Wirágh András: A debütáló regény mint kompiláció. Cholnoky László: Piroska (tanulmány)

2017-2 Posted | by

Cholnoky Lászlónak a „gép forog, az alkotó pihen” elvét követő publikálási gyakorlata 1914- ig kifogástalanul működött, igaz, a hivatalos kritika szem elől tévesztette a szerzőt. Egyes, már megjelent szövegeinek plagizálása, illetve az Általános Tudósítóval és a Munkatárssal kötött szerződések nyomán írásainak széles körű terítése komoly olvasottságot biztosított Cholnokynak, de a vidéki lapok kívül estek a szövegeket szemléző és bíráló kritikusi tartományon, a kánonképzés peremén.[1] Az első világháború kitörésének évében Cholnoky egyetlen új szöveget sem publikált, és csak két, régebben már megjelent szövege jött le egy-egy lapban. Bár a háború alatt Cholnoky szövegtermelése újraindult, sőt, a szerző a Nyugatban is új szövegekkel jelentkezett, részben a megváltozott sajtóközeg (a publikálási közegek lecsökkenése és az elosztóhálózat időleges lefagyása majd újrahuzalozása) vezethette el a szerzőt a hosszabb (és nagyobb anyagi lehetőségekkel kecsegtető) szövegkompozíciók felé. 1918-ban elbeszéléskötete (Bertalan éjszakája), 1919-ben regénye (Piroska) jelent meg, sőt, 1919 áprilisában az Érdekes Újság füzetes sorozatában megjelent a visszhangtalan Oberon és Titánia is. Az első két munka pozitív fogadtatásban részesült, majd újabb, hosszabb lélegzetvételű munkák születtek, igaz, gondosan összeállított és különböző kiadóknak leadott elbeszéléskötet-tervei végül nem valósultak meg.[2] A debütáló kötet az egyes korai elbeszélések mellett a Nyugatban 1916-ban és 1917-ben publikált – máig legsikerültebb szövegeinek tartott – Bertalan éjszakáját és a Prikk mennyei útját is magában foglalta, azaz nem tartalmazott új szöveget, igaz, legalább rálátást biztosított a világháború előtti „láthatatlan jelenlétben” fogant tevékenységre. Ennél meglepőbb, hogy ennek az időszaknak a nyomai a Piroskában is felrejlenek: Cholnoky átmentette és beépítette regényébe egyes korábbi szövegeit.[3]

A Piroska műfajilag a lélektani regény és az anti-fejlődésregény narrációs technikáit alkalmazza. Vívódó főhőse, Flórusz a regény végén öngyilkosságot követ el. A cím a meghódított, majd faképnél hagyott fiatal nő nevére, illetve egyúttal egy nyakkendő becenevére is utal, amely kisajátíthatatlan (majd kisajátításakor, azaz tényleges viselésekor végzetes) tárgyként vándorol az egyes szereplők között. Ez a játék adja az alapját a regényről írt legutóbbi rövid, de részletes elemzésnek,[4] amely nem feledkezik el annak nyomatékosításáról sem, hogy Flórusz eredeti neve ismeretlen, „egy regényhős-olvasat imaginációjából »konkretizálódik« a fikció terében”.[5] Az interpretáció kiemeli[6] a narrátori szólamban bekövetkezett törést is, nevezetesen egy olyan anekdota szövegbe emelésének aktusát, amellyel egyrészt a narrátor Flórusz identifikációs státusát imitálja, másrészt pedig megmagyarázhatatlan asszociációként felbontja a regény imagináriusá- nak külső-belső megkülönböztetést opponáló logikáját, ennek következtében pedig a narrátori hang stabil identitása is kérdésessé válik. Igaz, már korábban olvashatóak olyan jegyek, amelyek elbizonytalanítanak a narrátor mindentudásával kapcsolatban, azaz jelzik, az elbeszélő nincs birtokában minden ismeretnek (a történet bizonyos eseményei „nem maradtak rá”, nem tudja pontosan, mi történt, ki beszél stb.), a kiszólások, illetve a valóságreferencia intertextusok segítségével történő permanens fenntartása ez ellen hatnak. Turgenyev, Conan Doyle, Hoffmann, Heine, Horatius nevének vagy egyes szövegeinek beírása (nem beszélve a nóta- és operettbetétekről) a fogadó szöveg jelentéstartományának kibővítése mellett már 1919-ben otthonosságérzetet kelthetett az olvasóban. Ezt a tapasztalatot akár a Piroskába beépített exkluzív vendégszövegek is megteremthették volna, igaz, mindez a regény szövegéhez kapcsolt vélt vagy valós eredetiségkritériumokkal kapcsolatban vethetett volna fel súlyos aggályokat.

