Un livre un mois / Egy könyv egy hónap – IV. A megszólalás és a csend
Kovács Flóra szemléje a kortárs francia irodalomról. Sorozatunk negyedik részében Laurence Tardieu friss könyvéről olvashattok. Olvassátok az első, a második és a harmadik részt is.
Laurence Tardieu À la fin le silence című regényével nagy hatást ér el, és ezzel együtt próbál az irodalmi igényesség területén belül maradni. Könyvében három esemény párhuzamba állításával, sőt egymásba játszásával dolgozik: a női narrátor nagyszülői házának kikényszerített eladása, a franciaországi terrortámadások és a főszereplő új gyermekének születésére való készülés, majd annak világra jövetele egy időintervallumra esik. Az írónő e kötetét az elbeszéléstechnika menti meg a közhelyességtől.
Az À la fin le silence narrátora kétségkívül küzd a nyelvi megformálással. Mutatja a traumatizált egyén megnyilatkozási nehézségeit: ismétlések áradata, így a dadogás, egy-egy pillanat kiesése fellelhető mondataiban. Mindezeken túl ugyanakkor a nyelvbe foglalás mellett dönt. Tardieu olyan narrátort hoz létre, amely felvillantja a Diderot-i kétséget: akkor érdemes alkotni, amikor már nem a művész sír, hanem a befogadót képes arra ösztökélni. Az írónőnek ezért van szüksége az általa kedvelt eljárásra: az elbeszélője a három esemény között vál(t)ogat; amikor a narrátor már csak önnön magába fordulna, azaz nem tudna már megszólalni az egyik esemény kapcsán, áttér a másikra. Tardieu regénye irodalmi nyelvét ily módon tudja megtartani.
Az írás okán merengve az alak a nagyszülői ház esetében a megőrzést a felejtés ellenében nevezi meg. Ez a gyakorlat még nem bírna különösebb újítással, ám a regény közepe táján felvállalja a szereplő, hogy az időbeni visszamozdulást, vagyis két eseménynek (a ház eladásának és a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni támadásnak) a negligálást tűzi ki céljául. A kísérlet kudarcát elismerve folytatja a „szavak közötti ösvényvágást”. A próbálkozás közben el tudja érni a két történést, tudja formálni, szavakká alakítani, s egyben szembesül azzal, hogy az események önnön testéig hatolnak. E megállapítás magyarázatához elengedhetetlenül szükségünk van fogódzókra, amelyekre Tardieu szépirodalmi művet teremtve nem tér ki didaktikusan.
Az írónő követi azt a hagyományt, amelyet Gaston Bachelard is összefoglalt: a ház az én megtestesítője. Amikor a család a ház eladását sürgeti, a narrátor jogosan teste elleni támadásként érzékeli azt. Ezt támasztják alá azok az emlékek, amelyek erősen a testi folyamatokat idézik fel e ház viszonylatában. Falatozás, ágyon való elheveredés, a kertben − mint a ház külterületén, ám hozzá tartozó részen – tett séták, az illatok, az ízlelés felderengése mind ezt képviselik. Ide tartozik a halott anya emlékének betüremkedése, hiszen a ház és a szülés tematikai egységei hangsúlyozódnak. Az épület ezért viseli a termékenység istennőjének nevét. A test hangsúlyozása, így a házhoz való kapcsolódása többszörösen kiemelt, ugyanis a narrátor az anya illatát, az általa használt parfümöt még boltokon át is kutatja. Valamiféle helyettesítés szintén történik, annak tudatában még inkább, hogy a nő kevésszer érintette meg gyermekét, mint kiderül az emlékezésből.
A Csehov munkáira való utalás a háztól és a kerttől való megválás témája miatt is fellelhető, jóllehet Tardieu csak a Platonovra, a dekompozíció, a felbomlás példájára tér ki az anya betegsége és a terrorcselekmény ez irányú jegyei okán. A Cseresznyéskert és a hozzá kapcsolt komplexus (Georges Banu: Színházunk, a Cseresznyéskert) azonban kiolvasható abból a tényből, hogy a narrátor érzelmileg ragaszkodna a házhoz, míg a család többi tagja gazdasági érdekek, a ház fenntartásának feleslegessége miatt óhajt attól megválni. A világ e két értelmezési módja nem tud találkozni.
A franciaországi terrortámadások, főképpen a párizsi történések az elbeszélő otthonának közelsége, lakása negyedének területi lefedése révén az ént érintik, akinek teste nem függetlenedhet lakhelyének elhelyezkedésétől. Ez az aspektus egy közösség összetartozását sejteti, majd a legszűkebb közösségre korlátozódik a támadások kiváltotta rettegés következtében. A narrátor gyerekei és társa alkotják a koncentrált csoportot, velük van a megszólalónak érintkezése. Az ölelések gyakoriságát az elemi szorongás váltja ki.
Tardieu szereplője olasz bevándorlók unokájaként egyértelműsítések elkerülésével nyelvi pontosításokon elmélkedik. A szavak szemantikai mezeje körül keringve a menedék, menekült, migráns, bevándorló, a kint és a bent problematikáját, illetve a névvel rendelkezés, az attól való megfosztottság állapotát tárja fel. Ez a kérdéskör mind a tér, mind a nyelv sajátosságait elegyíti. A regény nemcsak a mozgásban lévő, hanem a rettegésében adott helyről nem mozduló otthontalanságát is szem előtt tartja. Az individuumok érzékeny, értő egymásra pillantásai a leegyszerűsítéseket kizárják. A narrátor utóbbi csoportba tartozó, ám előbbiekhez sorolható elődeinek esetében a differenciált látásmódot adja.
Tőle kéri társa, hogy próbáljon meg távolságot tartani önnön szorongása okaitól. Megoldási javaslatként felmerül, hogy kezelje a történéseket úgy, mintha más közösséggel történnének. A traumafeldolgozás, ily módon a tárgyiasítás részeként működik, ahogy a beszédkényszer is, amely a szöveg létrehozását eredményezi. Ennek folyamán szembesül a megnyilatkozó önnön sikertelenségével, hiszen újra és újra a megnevezhetetlenbe ütközik.
A két említett szál, a nagyszülői ház eladása és a Párizsra összpontosító események kifejtése mellett a gyerek világra jövetele, születés előtti és utáni térfoglalása kissé patetikus elemnek tűnik. Ezt fokozza, hogy a Tardieu-regény egy pontján szinte felvállalt e gyermeknek mint címzettnek a megszólítása. Ezekből következően a három összekapcsolódott egység közül ez látszik a kevésbé kidolgozottnak.
Laurence Tardieu új könyve mindazonáltal átgondolt és hatásában fontosnak mondható az év könyvtermései között.
(Laurence Tardieu: À la fin le silence, Paris, Seuil, 2016, 176 old., 16 Euro.)
Kovács Flóra
1982-ben született Hódmezővásárhelyen, az SZTE-n végzett magyar-francia szakon. Irodalomtörténész (PhD), egyetemen tanít, szerkeszt, kortárs irodalom, komparatisztika, színházelmélet területén közöl írásokat. Megjelent kötetei: A közösség a kortárs erdélyi drámában és színházban (2013), Az emlékezés a kortárs erdélyi irodalomban (2015).