budapest Kulturális Központban, akkor még a szerző jelenlétében.
Bár a hagyományos értelemben vett játék híján valódi színészi alakításokról talán nem illik beszélni, mégis remekül összeválogatott színészek személyesítették meg a mű karaktereit, a legtöbben egyszerre több szerepet is magukra vállaltak. Sokat számított, ki olvassa fel az Úr (Lukács Sándor), Lucifer, az ügyvéd, az idealista (Kern András), a, gróf, az apa (Hegedűs D Géza), az öreg gróf (Tahi Tóth László), Haydn, a főforradalmár (Fesztbaum Béla), az első szerető (Kútvölgyi Erzsébet), vagy a cseléd és a második szerető (Eszenyi Enikő) szövegét. Ezen felül Eszenyi a rendezői instrukciókat is remek humorral és iróniával közvetítette. Talán csak a fiatal gróf szerepét alakító (felolvasó) Csapó Attila volt kicsit az átlagostól gyöngébb (ő tényleg csak felolvasott).
Hogy mégis, hogyan lehet összeegyeztetni Janis Joplin rekedtes hangját az Esterházy család történelmi revüjével, azt csak is Esterházy Péter tud(hat)ja. Mindenesetre működik, egészként és külön-külön is a kettő, főleg a Joplin szám végén elhangzó kacaj – mely többször felhangzik a darabban – ad egyszerre az értelmezésnek egyfajta isteni, ördögi, de legfőképp emberi iróniát; olyan igazi esterházysat. Joplin egy Mercedest kér az úrtól, meg egy színes tévét, vagy, ha mást nem, egy kört ma este. A darabban egy ilyen Mercedesre pályázik Lucifer is, miután lejátszották Joplin számát a darab nyitányaként.
A zenének Joplinon kívül is kiemelkedő szerep jut. Pár másodperc alatt képes Esterházy olyan hangulatot teremteni a színpadon a zene segítségével, amelyben egy közép-európai ember otthon érzi magát: elég két sor Karel Gott karneváljából, vagy pár akkord Beethoven ötödik szimfóniájából. De a zene több is ennél, nemcsak a hangulatteremtés eszköze, hanem a kultúra része, a kultúra pedig a közös hagyomány része, hiszen „hagyomány nélkül [pedig] nem létezik semmi, se ország, se ember. Se emberiség.” „Hagyomány nélkül nincs irodalom” se. – mondja Esterházy a Mindentudás Egyetemének egy előadásán.
Nemcsak a darab témája foglalkozik a hagyomány mibenlétével (és a megőrzésének lehetőségével), de (mint általában Esterházynál) a hagyomány közvetlenül is beépül a szövegbe, a különböző vendégszövegek társadalmi, zenei utalás- és értelmezésrendszere által. „A zene [akár a szerelmes], nem ismer határokat”, és nem csak országok, de a művészetek közti és a szövegek közötti átjárhatóságra és párbeszédességre is felhívja a figyelmet.
A hagyomány allegóriája a műben a romos kastély köré épül (amely a valóságban is romos). A kastély a múlt és a hagyomány jelképe, a romszerűség pedig átvitt értelemben töredékességet is jelenthet. Ebből következik, egészként tekintve a töredékre, hogy a hagyomány ma már csak rom, és csak fragmentumként lehet újrateremteni azt.
Eszenyi tökéletesen játssza a rendezőnő szerepét a darabban. Kezében tartja cselédként is a rendet, mind a „színházban”, mind a kastélyban, merthogy ugyanazon díszletek között Eszenyi (néhol Eszenyit helyettesítve Kern) instrukcióinak köszönhetően forgószínpad nélküli váltásokkal vagyunk a család múltjában, jelenében és egy színházi próbán egyaránt. Az utóbbival visszautalva az előadás felolvasószínház jellegére is.