VENDÉGSZOVEG A CENTRUMBAN

A Piroska ötödik, A fogatlan Kopeczky című fejezete tulajdonképpen egy 1908-as tárcanovellával indul. A vendégszöveg három címen (Samu csal, Samu, Közgazdaságtan dióhéjban) 1912-ig 21 lapban jelent meg, majd negyedik és ötödik címén (Arácsi emlék, Arácsi emlékek) a Piroska után, 1921 és 1923 között három lapban is napvilágot látott, sőt, bekerült a Régi ismerős (1921) című regénybe is. Utóbbinak első szövegvariánsa, a szintén 1921-es Mefisztofelesz vendége még nem tartalmazta a betétet, így a novella útjában elkülöníthetőek egymástól az 1908-tól 1919-ig, illetve az 1921-től 1923-ig tartó szakaszok, amelyek cezúráját egy olyan szöveg alkotja, amely előkészítette a kontextust az anekdota beépítésére. Lehetséges, hogy a szövegszerkesztő – amennyiben egyáltalán követni tudta az egyre átláthatatlanabbá váló publikációs stratégiákat – figyelt arra, hogy a rövid időtávon belül többször újrapublikált régebbi szövegek kikerüljenek a regényekből. Legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy az Arácsi emlék megjelenéseinek időszakában az anekdota a Piroska „rövidített verziójából”, az Ingoványból, illetve a Régi ismerős második, 1923- as botrányos[7] kiadásából is kikerült (forradásnyomaival együtt, de az eredetileg Réztől származó, a fejezetet lezáró mondás megtartásával).

A Piroskában a történetet követő két bekezdés az implantátum sebhelyeként funkcionál. A vendégszöveg beírása (vagy vágólapról való beillesztése) csak ezeknek a forradásoknak köszönhetően valósulhatott meg.

„Csak Marinczerre gyanakodhatom, csak az ő révén jöhetett vissza hozzám, valami tekervényes gondolatasszociáció segítségével ez a régi kis jelenet, aminek ittlétét egyébként semmi sem magyarázná meg.

Most, hogy miniszteri tanácsossá történt kinevezéséről kell beszámolnom, hosszasabban gondoltam ugyanis rá, és hirtelen eszembe jutott, hogy rendkívül sokban hasonlít Kemény kapitányhoz, aki nyugalomba vonulása óta ott élt Arácson a mi gyermekkorunkban. Amikor azután már ott voltam a gondolataimmal a Balaton mellett, a többi már magától jött. Csak így lehetett a dolog, másként nem, mert Kemény kapitánynak is éppoly kevés köze van ehhez a történethez, mint a fentebbi visszaemlékezésnek, ha ugyan ez utóbbit illetőleg valami kapcsolódás, valami összefüggés utólag önként nem kínálkozik.”[8]

