László Liza: Elvitték, ami itt maradt

Stacey Lin felvétele

i

útban a város felé
édes szaga van a szélnek a
házak sötét tükrök arcom
on felkarcolt jelek lámpafénye
észrevétlen változás a
homlok mozdulatlan tengerén
végül az marad aki elfér
egy összecsukott világ kes
keny peremén

ii

lassú égéssel saját
életem ahogy érik mint
egy bordó húsú szilva ha
kifakad és csak
egy varjú mintha látná de még
az sem üres a világ csak
az beszél aki szájára ve
szi a hetedik nap összes an
gyalát a messzeségben egy
kutya ugat éj
szaka van amire emlékezni akarsz
elfelejted amit felejteni akarsz
sosem tudod az emlék hely
ett a vágy marad vagy még
az sem

iii

azt mondják nem az
amit látunk a valóság kemény
gyökere hanem ami azt követi
darabokra szedve mindent mint
anyám a hátsókerti nyarakat
csak legyen már ősz mondta min
dig és ne a leveleket de
a sárgában felejtett virágzást lássa
a közeledő fákat ahogy át
fúrják magukat a tájon higgadt ki
terjedés ez marad mint kőkemény
valóság ahogy majd egy rákövetkező
évben elindul végleg és én
nem a lépéseit a kövön nem azokat látom
csak ami utána van saját
életem szétszórva
félbehagyott mondatokban

Megjelent az Irodalmi Szemle 2017/2-es számában.

László Liza (1997, Budapest)

Budapesten született, majd Salgótarjánban és Egerben nőtt fel. Jelenleg Szegeden él, magyart tanul. Szereti a hegyeket és a túlexponált képeket.