A darab rámutat a kereszténység legnagyobb problémájára (Jung szerint legalábbis az), hogy nem bírják megérteni és elfogadni az ördög, a szükséges rossz jelenlétét. A lényeg, ahogy azt a darab is mondja: szükség van árnyékra a fényhez. Oda-vissza cicajáték csak, hogy melyiknek van a másikra nagyobb szüksége.
Az imádkozás egy része meg csak „nettó talpnyalás”, ilyen ez a darab: kritikus, tragikus, de szép, mint az a hülyeség, amit csak ember mondhat: „a tojás sárga szeme”, amibe villát döfnek. Kigúnyolja a posztmoderneket is, akik semmit nem vesznek komolyan: Ál-isten, Alibi-haza, satöbbi…
„…az ember ne legyen osztrák. Hacsak nem kényszerítik. Szlovák… (csönd) …az ember ne legyen szlovák. Hacsak nem kényszerítik. Magyar… (csönd) …az ember ne legyen magyar. Hacsak nem kényszerítik. Herceg… (csönd, legyint) …herceg se..” – Esterházy úgy gyúrja egybe Bratislavát Wiennel és Budapesttel, hogy az ember észre sem veszi, és már nyakig ül az Ittben, ami lehet bárhol Közép-Európában. De közben azért mégis csak végig Galántán vagyunk, meg Csallóközben (érdekes, hogy Mátyusföld nem kerül említésre), átrepülünk Dunaszerdahely fölött. De kicsit Eisenstadtban is vagyunk, ahol Esterházyék Haydnt alkalmazták ily módon: „Józsikám vájjúhoz!”
Vannak a darabban kurucok meg labancok is, amikor mindenki volt ez is, az is, csak mindig pont rosszkor ez, rosszkor az. Továbbá közös nevezőre hozza az 1652-es vezekényi csatát 1968 tavaszával: az egyik történelmi orgazmusból esünk a másikba. Egy kis mitológia is belefér: az egyik Esterházy gróf Hermész példájára (Apollón teheneinek ellopása) a visszájára patkoltatja meg Táltos lovát, hogy ellenségét összezavarja. Helyet kapnak aktuálpolitikai célzások mint színházi instrukciók: „Jobbról bejön Fico, és ledöfi Hamlet atyjának szellemét. Akit Orbán alakít nagy erővel.”
Trianoni térképszaggatás kiszámolóval: „Ez elment vadászni [Erdély lenyisszantva], ez lelőtte [Kárpátalja úgyszint]” satöbbi, satöbbi. Az emberek legszívesebben az Úr nyakába varrnák még az országhatárokat is, pedig (mondja Isten) „nem tud egy ország olyan nagy lenni, gondolatjel, olyan kicsi sem, gondolatjel bezár, hogy ő lehetne a mennyország. […] A földön nem létezik mennyország, de ha volna is, biztos nem országhoz kötött.”
A darab egészében és részleteiben is rájátszik a már említett madáchi elemekre (a Tragédiát többször idézik is a műben), ilyen például az is, hogy Lucifer lehet bárki: ügyvéd, inas, idealista, de az Isten az egész darabban örök jelen(lét)ként csakis Isten marad. Ugyanakkor Esterházy darabja mégsem az ember tragédiája, sokkal inkább a vallás, a haza, a család, de legfőképp Közép-Európa tragédiája: „Bratislava egy felől, Pozsony másfelől, haza egyfelől, Európa másfelől.”
Menthetetlen romantikusok és idealisták himbálóznak a nyakuk köré tekert kötélen. Míg ezek egyénekként és egyenként teszik („dolgukat”), addig (három a magyar igazság) a darab végéhez közeledve (és a történelmi időben is előrehaladva) megjelennek azok is, akik már nem a hazát, és nem is az ideákat, hanem „azt siratják, hogy már nincs mit siratni.”
A második felvonásban már a 20. század elején vagyunk, és jönnek németek, az oroszok, a kommunisták: közben nemzedékek szövegjátéka a színpadon, ahol „nincs különbség valóság és költészet között”. Az ékszereket a már rang és mód nélkül született gróf az alsógatyájába rejti, a cselédlány segítségével, aki letérdel… és a színpad elsötétül – Esterházy csak sejtet, a többit ráhagyja az olvasóra, és annak minden helyzetben tökéletesen működő (erotikus) fantáziájára.