Feltételezhető, hogy a korabeli olvasó nem volt tisztában a szövegbetét másolt jellegével, így a kiszólás – a narrátori pozíciót és a szöveg imaginárius határait ki- vagy elmozdító metalepszis tényén túl – sikeresen imitálta az „asszociáló tudat”[9] működését. Mint a narrátor állítja, Ma- rinczer alakja hívta elő tudatából „Kemény kapitányt”, ez utóbbi pedig a gyermekkori helyszínt, Arácsot. A képzettársítás az írásaktus szintjén egy szövegarchívumban való keresés utáni sikeres aktusban, nevezetesen a reaktiválható szövegre való rátalálással feleltethető meg. A narrátor-szövegszerkesztő továbbá az egész regényfejezetet az archivális tudás ismeretében szövegezte meg: ezzel magyarázható, hogy a fejezetet a bevezető anekdota – annak minden változatban meglévő – csattanójával zárja rövidre, amikor a fogatlan Kopeczkyvel elismételteti „az öreg Réz zsidó” szavait. A metalepszis utolsó stádiumában így a narrátori tudat nem csupán összefolyik a szöveg terével, hanem bizonyos tartalmai megosztott adattá is válnak.

A fejezet végén megismételt csattanó ismeretében elképzelhető, hogy a szövegszerkesztő nem akarta feldarabolni korábbi szövegét, így az iterációs logikának köszönhetően a korábbi tárca- szöveg(nek) tulajdonképpen fejezetnyi terjedelemre (kellett) bővül(nie). A Közgazdaságtan dióhéjban című legutolsó változathoz képest az ábrázolt jelenet egyes momentumai újraíródnak, és bekerül egy korabeli időszaki kiadványra vonatkozó utalás is.

„Leakasztottam a fogason függő megbarnult, összekunkorodott újságot.

A »Veszprémvármegye« valamelyik múlt évi száma volt, azt kezdtem olvasni. Rendkívül érdekeltek az izgatóbbnál izgatóbb hírek, hogy az enyingi járás főszolgabírája a járás egész területére elrendelte az ebzárlatot, a devecseri főállatorvos az immár fenyegetővé váló marhavész meg- gátlására megtette a szükséges lépéseket – szinte magam előtt láttam a kis Becsákot, a lódoktort, amint apró, csámpás lábacskáival éppen a szükséges lépéseket teszi – végül hogy Tarhonya Pilátus tótvázsonyi születésű harminchat éves róm. kath. csavargó ittasságában belézuhant a csesz- neki emésztőgödörbe, de úgy kell neki, majd máskor nem issza le magát. (A szerk.)”[10]

Az 1898 és 1944 között működő Veszprémvármegye adta közre Cholnoky László első szövegeit (Heine-versfordításait) 1900-ban, ezért a Piroskában egy fejezet erejére önálló és háborítatlan hangra és nyelvre lelő narrátori szólam a kötet szerzőjének identitását is imitálhatja, emlékezethelyet állítva az első Cholnoky László-szövegeket közlő lapnak is.

Jelen tanulmánynak egyetlen kivételtől eltekintve nem célja behatóbban vizsgálni a történet különböző variánsait.[11] A kivétel a már említett, Régi ismerősben található szöveghely, ennek is a fenti idézetből újraformált változata. Az apróbb változtatások mellett egy eltérésre érdemes felhívni a figyelmet: a Veszprémvármegye helyett ezúttal a V***-i Közlöny címe olvasható.[12] A
referenciatartományt hitelesnek véve valószínűleg a Veszprémi Közlönyt (1884-1892) rejti a ti- kosítás – elképzelhetetlennek, vagy legalábbis meglepőnek értékelhető, ha az arácsi kocsmában a Váci Közlöny, vagy a tordai Vármegyei Közlöny megsárgult „múlt évi” példánya lógott volna. Veszprémvármegye címen 1897-ben is megjelent lap,[13] így ezt is olvashatta a Piroska narrátora, aki a kaland idején – elmondása szerint – az érettségi utáni nyarat töltötte Arácson. Ezt a biografikus olvasási lehetőséget, mármint Cholnoky és a narrátor összevonásának relevanciáját rontja el a lap nevének cseréje, nem is beszélve az emlékezethely-analógia megsemmisüléséről. Igaz, ez is szándékában állhatott a szövegszerkesztőnek: szövegszinten teljesen felszámolni a kapcsolatot biográfiai én és narrátori én között. Mivel a Veszprémi Közlönyben nem találhatóak Cholno- ky-szövegek, a biografikus olvasat a második regényepizód alkalmával nem működtethető.

