Un livre un mois / Egy könyv egy hónap – III. A megragadás

Kovács Flóra szemléje a kortárs francia irodalomról. Sorozatunk harmadik részében Philippe Claudel könyvéről olvashattok. Az első részt itt, a másodikat pedig itt olvashatjátok.

Philippe Claudel íróként és filmesként is nagy ismertségre tett már szert. Tájainkon talán leginkább az Oly sokáig szerettelek (Il y a longtemps que je t’aime, 2008) című filmjét ismerik, ugyanakkor írói munkássága szintén jelentős figyelmet érdemel. Ezt bizonyítja új, – regénye, amelynek középpontjában a halott barátra, Eugène-re való emlékezés áll. Az elhunytat érintő beszéd nemcsak világunk halált taglaló meglátásainak fejtegetésére teremt lehetőséget, de a miénktől eltérő halottszemlélet bemutatására is. A narrátor nagyon szépen érzékelteti Toraja temetési eljárását, azaz eltávozott gyermekek testének fába való elhelyezését; a fa lassanként benövi az adott gyerek testét és a növény felfelé igyekvése magát a testet az ég felé közelíti. A kötet végén olvasható halottak napi ünnepség szomorúságának átírása ehhez viszonyítva történik meg.

A regény egyetlen tétjének gondolható az eltávozott barátról és az azzal való múltbeli, illetve elképzelt (pár)beszéd, ugyanakkor a L’arbre du pays Toraja a létrehozás, a kreáció irányába is mutat. Erre utalnak a narrátornak a szomszéd lakásban élő nőről tett nyilatkozatai. A férfi lesi, kémleli a nőt, majd úgy tűnik, mintha találkozna vele, amikor a halál természete felől kutakodik. A regény végéig azonban nem lehetünk abban biztosak, hogy a nő a filmes narrátorunk teremtménye-e, esetleg egy alak-e, akit éppen új alkotása miatt vetít ki a férfi. E láncolat elemeként értelmezhető a kettőjük kapcsolatából születendő gyerekre való célzás, aki létrehozottként szerepelhet ebben a felfogásban. Nem felejthető el viszont, hogy e mű a gyermekek temetésének módjával kezdődik, egy leendő gyermeknek pedig az előrevetített születésével végződik. A halál és a születés, jobban mondva az utódnemzés összekapcsolása, egy gondolati rendszerbe emelése nem meglepő. Elég, ha felidézzük ehhez Michel Foucault elemzéseit (Histoire de la sexualité I, II, III.). Philippe Claudel munkájában azonban e befejezést nem kell feltétlenül könnyed felütésként kezelni.

A szomszéd nő fikción belüli lehetséges rétegzett léte a hagyomány megszólításaként szintén működhet. A narrátor dupla keretbe helyezi a nőt, sőt még saját volt feleségével is párbeszédbe lépteti oly módon, hogy egymásnak felelteti meg a két szerelmi kapcsolatot, azaz már-már összetévesztgeti a két nőt. Ez lehetne a Trisztán és Izoldából megszokott szerkesztés. Philippe Claudel viszont továbbviszi a szálat, a narrátor az új köteléket úgy formázza, hogy az emlékeztesse a régire, az új kapcsolat a régi nyomain halad, az új nő helyettesíti a régit. A narrátor egy-egy megjegyzésénél nem mindig tudható, hogy melyik nőről van szó.

A kreáció egy másik, ám sokkalta bonyolultabb típusát fedi fel a meghalt baráttal való kommunikáció a sírnál. A főalak a baráthoz való beszéd során a hagyományból jól ismerten a sír és a sírfelirat következtében hangot ad az elhunytnak. Ez a hangadás a létrehozás mozzanatától nehezen választható el a regény kapcsán.

A Philippe Claudel-mű rendszerétől nem idegen, hogy a férfi a sír mellett könnyebben szólítja meg Eugène-t, mint a filmstúdióban kifüggesztett fotó előtt. Ez utóbbi elszenvedte a retusálást és minden „megmásító” folyamatot. A rajta mutatkozó baráttal soha sem találkozott és nem is keveredett szóba a narrátor, ám az asztalon lévő képkivágáson láthatóval, igen. A munka közben ez sem beszélget vele, nem zavarja, hiszen a tekintete nem őt célozza. Az elhunyttal való társalgás bármiféle közvetítő esetében leginkább a sír segítségével megy végbe.

A barát vég felé közeledése betegség következménye, így eltér az öregedés jelezte elmúlástól, amelyet a narrátor anyja és Milan Kundera mint Eugène kedvelt írója képviselnek a regényben. A barát találkozása és összepillantása Kunderával intertextuális kapcsolódás felé mutat, majd belép abba a sorba, amelynek leghangsúlyosabb pontja a Marcel Proust-i szövegre való rájátszás, amelynek pedig az egyértelmű idézeten túlmenő típusa bír nagy erővel. Az eltűnt idő nyomában első kötete kezdetének emlékezetfogalmával való találkozást jelöli ugyanis a L’arbre du pays Toraja huszonkettedik fejezete azokban a részekben, amelyeknél a test emlékezésfolyamataira utal.

A regény előbbi jellemzője már összefügg a mű valódinak sejthető tétjével, azaz a megragadás, a nyelvbe, a nyelvezetbe alakítás feltárásával. Az emlék elbeszélhetőségén túlmutat e probléma, jóllehet annak apropóján tűnik fel. Philippe Claudel könyve egészén át két művészeti ág, a film és az irodalom nyelvének (valójában nyelvezetének – langage) eltéréseiről nyilatkozik. A merengések az igeidőkön keresztüli múltérzékelések „egyszerűségétől” a két művészet keretezési eljárásain, az artikulált nyelv többértelműségén, az eredetiség vágyán át a befogadás folyamatában rejlő meghívásig érnek. A L’arbre du pays Toraja legsikerültebb egységei mindazonáltal azok, amelyek az írás tettében fejtegetik az írás módozatait.

Philippe Claudel új könyve a halott barát témájában nagyon érzékenyen – bár néhol a mondandóból adódóan szentenciaszerűen – tárja elénk a nyelven való megragadás képességét. Kétségkívül és remélhetőleg a L’arbre du pays Toraja sokat tárgyalt művé válik a jövőben.

(Philippe Claudel: L’arbre du pays Toraja, Paris, Stock, 2016, 18 Euro.)