A kommunisták által újra értelmezi a rész-egész viszonyt (a darab egyik problémáját), a sokat, a tömege(s)t állítja szembe az egyedivel és az egyénivel: „A kommunisták az egészről beszélnek, a részleteket pedig ellopják. […] – képeket, porcelángyűjteményt, antik órákat – itt egy halomba hordtak. Csak egy kupac, nem kép, nem porcelán, nem óra. Most látom először […] mi lehet undorító a »sok«-ban. Most látom először így a sokat, hogy az nem kápráztató gazdagság, nem a teremtés […] bősége, hanem ez az émelyítő hányadék a kastélyom közepén.” Majd végkövetkeztetésként azt emeli ki Esterházy, hogy a kommunisták legnagyobb hibája az volt, hogy nemcsak a fentnek (urak, grófok) üzentek hadat, hanem a mégfentebbnek is (a Jóistennek személyesen).
Az idő halad, közben Isten és Ördög örök(re marad). Az 1951-es kitelepítést, és a besúgó apa történetét is újra előveszi Esterházy.
A darab nyelvi sokszínűségét rengeteg idegennyelvi fordulat érzékelteti, az angol mellett megjelenő egyéb nyelvi elemek a nemzeti identitások feloldhatóságát nyelvi szinten is gyönyörűen érzékeltetik (pl. többek közt a „ne povedáljatok közbe” kifejezés).
A Mercedes Benz egy olyan darab, ahol azon is össze lehet veszni, hogy Shakespeare szlovák volt-e vagy magyar. Na meg az Andy Warhol (Ondrej Varhola) esete se különb az előbbinél. De végeredményben: „secko jedno”.
A mű végéhez közeledve felébresztik a fiatal grófot (Madáchnál: Ádámot és Évát). A gróf rájön, hogy a kastély (de sokkal inkább csak a romja) nem számít, csak amit jelent: a múlt és hagyomány. Ennek következtében a fiúnak le kell számolni apjával. „Másképp én mit csináljak?” – kérdi a fiú, és átölelve ledöfi egy késsel. Mintha mindketten meghaltak volna, úgy maradnak, a pózban, amely nem más, mint a hagyomány és a ma jelképes egybeolvadása.
Az ördög egy ironikus Miatyánkkal a száján és egy vödörrel a kezében betonozni (kastélyt javítani) indul. Itt Esterházy még egyszer utoljára kihangsúlyozza a hagyományt, egy nemzetiségek és generációk közti groteszk hasonlattal: „Ne hagyd abba…[bíztatja az Úr Lucifert] Oda lesz bekeverve az ősök vére, a múlt, ez az egész emberi lom. Ismered a Kőműves Kelemnné balladáját? Magyar ballada… Hogy bele kellett a falba keverni a feleség vérét, csak akkor nem dőlt össze. Ez olyan, mint itt a Pápai nevű maffiózó betonja.”
A darab végén, miután újra elhangzik Joplin zenéje (Esterházy temetését is ezzel a dallal zárták) és a már említett kacaj, Isten újra kéri a nevetést, majd így szól: „Rémült és vidám. Ez az ember. (újra Joplin; Úr a közönséghez) Tud itt valaki énekelni?” Hát, Esterházy tudott. Joplin is hozzáteszi közvetlen a nevetés előtt: „That is it” (Ez minden). Ez az ember, ez minden, ez volt Esterházy.
Mellár Dávid
(1992, Pozsonypüspöki) a pozsonyi Comenius Egyetem kiadványszerkesztő szakos hallgatója, Dunaszedahelyen él. Verseket, novellákat közölt az Irodalmi Szemlében és Kalligramban.
Fotók: Szkárossy Zsuzsa, Vígszínház