AZ ÚJRAKEZDÉS EMLÉKÉNEK BEÁGYAZÁSA

A Piroskába és a Régi ismerősbe bemásolt anekdota első látásra nem függ össze szorosan a regények cselekményével, kérdéses azonban, hogy Kopeczky és Filodémosz, a regényterek alakjai honnan értesülhettek a narrátori emlékezet által felidézett szereplő tréfás megjegyzésével. A szövegszerkesztés ökonómiájának szintjén persze érthetővé válik a metalepszis: az adott fejezetek zárlatai „írják jóvá” a beillesztést, vagy, ha úgy tetszik, ezzel válik a kvantitatív (helykitöltést szolgáló) írásaktus során reaktivált adat ténylegesen jelentéses komponenssé, információvá. A következőkben bemutatott szövegrész nem szorult rá hasonló filológiai igyekezetre.

A Piroska első fejezetében értesülünk arról, hogyan füleli le Koltay Sándor feleségét, aki a főszereplő, Flórusz szeretője. A narratíva tekintetében stratégiai fontosságú helyen található szövegrész szintén intertextus: Cholnoky László két év szünet után 1915. október 24-én jelentetett meg új szöveget. Az Utolsó vacsorával debütált az Érdekes Újságban, amelyben 1925-ig két év kivételével minden esztendőben publikált (továbbá négy regényének megjelenése is ennek a kapcsolatnak volt köszönhető). Az előző anekdotával szemben itt nem találhatóak meg a beillesztést megelőző asszociatív tevékenységre utaló forradásnyomok, hiszen az Utolsó vacsorát akár a regény előzetesen publikált részleteként, különállóan is lehet olvasni. Összeköti viszont a Piroska anekdotájával az a tény, hogy az Érdekes Újság komoly szerepet töltött be az életműben, így újabb emlékhellyel állunk szemben.

Az Utolsó vacsorát a szövegszerkesztő nem egyszerűen bemásolta a regény szövegébe, hanem jelentékenyen át is dolgozta, hiszen az első változat végkifejlete nem illeszkedett bele a regény szerelmi tragédiájába. A folyóiratban megjelent szöveg főszereplőjének, Stiegler Benedek főellenőrnek túlóráznia kell, de az ebből adódó problémákat némileg orvosolja számára az ezért kapott előleg. A folytatást illetően három pontban foglalja össze a programot. „Lumpolni” megy, a későn érkezés miatt szomorkodó feleséget viszont a munka fontosságának bizonygatásával, illetve a tivornyából megmaradó pénzzel megvigasztalja, majd odaadja neki a pénzből vett bödön „liptóit”, azaz túrót (a feleség kedvencét), végül bevallja neki, hogy másnap sem tud időben hazaérni. Fáradtan hazaindul, megveszi az ajándékot, de betér a „Veress-vendéglőbe” nosztalgiázni, itt pedig meglátja feleségét a főnökével. Összezavarodva hazaindul, de a felesége az utcán váratlanul belekarol. Hazaérnek, de mindketten zavarodottak: a nő a cseléden tölti ki feszültségét, a férfi pedig fel-alá téblábol a lakásban. Megvacsoráznak, majd Stiegler bevallja, hogy az útközben elhagyott liptói nélkül a vacsora sem ízlett neki annyira: „Azt hiszem, már ezután sohasem ízlik

többé!_ Talán tegnap ettem meg az utolsó vacsorát!”.[14] A rövid elbeszélés zárlata meglehetősen

talányos. Eszerint Stiegler úr még sok vacsorát fogyasztott el jóízűen, azaz – visszakozik a narrátor – mégsem, hiszen aki ezeket a jóízű vacsorákat (bár mindenben, így nevében és alkatában is hasonlított a figurára) bekebelezte, valaki más volt. „Az a mienk, valóban nem evett több jóízű vacsorát. Sőt egyáltalán nem evett semmiféle vacsorát. Azért nem, mert meghalt. És éppen ennélfogva nincs is okunk rá, hogy tovább is foglalkozzunk vele”[15] Stieglert nem hagyhatták nyugodni az események, ez magyarázhatja, hogy megszűnt régi önmaga lenni. Az Utolsó vacsora többféleképpen is értelmezhető zárlata ugyanakkor arra is reflektálhat, hogy az írásaktusnak egy ponton – akármilyen bárgyú módon is, de – véget kell érnie. Eszerint a halál csak átvitt értelemben értendő, illetve maga az írás számol le hősével.

A Piroskában Koltay Sándor liptói helyett pisztránggal próbálja meglepni az asszonyt, de a vendéglőbe való belépésig minden ugyanúgy alakul, mint a novellában. A regényben Koltay két sört is megiszik a vendéglőben, szivarra gyújt, majd emlékeibe menekül. Az alkohol okozta boldogságnak hamar vége szakad: „a visszatért emlékeket szomorúan elküldözgette, mert a felesége arcát nem tudta közéjük illeszteni, pedig Malvin nélkül vége volt mindennek”.[16] Ekkor ül le mellé munkatársa, a főellenőrt gyűlölő Szirtes Elemér, aki tudott felesége félrelépéseiről, és a jelen alkalmat akarja kihasználni ellensége megszégyenítésére. A Koltay számára végzetes információ közlése után a díjnok távozik, a férfi pedig elmegy a Golyó utcába, a titkos találkák helyszínére, ahol meg is pillantja feleségét. Ezután az Utolsó vacsora és a Piroska szövegei összeérnek: Malvin belekarol zavart férjébe, igaz, ezúttal tisztában van azzal, hogy lelepleződött, így az elbeszélésben tapasztalt magabiztossággal szemben itt csak kényszeresen hebeg-habog. A lakásban történtek során megismétlődnek az Utolsó vacsora eseményei, egészen Koltay vallomásáig, amely itt csak könnyes kézcsókokban nyilvánul meg. A regényben olvasható epizód zárlatában Malvin hajnalban felébredve megsimogatja férje haját, majd megátkozza Flóruszt (akivel az előzőekben egy elszerencsétlenkedett, kijózanító légyottot töltött). Az eredeti elbeszélés fura zárlata természetesen elmarad. (Az Ingoványban egyébként már egy átdolgozott változatot olvashatunk, amelyből elmaradnak Koltay „programpontjai” is.)

Az Utolsó vacsora az elkerülhetetlen változtatásokat követően tökéletesen beilleszkedik Chol- noky László első regényének szövegébe, noha keretei kivehetőek, és egyes passzusok szó szerint leltek új kontextusukra. Ezt bizonyítja az is, hogy a cselekmény szempontjából kulcsfontosságú jelenetnek is nevezhető epizód (hiszen Malvin jelleméről, illetve férjéhez fűződő kapcsolatáról nyerünk információkat, a zárlat pedig előrevetíti a Malvin és Flórusz közötti viszony alakulását) a Piroska narratív eszközkészletének első elemeként is értékelhető. Hiszen a regény első jelenete azzal zárul, hogy Malvin, Flórusztól zaklatottan távozva meglátja férjét, és úgy dönt, – lesz, ami lesz – utánamegy. Az Utolsó vacsora szövegvázára felhúzott cselekmény a regény jelen ideje előtt veszi kezdetét, a Malvinra, illetve férjére fokalizáló nézőpontok pedig a két figura találkozásának pillanatában érnek össze. Azaz, a regényidő egy bizonyos tartamát kétszer egymás után, két eltérő aspektusból is végigélhetjük. Ráadásul a nyitókép – Flórusz elégedetten szemléli tükörképét egy kirakatban, miközben vágyának tárgya, Malvin váratlanul odalép hozzá – bizonyos tekintetben meg is ismétlődik Malvin felébredésekor, mikor a nő a tükörbe pillantva „fakó, gyűrött, öreg” arcára lesz figyelmes, és ezzel önnön csalódottságára és tehetetlenségére ráébredve megátkozza a férfit, aki után nem olyan régen még teli szívvel vágyakozott.

A SZÉTESŐ SZOVEGKOMPOZÍCIóK iNSTABiL KELETKEZÉSTÖRTÉNETÉHEZ

Az irodalomtörténet hagyományosan a megjelenési időpontot csatolja indexként az adott szöveghez. Ez a Piroska esetében az 1919-es év, illetve – Cholnoky publikálási naplója[17] nyomán – 1919. november 5-e. A napló, illetve a hagyatékban maradt jegyzetek és fogalmazványok[18] nyomán az előzmények is ismertek: 1916. december 26-án kezdte el írni a regényt, amelyet 1918. november 29-én fejezett be, majd ugyanezen év december 2-án adott le az Athenaeum Kiadónak. A hagyatékban nincs nyoma egyik bemásolt fejezetnek sem, igaz, az Utolsó vacsora eredeti (korrektúrázott) újságkivágata[19] fennmaradt, sőt az elbeszélés a napló tételei között is olvasható. Eszerint Cholnoky 1915. június 12-én tíz szöveget adott le az Érdekes Újságnak, amelyek közül először az Utolsó vacsora jelent meg bő négy hónap múlva.[20] Megkockáztatható, hogy a szövegszerkesztő sem a Samu csal 1908-as, sem az Utolsó vacsora 1915-ös publikáláskor nem a Piroska majdani megírásának tudatában „élesítette” szövegeit, de a debütáló regény keletkezéstörténetét mégis visszavezethetjük 1908-ig, hiszen ekkor született meg a két regénybe is jól beilleszthető betét. A Piroska szövegmontázsának legrégebbi darabjára már csak azért is szükséges ilyen formában reflektálni, mivel Cholnoky Lászlónál arra is találunk példát, amikor egy megjelent regényből kivágott rész jelenik meg később önálló elbeszélésként egy időszaki kiadványban (és vélhetően ezt a technikát is többször alkalmazta a ma ismerteknél).

Egyetlen dolog vár még magyarázatra. Nincs ismeretünk arról, hogy Cholnoky a regényekben való újrahasznosítás közben, vagy ezt követően az Utolsó vacsorát újrapublikálta volna, miközben a hagyaték újságkivágata a zárlat jelentősen módosított változatát tartalmazza. Galsai Pongrác – az ultima manus elvét követve – a javításokat helybenhagyva adta közre a szöveget, amelynek így ez az egyetlen ismert variánsa.[21] Ebben az olvasható, hogy Stiegler valóban az utolsó vacsorát költötte el feleségével, miután helyét másnap egy öregember foglalta el. (Bizonyos tekintetben – az Érdekes Újságban megjelent variáns ismeretében – itt is eldönthetetlen, hogy a helycserét szó szerint, vagy átvitt értelemben kell érteni. Stiegler éppen úgy elköltözhetett, ahogyan egy este alatt „megöregedhetett” a történtek hatására.)

Az először tárcában, folytatásokban megjelenő, majd könyvként kiadott regényekhez fűződő komplex, a korban teljesen szokványos és legitim publikálási gyakorlat nem szorul bővebb magyarázatra, de a szoros kapcsolatot nem mutató tárcanovellák és elbeszélések regénnyé forrasztása vagy regénybe forrasztása nem nevezhető általánosan bevett gyakorlatnak. Főleg annak ismeretében, hogy – az igényesség és olvashatóság kritériumait szem előtt tartva – a sikeres beágyazás művelete a bemásolás és összeillesztés aktusain túlmenően komolyabb kompetenciákat is megkövetelt a szövegszerkesztőtől (nem is beszélve az ennek kapcsán felmerülő etikai aggályokról, az ebből fakadó veszélyekről). Mivel ez utóbbi gyakorlatot extrém fokozaton művelte, Cholnoky László szövegei esetében dinamikus műfaji keretekkel, az írás mérhető (nem feltétlenül minőségi, vagy minőségre törekvő) aspektusaival, szövegszerkesztéssel, a keletkezéstörténeti narratívák

elhúzódásával és megsokszorozódásával, valamint a hitelesítési eljárások igencsak komplex mintázataival és stratégiáival kell számolnunk.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Eltekintve a szoros, egyetlen szövegre koncentráló hermeneutikai olvasattól, amely kínosan óvakodik attól, hogy kilépjen a szöveg keretei közül, a szövegmagyarázónak érdemes az adott regény ismert változatai mellett a rövidített verzióikat is leellenőrizni (a Piroska esetében például az Ingoványt). Eredeti, egyszer publikáltnak hitt, és így évszámmal ellátható szövegeknél pedig szinte biztos, hogy plagizált, tömegesen publikált, és időben behatárolhatatlan szövegről van szó. Cholnoky László esetében tulajdonképpen (még mindig) semmi sem biztos, bármennyire sikeresen is járulnak hozzá az utóbbi évtizedekben született tanulmányok ahhoz, hogy eligazodhassunk az áttekinthetetlen szövegdzsungelben. Rendkívül nehéz kérdés megállapítani, pontosan hány eredeti Cholnoky László-szöveg létezik, de a kutatás jelen stádiumában az sem bizonyos, milyen paraméterek segítségével mérhető le ez az eredetiség.

A fentebbi vizsgálatok arra irányultak, hogy a Piroskát ezen meghatározottságok segítségével a kalkulációra és kompilációra szoruló modern képzelőerő szövegeként értelmezhessük, anélkül, hogy ezzel érdemeit csorbítanánk (és annak tudatában, hogy a további vizsgálatok esetleg további fragmentumokat különíthetnek ki a szövegből). Cholnoky narrátorai gyakran emlegetik a kor különböző időszaki kiadványait, ha úgy tetszik, soha nem feledkeznek meg a regények és egyéb hosszabb szövegek számára alapanyagot nyújtó tárca médiumáról. Bár túlzás lenne minden ilyen utalást szigorúan életrajzi kontextusba helyezve szoros reflexiónak vagy emlékezethelynek tekinteni, meggyőződésem szerint a Piroska vendégszövegei (az anekdota esetében a játékba hozott újság, az Utolsó vacsora esetében pedig a szöveget először publikáló hetilap) ilyen státusban is megállják a helyüket: az első regény ezeknek a vándorló, a regényekben időlegesen nyugvópontra jutó fragmentumoknak a segítségével tudta megörökíteni a szerzői pályakezdés és az újrakezdés viszontagságos momentumainak emlékét.

[1]     Az Általános Tudósító szövegelosztó-rendszeréről, illetve a kritika – érthető – „vakságáról” Cholnoky László publikálási gyakorlatának tükrében egy 2016 decemberében Újvidéken rendezett konferencián (Fiktív és valós topográfiák) tartottam előadást, amelynek írott változata 2017 folyamán jelenik meg a Hídban. A szerző publikálási praxisához lásd az It 2016/3-as, illetve a Kalligram 2016/7-8-as számaiban megjelent tanulmányaimat.

[2]     A Bertalan éjszakáját hét, a Piroskát pedig négy időszaki kiadvány recenzeálta, de az írásoknak helyet adó lapokat elnézve (Nyugat, Ma, Vasárnapi Újság, A Hét stb.) ez jelentékeny kortárs recepcióként értékelhető. Adós, fizess! címen 1919-ben, Látomás címen 1920-ban adott le kötetterveket. Ezeket értelemszerűen nem említik a korabeli lexikon-szócikkek (pl. a Tolnai Világlexikoné 1926-ból) és irodalomtörténeti áttekintések (pl. Várkonyi Nándor Az újabb magyar irodalom 1880-1940 c. munkája 1942-ből), ellenben mindkét munka tényszerűen listázza a kiadóknak leadott, de soha meg nem jelent Matild című regényt (1926), illetve a Fűrészpor című elbeszéléskötetet (1927). Sőt, a Népszava cikkírójának még egy Lenn a völgyben című, „kiadónál heverő” szövegről is tudomása van. (n. n. „A magyar író sorsa kerget a halálba!”, Népszava, 1929. ápr. 23. [91.], 7.)

[3]     A Piroskához, illetve a tanulmányban említett első vendégszöveghez lásd Nemeskéri Erika, Cholnoky László, Bp., Akadémiai, 1989, főleg 108-120. (Nemeskéri helyesen mutat rá az anekdota két regényben is tetten érhető vándorlására, de véleményem szerint a könyve 142. lábjegyzetében foglalt információk pontosításra szorulnak. Ugyanis a Tamásban, Cholnoky posztumusz regényében csak Réz zsidóval és kocsmájával találkozhatunk, a vándortörténet ezúttal nem íródik be.)

[4]     Eisemann György, Az individuum elbeszélésének modern alakváltozataihoz (Cholnoky László regényeiről) = Uő, A folytatódó romantika, Bp., Orpheusz Könyvek, 1999, 131-137.

[5]     Uo., 132.

[6]     Uo., 135-136.

[7]     Hiszen a Légrádyaknak leadott Mindnyájan elmegyünk nemcsak, hogy a Régi ismerős dupluma volt, de legelső címén (Mefisztofelesz vendége) már megjelent a kiadó Legjobb Könyvek című sorozatában bő két évvel ezelőtt. A szöveg végül Régi ismerős címen jött ki a nyomdából.

[8]     Cholnoky László, Piroska, Bp., Athenaeum, 1919, 162-163.

[9]     Eisemann, Az individuum elbeszélésének…, 136.

[10]   Cholnoky, Piroska, 160.

[11]   Az újságolvasási epizód egyik tárcanovella-variánsban sem jelenik meg, csak a két regényben.

[12]   Cholnoky László, Régi ismerős, Genius, é. n. [1921], 175.

[13]  Igaz, csak az első lapszám, hiszen a lap ezek után, év végi megszűnéséig Veszprémmegyei Lapok címen jelent meg, számos – eredeti néven és álnéven publikált – Cholnoky Viktor-szöveggel.

[14]   Cholnoky László, Utolsó vacsora, Érdekes Újság, 1915/43, 31.

[15]   Uo., 32.

[16] Cholnoky, Piroska, 20.

[17]   OSZK Kézirattár Fond 192/9.

[18]   OSZK Kézirattár Fond 192/2 és 192/10.

[19]   OSZK Kézirattár Fond 192/34.

2 0 A többi pedig – egy kivétellel – 1917 és 1919 között. Érdekes módon 1916-ban nem jelent meg Cholnoky László-szöveg az Érdekes Újságban, az Utolsó vacsora utáni publikáció pedig egy olyan szöveg volt, amelyet a szerző később, a tíz szövegből álló blokk után küldött el a szerkesztőségnek.

2 1 Cholnoky László, Utolsó vacsora = Uő., Prikk mennyei útja, Bp., Magvető, 1958, 317-322.